Belföld

Mi történik, ha az ügynökaktákban megjelenik egy pap, szerzetes vagy püspök neve?

November 4-én az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) interneten kereshetővé teszi az egykori szolgálatok nyilvántartásait. Csakhogy nem ekkor válnak először kutathatóvá ezek az iratok, és nem létezik egyetlen nagy ügynöklista.

Mi történik, ha az ügynökaktákban megjelenik egy pap, szerzetes vagy püspök neve?
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Az állambiztonsági múlt feltárása nem most kezdődik, s eddig is szembe kellett néznie a kutatóknak egy hatalmas problémával: a meglévő iratok hiányosak. A Dunagate-botrány nyomán világossá vált, hogy a diktatúra titkosszolgálatai nem sértetlen iratanyagot hagytak maguk után. Az állambiztonsági szervek működésük során is semmisítettek meg dokumentumokat, majd 1989–1990 fordulóján különösen jelentős iratpusztítás következett be. A Kenedi János vezette szakértői bizottság később arra jutott, hogy egészen 1995-ig nagyarányú és többségében szabálytalan iratmegsemmisítés folyt, nagyságrendileg a keletkezett állomány 40 százaléka semmisült meg.

Az 1994-es alkotmánybírósági döntést követő szabályozás nyomán 1997-ben létrejött a Történeti Hivatal, majd 2003-ban az ÁBTL. Azóta kutatók ezrei dolgoztak az iratokkal, tanulmányok és könyvek születtek. Az „ügynökakták” tehát nem hevertek érintetlenül 36 éven át egy lezárt pincében. A mostani változás mégis jelentős. November 4-től első ütemben ugyanis sokkal szélesebb nyilvánosságot kapnak a meglévő adatok, s bár ez örvendetes, de mégis problémákat vet fel. A Google-generáció számára a találat könnyen ítéletté válhat. Beírunk egy nevet, megjelenik egy karton személyes adatokkal, fedőnévvel, dátummal, és már kész is a következtetés: ügynök volt.

 

Jelentéktelen eseményekből is képesek voltak ügyet kreálni

 

Egyháztörténészként számomra különösen fontos kérdés: mi történik akkor, amikor az online keresőben egy pap, szerzetes, püspök vagy más egyházi személy neve jelenik meg?

Hogy az állambiztonság milyen jelentéktelen eseményekből is képes volt ügyet kreálni, arra jó példa egy nemrég kezembe került feljegyzés: „(…) M. K. III. éves orvostanhallgató, ott tartózkodott a volt jezsuita kápolnában, sőt, látták kijönni a templom belsejéből azon az ajtón, amely a baloldali hajó elején van és a sekrestyébe, meg az irodába vezet.” Ebből máris intézkedési terv született: „A jelentésben szereplő M. K. orvostanhallgatónak megállapítom a személyi adatait, priorálom, s hálózati ellenőrzés alá vonom, e célból felhasználom »Laurence Oliver« és »Döme Sándor« fn. ügynököket.” Hogy M. K.-t később beszervezték-e, jelenleg nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy pusztán egy templomi látogatás elegendő volt az állambiztonsági ellenőrzés tervéhez. Ebből azonban semmiféle együttműködésre nem következtethetünk.

 

Egyfajta névmutató

 

Csakhogy a sokszor emlegetett és sokak által ismerni vélt úgynevezett 6-os karton sem feltétlenül bizonyítja az együttműködést. Az ÁBTL fogalomtára szerint a 6-os karton a hálózati nyilvántartás része, egyfajta névmutató volt, amelyet nemcsak a beszervezettekről, hanem a meghiúsult beszervezések személyeiről is kiállítottak. Erre szemléletes példa Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát esete.

Várszegi Asztrikról létezik 6-os karton. Ez alapján nevezhetnénk ügynöknek. Csakhogy a dokumentáció mást mutat. A kartont 1988. december 8-án állították ki, pár nappal azelőtt, hogy esztergomi segédpüspöknek nevezték ki. Hat nappal később az ügy már meghiúsult beszervezésként került irattárba, miután Várszegi az első feladatnál megtagadta az együttműködést. A karton tehát egy sikertelen együttműködési kísérlet nyoma. A dokumentumot ráadásul nem Várszegi állította ki saját magáról, hanem az állambiztonság készítette róla, még az aláírása is hiányzik róla.

 

Várszegi Asztrik. Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava-archív

 

A kommunista állambiztonság számára az egyházak, különösen a katolikus intézmények és papok kiemelt megfigyelési célpontot jelentettek. A papság körében ezért egyaránt találunk megfigyelteket, beszervezési kísérletek célpontjait, tényleges együttműködőket és olyanokat, akik megtagadták a kapcsolatot. Egy pap neve azért is kerülhetett be a nyilvántartásba, mert a hatalom alkalmasnak vélte a beszervezésre. Mások valóban jelentéseket adtak paptestvéreikről, híveikről, egyházi vezetőikről. Voltak, akik ezt meggyőződésből vagy előnyök reményében tették, mások fenyegetés, zsarolás hatására, vagy kiszolgáltatott helyzetük miatt. És nemcsak az egyszerű lelkipásztorkodó papság köréből kerültek ki ilyen személyek, hanem a püspökök között is voltak olyanok, akikre számíthatott az állambiztonság. Egyháztörténészként úgy szoktam fogalmazni: ez a történetünk része. Nagyon fontosnak tartom, hogy nem szabad ezekre az emberekre mai szemmel nézünk. Ma már természetes gondolat számunkra a rendszerváltás, de 1988-ban nagyon kevesen hitték, hogy egyáltalán megtörténhet. Sokan pedig csak túlélni akarták a mindennapokat.

 

Egy halott pap nem tudja elmondani, milyen fenyegetések érték

 

A történész feladata nem az, hogy valamennyi esetet azonos körülmények között született döntésként ítéljen meg, de az sem, hogy az együttműködést automatikusan felmentse a diktatúrára hivatkozva. A megértés nem azonos a felmentéssel, ahogyan a nyilvánosságra hozatal sem azonos a bizonyítással. A történész – szemben a nagyközönséggel – nemcsak azt vizsgálja, mi történt, hanem azt is, hogy miért, minek a hatására, s ez milyen következményekkel járt.

Az egyházi személyek esetében az idő múlása különösen fontos. A diktatúra utolsó éveiben szolgáló fiatal papok ma már idősek, az ötvenes, hatvanas vagy hetvenes évek érintettjeinek jelentős része pedig meghalt. Sokan évtizedeken át végeztek lelkipásztori szolgálatot, híveik számára erkölcsi és lelki tekintélyt jelentettek, s most elképzelhető, hogy megjelenik róluk olyan adat, amely ezt problémássá teszi. Mit kezd ezzel az egyház? Mit kezd az a közösség, amely évtizedeken át tisztelte az adott lelkipásztort? És mit kezdjen a történész, ha olyan emberről talál terhelő adatokat, aki már nem tud válaszolni?

Egy halott pap nem tudja elmondani, milyen fenyegetések érték, miért írt alá egy nyilatkozatot, vagy miért döntött úgy, ahogyan döntött. De azt sem tudja megmagyarázni, ha éveken át tudatosan jelentett másokról. A méltányosság azonban nem jelentheti a tények elhallgatását. Épp azért, mert az érintettek már nem tudnak védekezni, a történész felelőssége nagyobb. Egyetlen kartonból nem alkothat teljes életutat, egyetlen jelentésből végleges erkölcsi ítéletet, még akkor sem, ha az könnyebb út lenne.

 

A Facebook-bejegyzés gyorsabb, mint a forráskritika

 

Az egyházi múltfeltárás azonban nem kizárólag az egyes papok felelősségéről szól. Vizsgálni kell azt is, miként próbálta az állambiztonság befolyásolni az egyházi intézményeket, milyen szerepet játszottak ebben az egyházi vezetők, és hogyan hatott mindez a lelkipásztori munkára. Harminchat évvel a rendszerváltás után az egyházi szembenézés sem tekinthető lezártnak. Jelentős kutatások születtek, de az egyházmegyék, szerzetesrendek és intézmények múltjának feltárása korántsem egyforma mélységű. Példaértékű a bencés rend hozzáállása, amely a kilencvenes évek elején egy hosszú önvizsgálat keretében, mondhatni házon belül vizsgálta meg ezt a problémát, s tovább tudtak lépni. Hiszen nemcsak az a kérdés, hány pap működött együtt az állambiztonsággal, hanem az is, hogy az egyház miként dolgozta fel mindezt, és mennyire volt képes nyilvánosan szembenézni saját történetével.

Az online hozzáférés egyszerre jelent lehetőséget és veszélyt. Ugyanis a kattintás gyorsabb lesz, mint a levéltári kutatás, a Facebook-bejegyzés pedig gyorsabb, mint a forráskritika. Ezért talán érdemes lenne elfelejteni az „ügynöklista” kifejezést. Nincs olyan lista, amelynek minden sora ugyanazt jelentené. Vannak kartonok, dossziék, jelentések és hiányzó dokumentumok. Vannak tényleges együttműködők, meghiúsult beszervezések, kényszerhelyzetek és olyan történetek, amelyekből éppen a döntő iratok vesztek el.

Harminchat évvel a rendszerváltás után valóban közelebb kerülhet hozzánk az állambiztonsági múlt, hiszen újabb források lesznek kutathatóak. Az egyházi személyek esetében különösen fontos, hogy ne csupán neveket keressünk, hanem emberi sorsokat, döntéseket, felelősséget és történelmi összefüggéseket is lássunk. Mert az igazság feltárása nem azonos, nem lehet azonos az ítélkezés örömével. A Bibliában Poncius Pilátus szájából hangzik el az örök kérdés: mi az igazság? Úgy gondolom, hogy sok mindent meg fogunk tudni erről november 4-e után, de a teljes igazságot már sohasem.

Ezt is ajánljuk

Szerkesztői válogatás