Mikor kap irodalmi Nobel-díjat Pogány Induló?

Miért éppen most készült el ez a kötet? Van valami különleges jelenleg a magyar könnyűzenében?

Mindenképpen figyelemre méltó az a hihetetlen változás a magyar könnyűzenében, ami az elmúlt években történt. A népszerű előadók a 2010-es évek elején jellemzően még kisebb klubokat, közepes fesztivál színpadokat töltöttek meg, most teltházat csinálnak egy arénában. Ez önmagában is elképesztő, ráadásul korántsem magától értetődő jelenség: nemzetközi viszonylatban nem igazán jellemző, hogy egy országban ennyire népszerűvé váljon a helyi könnyűzene.

Emellett van ennek egy közéleti vetülete is: Lezárult egy olyan politikai korszak, amelyben az a generáció, amelynek a szerzeményeivel a könyvben foglalkozunk (elsősorban az Y és a Z generációról beszélünk) a politikai ellenségkép részévé vált. Megbélyegzett generációk tagjai, az általuk fontosnak érzett témákat a társadalmi törésvonalak mélyítésére használták fel. Ilyen értelemben ez egy retrospektív kiadvány is, amely egy nagyobb, a NER-en túlmutató jelenségbe ágyazódik be.

A magyar könnyűzenében többször egy ilyen népszerűségi ugrás során kiemelkedtek a dalszövegírók is: ilyen volt például a maga korában Bródy János vagy Tariska Szabolcs is. Ezek fordulópontok, amiknek a hatása meglátszik a dalszövegírás minőségén?

A magyar könnyűzene fellendülésében fontos szerepük van azoknak az előadóknak, akik folyamatosan emelik a lécet: szerintem például az Akkezdet Phiai jelentett egy jelentős minőségi ugrást, kifejezetten a hiphopban, ami most abszolút domináns megszólalási formája a fiatal előadóknak. A 2000-es évek közepén Závada Péter (aki már akkor is kapcsolatban állt a kanonizált irodalommal és azóta szinte kizárólag azzal foglalkozik, egy irodalmi dinasztia tagja, Závada Pál fiaként), valamint Saiid (az Akkezdet Phiai alapítója – a szerk.) a dalszövegírás lehetőségeinek egészen új spektrumát nyitották meg. Szerintem a 2000-es évek közepétől érezhetően cikibb lett például ragrímeket használni a rapzenében. Az Akkezdet Phiai undergroundnak számított, de a mostani mainstream előadók gyakorlatilag mind hivatkoznak rájuk. Pogány Indulótól kezdve sokak életműve elképzelhetetlen lenne, ha az Akkezdet Phiait kivennénk a képből – szóval igen, vannak ilyen jelentős fordulópontok. Ezenkívül szerintem a NER-ben kissé rákényszerültek az előadók arra, hogy autentikusak legyenek: az államilag leuralt nyilvánosságban nem nagyon volt vesztenivalójuk, bármit mondhattak. Ráadásul a közönség részéről elvárás is volt, hogy az előadók legyenek nagyon eredetiek, nagyon szókimondók és reflektáljanak azokra a problémákra, amelyekkel a hallgatóik nap mint nap szembesülnek.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

A kötetben helyet kapó előadók között vannak olyanok, akiket személyesen is ismer, másokat rajongóként követ, és olyanok is, akiket korábban nem hallgatott. Ez mennyire befolyásolta, hogy miként elemezte a dalszövegeiket?

Valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy semennyire nem befolyásolta, de nem akartam úgy tenni, mintha én mondhatnám meg, mi ezeknek a dalszövegeknek a jó megfejtése. Nem is hiszek abban, hogy van egyetlen jó megfejtésük. Inkább lehetséges megközelítési szempontokat próbáltam adni, minél többet, minél szélesebb közönség számára. Próbáltam elképzelni azt az olvasót, akinek nem feltétlenül magától értetődő, hogy felismerjen egy Arany János-parafrázist egy dalszövegben és próbáltam elképzelni azt az olvasót is, aki kevésbé érdeklődik a kortárs magyar könnyűzene iránt. Utóbbinak lehet, hogy az Arany János-parafrázis magától értetődő, de az már nem, hogy Pogány Induló Szegeden született. Mindkettőjüknek igyekeztem írni és nem mellesleg azoknak is, akik a kettő között vannak.

Költő is, tehát tudja, milyen érzés, amikor mások értelmezik a műveit. Más élmény lehet ez egy dalszövegírónak, mint egy költőnek?

Szerintem sokkal kevésbé fair egy dalszöveggel szemben az az eljárás, amit mi ebben a kötetben is alkalmaztunk. Hiszen a vers úgy íródik, hogy annak a szöveg szintjén kell hatnia. A dalszöveg ezzel szemben úgy íródik, hogy a zenével is működnie kell. Mi pedig ettől megfosztottuk, ami nem volt szép tőlünk igazából. Valójában én csodálom a bátorságát azoknak, akik ebben a kötetben előadóként részt vettek. Gondolkodtam rajta, hogy én dalszövegíróként hogyan éreztem volna magam, ha tulajdonképpen versnek álcázva jelennek meg a szövegeim egy kötetben. Nem vagyok biztos benne, hogy erre igent mondtam volna. Pont azért, mert a dalszövegnek és a versnek más-más a funkciója. A dalszöveg óhatatlanul egy interpretált szöveg: belekerülnek a különböző metakommunikatív jelek, amikor azt valaki előadja, például ironikussá válhat egy sor, ami leírva giccsesnek vagy öntömjénezőnek hathat. Nagyon sok minden történhet az előadásmódtól függően, ami pusztán a szövegből nem jön át.

Mitől lesz jó egy dalszöveg?

Ezt nagyon nehéz megmondani, sokat gondolkodtam rajta, amikor csináltuk ezt a kötetet. Például egy olyan dalszöveg, amelyben csak néhány szó ismétlődik, vajon jó dalszöveg-e? Nyilván kevés benne az elemeznivaló, ha papírra nyomtatjuk, de egyébként egy dalhoz meg tökéletes lehet, a maga műfajában működhet – akkor is, ha ettől még nem lesz egy jól megmunkált irodalmi szöveg.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

Ma él egyfajta igény, hogy az előadó maga írja a dalszövegeit, pedig vannak olyan szerző-előadó párosok (például Póka Egon és Hobo), akiket mintha az Isten is egymásnak teremtett volna. Tariska Szabolcs, aki nagyon sok jó dalszöveget ír előadóknak például úgy dolgozik, hogy nagyon szoros alkotói munkát végez a zenészekkel. Nem egyszerűen ír valamit, amit aztán odaad valakinek, hanem kifejezetten az előadónak alkot: közösen meggyúrják a szöveget, ő pedig segít formába önteni. Emellett persze vannak olyan tucatszövegek, amelyeken érezhető, hogy kizárólag a szótagszám megkötései alapján, teljesen esetleges módon születtek: például a kilencvenes években vagy akár a kétezres évek első felében a magyar mainstream zenében egészen rettenetes töltelékszövegek is voltak. Ezek alkalmazott dalszövegírók tollából származtak, az ő munkájukat például már képes helyettesíteni a mesterséges intelligencia.

Azt hiszem, hogy a dalszöveg akkor jó, ha dalként jól működik: ilyen értelemben egyáltalán nem kell magas irodalmi értékkel bírnia, de bírhat azzal. Ha valaki szeretné a saját dalszövegét irodalmi igényességgel megmunkálni, megteheti, és nagyon sokan meg is teszik – elég csak az említett Bródyra vagy Tariskára gondolni, akik nagy hatással voltak a kortársakra is.

Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat kapott, Taylor Swift dalszövegeit pedig egyetemeken tanítják. Van olyan zenei műfaj, amely különösen kedvez a jó dalszövegek létrejöttéhez?

Amikor felmerül a kérdés, hogy hol van manapság a költészet, nagyon sokan a rapzenére mutogatnak. Népszerű az a megfejtés is, hogy Petőfi Sándor biztosan MC lenne, ha még ma is élne. Valószínűleg kedveznek a szövegcentrikus műfajok annak, hogy jó szöveget tudjon írni a szerző: több tere van az önkifejezésre. De ez szerintem nem automatikusan minőségi kérdés. Nagyon kevés szóval is lehet nagyon sokat mondani. Ha három szót talál el megfelelően az ember, az is lehet egy nagyon jól működő dalszöveg.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

Szóval a rap áll legközelebb a kortárs költészethez?

Valószínűleg. Ahogy említettem, Závada Péter például mindkét világnak a polgára volt, vagy most már leginkább annak a világnak a polgára, amit klasszikus értelemben vett irodalomnak nevezünk. De a szövege már az Akkezdet Phiaiban is ilyen volt, és a slam poetryben legalább annyira prominens szereplő volt, mint a rapzenében. A slam poetry pedig egy költészeti, irodalmi határműfaj. Nagyon sokan vannak, akik legalább annyira írnak verseket, mint dalszövegeket vagy rapszövegeket, saját meghatározásuk szerint is. Ez más műfajokban kevésbé jellemző. Például szerintem Hobo soha nem utalna magára költőként. Ezt elképzelhetetlennek tartom. De az ő dalszövegeit eléggé sokan hordozzák a szívükben ahhoz, hogy megkapja ezt a bélyeget, akár tetszik neki, akár nem. Bródyval ugyanez a helyzet: a dalszövegeiben van valami esszenciális igazság, amit azt hiszem, a költészettől általában elvár az olvasó.

Tanít is, előfordult, hogy tanított kortárs dalszöveget?

Mostanában inkább általános iskolában tanítok, oda azért még nem vinnék be egy Pogány Induló szöveget. De amikor középiskolában tanítottam, sokszor próbálkoztam vele. Szerintem ezzel kapcsolatban sokakban van egy gát: vitrinekbe zárt, érinthetetlen dologként tekintünk az irodalomra. Félünk attól, hogy megszentségtelenítjük, ha mondjuk egy József Attila szöveg mellé beviszünk egy Beton.Hofi szöveget. Miközben ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ugyanolyan jó szövegnek gondoljuk, vagy ugyanolyan fontosnak az irodalmi jelentőségét tekintve. Egyszerűen arról van szó, hogy azon is tökéletesen meg lehet mutatni rengeteg mindent, amit a szövegelemzéssel kapcsolatban amúgy is szeretnénk megtanítani a diákoknak.

A magam részéről eléggé ledöbbentettek azok a PISA-eredmények, amelyek a tanév elején láttak napvilágot: hogy a mai 15 évesek nagyjából olyan szövegértési szinten állnak, mint három évvel ezelőtt a 11-12 éves gyerekek. Ez nagyon lesújtó: nemzetközi tendencia ugyan, de Magyarország szélsőségesen rosszul áll ebben. Ha ilyen eredményeket kapunk, ennyire azt látjuk, hogy a gyerekek nem tudnak értő módon olvasni, akkor szerintem logikus lenne, hogy olyan szövegekkel próbáljunk közelíteni a diákokhoz, amelyek egyébként is érdeklik őket. Ez nem értékítélet a szövegekről. Szerintem nincs olyan írás, amely túl rossz lenne ahhoz, hogy egy tanóra keretein belül ne tudnánk vele értelmesen foglalkozni. Egyszerűen az a kérdés, érdekli-e a gyerekeket.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

A pedagógiai tapasztalatai alapján számított rá, hogy ennyire rosszak lesznek az eredmények?

Abszolút számítottam rá, azt gondolom, érdemes lenne alaposan felülvizsgálni a tananyagot. Szegény Jókaira szoktak például ilyenkor mutogatni, szerintem joggal. Bármennyire is szeretem felnőtt fejjel és bármennyire is zseniálisnak tartom: de általános iskolában igyekszünk lenyomni a diákok torkán és ez szerintem teljesen magától értetődően rossz döntés. Ha viszont népszerű dalszövegeket elemezne egy nyolcadikos, kilencedikes gyerek, valószínűleg jobban járna: a szövegértési és verbális képességeit jobban tudjuk fejleszteni, és kevésbé vesszük el a kedvét attól, hogy valaha az életében a kezébe vegyen akár egy Jókai könyvet. Ugyanakkor vannak azért olyan klasszikus szerzők, akiket nagyon szeretnek a diákok, Ady Endre például ilyen, nagyon nagy kedvenc. Szerintem Ady jókor találkozik is azzal a korosztállyal, amelyet nagyon meg tud szólítani: éppen ezért nagyon hiszek abban, hogy a pedagógusoknak legyen mozgásterük annak megítélésében, hogy a rájuk bízott gyerekeket mi érdekli.

Szerintem igazából annyi a lényeg, hogy lehetőség szerint olyan szövegeket próbáljunk a gyerekek, a fiatalok elé tenni, amelyekről tényleg értik, miért érdemes odafigyelni rájuk. Értsék, mi a tétje a szövegnek: nem csak beszélünk róla, hogy a művészet nagyon fontos dolog, ami katarzist tud kiváltani, a diák pedig leírja, hogy a művészet nagyon fontos dolog, ami katarzist tud kiváltani. Érezze is, mi az a katarzis.