Hangody László: Hűséges típus vagyok

Amikor 15 éve a Népszabadságban beszélgettünk, azt mondta: gátakat kell építenie, mert annyi beteg akar Hangody Lászlóhoz kerülni. Sikerült ezeket megépítenie?

Bizonyos mértékig igen, alapvetően már csak olyan betegeket látok el, akiket a kollégáim delegálnak hozzám, mert problémás, nehéz esetek, illetve olyanokat, akiket az elmúlt évtizedek során már én magam operáltam, vagy azok közvetlen hozzátartozóit, valamint egészségügyi dolgozókat. Aki ezekbe a kategóriákba nem fér bele, annál azt az eljárást követik a munkatársaim, hogy először megnézi valamelyik kollégám. Ha tudja, ellátja, ha nem, akkor bevon engem is. Tehát van egyfajta szűrő, de azért jelenleg is az a fő problémám, hogy kevés a 24 óra.

Mitől lesz valaki keresett orvos?

Kell hozzá az életkor. Rengeteg beteget kezelünk, és a mozgásszervi sebészet nagyon szerencsés terület: a betegek zömét meg tudjuk szabadítani a fájdalomtól, jobb életminőséget tudunk nekik nyújtani. Ők pedig örülnek, és küldik a szomszédot, az unokát, a testvért, az ismerőst.

Honnan tudja az ember, hogy azért keresik, mert valóban ő a legjobb választás és nem azért, mert tudományos címei és szakmai rangja, főnöki pozíciója alapján illik őt választani?

Nem akarok sem túl szerény lenni, sem szerénytelennek tűnni. Azt gondolom, rólam azért tudják, mi az, amiben kiemelkedően tudok teljesíteni. Ez összefügg a kutatási területemmel és azzal a koherens szakmai működéssel, amit egész életemben képviseltem. Amit ma specialistaként csinálok – sportsebészetet, szalagsebészetet, ízületpótlást –, azt a pályám kezdetétől végzem. A kutatási tevékenységem is ezekre fókuszált. Még ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai sok mindent csináltak, évtizedekkel ezelőtt még hasi, mellkasi sérüléseket is elláttam. 20 évvel ezelőttig gerincet is operáltam. És mivel viszonylag korán sikeressé váltunk a porcátültetési technikánkkal, a köröttem lévő fiatalok tudományos munkája is részben e köré szerveződött. Kialakult egy jó műhely, ahol a kollégáim is otthonosan mozognak e területen.

 

 

Egy ponton túl nem fordulhat elő, hogy a „keresett orvos” pozíciójával óhatatlanul „elszívja a levegőt” munkatársaitól?

Nem, rengeteg feladat jut rájuk. Az én kollégáim rendkívüli módon túlterheltek, keresett orvosok, gyakorlatilag mindenkinek van jól működő magánpraxisa is. De a főmunkaidőben, itt, az osztályon, nagyon nagy a teljesítőképességük.

Egyesek az utóbbi időben azon tekintélyorvosok közé sorolták, akikre az orvosbáró kifejezést használták.

Sértőnek éreztem. Elolvastam, hogyan definiálta az orvosbárót a kamarai elnök, és semmiben nem éreztem találva magam. Nem vettem el műtétet senkitől. Nálunk évente körülbelül ötezer műtét történik, ebből nagyjából kétezer protézisműtét. Én protetikából maximum kétszázat csinálok és a sportsebészeti műtéti számom is arányos a többiekével. Amióta itt dolgozom, az a szabály, hogy a baleseti ügyeletben, az, aki felvette a beteget, ha szakmailag alkalmas rá, meg is operálja. Ha még nem alkalmas rá, akkor segítséggel operálja. Az elektív ellátásban pedig alapvetően az műti a beteget, akinek a rendelésén megjelent, és aki előjegyezte. A szakorvosaink a műtétek döntő többségét el tudják végezni. Természetesen vannak specializációk, de olyan hierarchia nincs, hogy bizonyos műtéteket valaki azért kapna meg, mert magasabb beosztásban van. Nem tartottam vissza tudást, nem takartam el a kézmozdulataimat sem a műtőben. Rengeteg hazai és nemzetközi, élő műtétes tanfolyamot szerveztünk. Aki pedig azzal gyanúsít, hogy mások tudományos munkájára ültem rá, annak azt javaslom: menjen fel a Magyar Tudományos Művek Tárára, nézze meg a publikációs listámat, hány eredeti közleményem van, hányban vagyok első szerző, milyen az impaktértékem s az idézettségem. Nem ráültem egy utazóhajóra, hanem azt próbáltam én irányítani.

Hol válik a szakmai tekintély hatalommá?

Ha nagyon hierarchikus a rendszer, akkor ez előfordulhat. Én 2001-től voltam osztályvezető, de egyszer sem vezettem vizitet: mindig becsatlakoztam valamelyik részlegvezető vagy szakorvos vizitjébe. Mindvégig arra törekedtem, hogy ne egy uszály elején menjek. Ha egy percet késtem a reggeli konferenciáról, el lehetett kezdeni nélkülem. A közelmúltban a kollégáim készítettek egy filmet az osztályvezetői nyugdíjba vonulásom alkalmából. Az egyik kolléga azt mondta, neki nagyon imponáló volt, hogy amikor idekerült szakorvosként, olyan bizalmat kapott, ami egyszerre volt számára megtisztelő és felelősséget adó is. Nem kellett tőlem engedélyt kérnie A, B vagy C műtétre. Én azt mondtam: akiben megbízom éjszaka, amikor alszom, abban napközben is megbízom.

 

 

Amikor először olvastam a talán leghíresebb innovációjáról, a mozaikplasztikáról, azon gondolkodtam: hogyan lehetne elmagyarázni egy tizenkét éves gyereknek, mi volt ebben a tudományos áttörés? Mi volt az az ötlet, ami miatt ez végül világszerte elterjedt?

Szerencsés időben kezdtem a pályámat, akkor került be az artroszkópia, a kulcslyuksebészet a klinikai gyakorlatba. Ezzel már olyan kezdődő porckárosodásokat is megláttunk, amelyek a röntgenen még nem látszottak. Volt egy szinte egészséges ízület, benne egy kis defektus, ami aztán növekszik, növekszik, és a végén így tönkremehet az egész ízület. A kérdés az volt, mit lehet ezzel a kis lyukkal kezdeni. A porcátültetés gondolata már korábban is felmerült, de úgy, hogy egy  hiányt egy ugyanakkora porcdarabbal pótoljanak. Csakhogy ilyen darabot nem nagyon volt honnan venni. Az én ötletem az volt, hogy akkor ne egy nagy darabbal próbáljuk, hanem több kicsivel. Így az adóterület problémáját is meg lehetett oldani. És működött. Az első ilyen műtétet 1992 elején végeztük, 1994-ben már első díjat nyertünk vele egy európai térdsebészeti kongresszuson, és erre fölkapta a fejét a világ. ’96-tól terjedni kezdett a módszer, jöttek hozzánk megtanulni, kongresszusokon kerestek bennünket. Ez aztán egy csomó más kaput is kinyitott: kutatások, PhD-munkák, cikkek születtek belőle, és közben felnőtt körülöttem egy csapat.

Ha most lehetne újra harmincéves, ugyanezt az utat végig tudná járni?

Ma? Nem hiszem. Szerencsés időben, szerencsés munkahelyen, szerencsés körülmények között született ez a jó ötlet. Persze, kellett hozzá az a motiváció és állhatatosság is, amivel az engem körülvevő kollégákkal meg tudtuk ezt valósítani. Műszereket terveztünk, az Állatorvostudományi Egyetemen kutya- és lóműtéteket végeztünk, hisztológiákat értékeltünk, és ezekből a munkákból aztán újabb kutatások, PhD-k, egész szakmai műhelyek nőttek ki. És nagyon jó emberek dolgoztak körülöttem. Hódmezővásárhelyen például olyan műszereket készítettek a mérnökök a közös ötleteink alapján, hogy amikor egy világvezető amerikai műszergyártó cég mérnökei eljöttek megnézni, attól tartottunk, azt mondják majd: ez valami sufni tuning. Ehhez képest úgy mentek el, hogy az első néhány száz darabot gyártsák le nekik. Ma is lehetne valami újat csinálni, csak más a világ. Rengeteg az információ, itt van a mesterséges intelligencia. Másfél másodperc alatt megkérdezek valamit a telefonomon, és egy komplett, jól szerkesztett dokumentumot tesz elém. Ma már szerintem a szorgalomnak valahogy egy kicsit kisebb a jelentősége. Ez nem baj, csak egy megfigyelés.

 

 

Mi a legnagyobb feladat egy sebésznek: megtanulni operálni, vagy megtanulni azt, hogy mikor ne ő végezze el a beavatkozást?

Valójában az indikációhoz kell a legtöbb bölcsesség. A mi műtéti beavatkozásainknak a 80-90 százaléka egyébként kellően sztenderdizált. Ez az új eljárások kidolgozásánál is így van: nem az a jó műtét, amit harmincból ketten tudnak elvégezni, hanem az, amit a harmincból huszonöten jól csinálnak meg. Az van megfelelően sztenderdizálva, ami megtanulható. Nyilván nem ugyanazt hozzuk genetikailag, van, aki tehetségesebb valamiben, van, aki kevésbé. Magamról azt gondolom, hogy a manualitásom talán átlagos, talán kicsit az átlag fölött van, de nem ez az erős oldalam. Az én erősségem, hogy térben jól látok – valószínűleg a gyerekkori szemsérülésem miatt, mert egyszemes látó voltam egész életemben, tehát tanult térlátásom van. Ezért az artroszkópiát is könnyebben tanultam, és könnyebben is tudtam átadni. Van itt néhány, már meglett korú kollégám, aki tőlem tanulta annak idején az artroszkópiát, és felemlegetik, hogy én azt mondtam: ha a szekrény alá be akarok nézni, akkor úgy a legkönnyebb, ha elfordítom a fejem vagy jobbra vagy balra. Az artroszkópos optika ugyanis 30 fokos szögben néz lefelé, nem előre – és amikor nem látod, hol van a vége, azt érezni kell. Ez nekem jól ment.

Elég sikeres, Miért maradt mégis, a közellátásban is? Mi az, amit egy magánklinikán nem kaphat meg, itt viszont igen?

A gyakorlat azt igazolja, hogy hűséges típus vagyok. Az maradtam a szakmámhoz, az országhoz, a munkahelyemhez. Itt kezdtem, és a nehézségek ellenére végig jól éreztem magam. Közben szinte a pályám elejétől dolgoztam a magánellátásban is. Kezdetben ott inkább komfortbeli többletet tudtunk adni: több időt, nagyobb odafigyelést, kevesebb várakozást. Később viszont az artroszkópos sebészetben már szakmai többletet is, mert jobb műszerekhez és újabb technikákhoz jutottunk. Ma pedig vannak olyan korszerű eljárások – például a porcfelszínképzés bizonyos módszerei –, amelyeket öt-tíz-tizenöt éve alkalmaznak a világban, de a közfinanszírozás nem követte ezt. Nincs finanszírozási kódjuk, ezért ezek egy része kiszorult a közellátásból a magánszektor felé. Pedig gondolja meg, kinek van erre szüksége: elsősorban a fiatal és középgenerációnak. Ha valakinek harmincéves korában kilyukad a porca, és tudsz neki hatékony porcfelszínképzést csinálni, lehet, hogy soha nem szorul protézisre, vagy nyersz neki tíz évet a protézis előtt. És akkor még nem számoltuk a protézis és a későbbi revíziós műtétek lehetséges szövődményeit. Nem akarom azt mondani, hogy mindenre jó a mozaikplasztika. Van egy bizonyos betegcsoport, amelynél nagyon jó és működik, és ezt a közellátás finanszírozza is. De vannak más esetek, amelyekre más korszerű eljárás lenne megfelelő – például nagyobb porcátültetés kadaverből vagy lebomló vázszerkezetekkel végzett felszínképzés, sejtterápiák –, ezeknek  viszont nincs finanszírozási kódjuk. Szakmai fórumokon sokat próbálkoztunk azzal, hogy ez változzon, akár úgy, hogy csak kijelölt centrumokban, meghatározott keretből finanszírozzák ezeket az eljárásokat. Eddig nem sikerült. Bizakodom, hogy esetleg majd most.

 

 

Ha valaki csak a magánszférában dolgozik, lehet belőle igazán nagy orvos?

Azt szoktam mondani, hogy aki orvosként vagy gyógytornászként elmegy a magánszektorba, és kikerül egy közösség kontrollja alól, torzul.

Ott nincs kontroll?

Nincs ilyen napi kontroll. A mi szakmánk ebből a szempontból nagyon egyszerű. Azoknak a műtét előtti röntgenjét, akiket most, miközben beszélgetünk, a kollégáim operálnak, ma reggel láttuk, holnap reggel pedig majd megnézzük a műtét utánit. Ilyen volt, ilyen lett. És nem egy ember nézi meg, hanem huszonöt a konferencián. Ha valami pontatlan, annak előbb-utóbb meglesz a közösségi kritikája. Engem ugyanúgy lehet bírálni most, mint amikor osztályvezető voltam.

Van annak következménye, ha valaki hibázik?

Persze. Ha valami nem megfelelő, lehet módosítani az utókezelést, szükség esetén korrigálni, az operáló orvos pedig kaphat tapasztaltabb asszisztenst, vagy egy ideig még nem végezheti önállóan azt a műtétet. Ez is a közösségi kontroll része. Fatális hibákba szerencsére ritkán futunk bele. A mi szakmánkban például rettegett hiba az oldaltévesztés. Két kezünk van, két lábunk van, két oldalunk van. Negyvennégy éve csinálom, de amikor bemegyek a műtőbe, még mindig megnézem a kórlapot, a röntgent, a beteg lábát és a berajzolt nyilat is. Ha azt mondják, ott a nyíl, azt mondom: jó, de aki a nyilat rajzolta, az is hibázhat.

Tizenöt éve azt mondta: egészségügyi dolgozónak nem mond nemet. Ez ma is így van?

Igen. A „szűrők” tudják, hogy ilyen vonatkozásban ellátok mindenkit, aki az egészségügyben dolgozik vagy dolgozott. Itt, az Uzsokiban, az összes tevékenységünket tekintve, ötven százalék körüli, időnként a fölötti a területen kívüli betegeink aránya. Ez nagyon nagy szám.

Hol végződik a segítség, és hol kezdődik a protekció?

Ezt nem lehet olyan könnyen kettéválasztani. Kapunk bőven telefonokat szakmapolitikai vezetőktől és mindenféle más irányból, hogy ezt vagy azt az embert nézzük meg. Ha csak tehettük, elláttuk. Amikor valaki azt mondja: itt van XY, nagyon fáj a térde, eddig nem tudtak rajta segíteni, nos, akkor döntsd el a telefonban, hogy ez szakmai megkeresés, baráti segítség vagy protekció. Nem lehet nagyon kettéválasztani. Egy dolgot nagyon határozottan képviselek. Amikor elküldenek nekem egy leletet, hogy mondjam meg, mit kell csinálni, azt mondom: nem tudom. Jöjjön el az ember. Megvizsgálom, megnézem, akkor majd tudom.

 

 

Ha valakinek nincs ismerőse, de szeretne önhöz kerülni, mit tehet?

Nekem már ne telefonáljon, mert ismeretlen számot nem is veszek fel. Napközben vagy a műtőben vagyok, vagy rendelek, vagy valami mást csinálok. Vannak csatornák, amelyeken keresztül be lehet kerülni. Alapvetően egy e-mail-cím, ahol van egyfajta – nevezzük így, idézőjelben – „triázs”. Eldöntik, hogy tényleg hozzám kell-e beírni, mennyire sürgős, vagy egyáltalán nem az én ügyem, és valamelyik kollégámhoz kell inkább kerülnie.

Mit kell beleírni a levélbe, hogy sürgőssé váljon, és gyorsan ön elé kerüljön az illető?

Ezen mindig vita van, és most talán még több. Az emberek azt érzik, pláne most, a választások óta, hogy minden azonnal meg fog változni, és sokszor már az első levélben elég határozottan követelik az ellátást. Aztán akkor, amikor bejönnek, és meglátják a várakozó tömeget, azon háborodnak fel, hogy miért kell ennyit várni. Próbálkozunk időpontrendszerrel, de ezt felülírják az akut esetek, és az is kiszámíthatatlan, kire mennyi időt kell szánni. A beteget ugyanis rendesen tájékoztatni kell. Ez olyan, mint az iskolában: valaki öt perc alatt megérti a Pitagorasz-tételt, másnak hetekig kell magyarázni.

A hálapénz megszüntetésével a kivételezés is eltűnt, vagy csak a boríték?

Az, hogy a hálapénz kikerült a rendszerből, tényleg nagyon jó. Azt viszont nem mondanám, hogy a hálapénzt felváltotta a kapcsolati tőke vagy a protekció. Kapcsolati tőke előtte is volt, protekció is volt. Akkor is szóltak, hogy egy élsportoló vagy művész kerüljön hamarabb sorra, mert versenye vagy előadása van. Ilyen megkeresések most is vannak.

Az Uzsokiban egymás mellett működött a közfinanszírozott és a fizetős szolgáltatás. Mit kapott a fizető beteg a pénzéért?

Ami itt működött, az nemzetközileg bevált modell. A lényege az volt, hogy a nagy értékű eszközöket ne csak napi nyolc órában használjuk, hanem azon túl is. Munkaidőn túl használhatta a fizetős ellátás, ezért a kórház pénzt kapott, abból meg tudta újítani az infrastruktúrát, és a pluszbevételből tudott adni a szakdolgozóknak. És igen, ez nemcsak hotelszolgáltatási különbséget jelentett, hanem bizonyos értelemben sorra kerülési előnyt is. Vegyük az endoprotetikát: ha valaki nem akarta kivárni a másfél éves várólistát, megvásárolhatta magának az ellátást, és ezzel gyakorlatilag kilépett a közfinanszírozott sorból. Aki mögötte állt, egyet előrelépett. Ebből volt bevétele a kórháznak és az ellátást végző személyzetnek is. A VIP-ellátás ellen az az egyik érv, hogy ezzel hátrányba kerül az, aki nem tud fizetni. Én nem látom, hol került hátrányba: aki fizetett, kilépett a sorból, aki pedig maradt, eggyel előrébb jutott. A fizető beteg olyan szolgáltatást vásárolt, amelyből volt haszna a kórháznak, volt haszna az ellátást végző személyzetnek, és szerintem nem károsodott az, aki a sorban maradt.

 

 

De ha ugyanezt a kapacitást a NEAK finanszírozná délután vagy hétvégén, ugyanaz az orvos közfinanszírozásban is megoperálhatná a következő beteget.

Persze. Ha finanszíroznák, és lenne kapacitásunk, és nem volna szükségünk alvásra, akkor huszonnégy órában tudnánk dolgozni.

Hogy zajlott a gyakorlatban? Ha valakit ön megvizsgált, mondta neki, hogy van fizetős lehetőség?

Semmit. Azt mondtam, hogy fölteszem a várólistára, ki nem ejtettem a számon a privátot. Kínosan vigyáztam erre.

Akkor hogyan kerültek oda a betegek?

A kórház honlapján szerepelt a VIP-osztály, s annak az elérhetősége. Így vagy a honlap alapján került be valaki, vagy más magánellátó delegálta oda, mert úgy ítélte meg, hogy ők ezt nem tudják ellátni.

Lehetett azt kérni, hogy kifejezetten Hangody László operáljon?

Persze. A fizetős ellátás személyhez kötött volt. De nagyon halkan mondom: a közfinanszírozott ellátásban is lehet orvost választani. Bejelentkezik valaki Petőfi Sándor rendelésére, és mivel nálunk az a rendszer, hogy akit Petőfi Sándor előjegyez, azt Petőfi Sándor operálja, ezzel gyakorlatilag orvost választott.

Akkor mi volt, ami  ennyire kivágta a biztosítékot?

Az a csúsztatás, hogy úgy lett kommunikálva, hogy akinek nincs pénze, az ettől hátrányba kerül.

Visszaértünk a várólistához: ha most mindent beleadna a kórház, és nekiveselkedne a várólista-programnak, mi az, ami akadályozhatja a tárca által meghirdetett program politikai sikerét?

Mi a korábbi várólista-program során naponta 12 protézisműtétet végeztünk, most csak nyolcat tudunk, pedig a működésünk, szerintem, optimalizált: rövid az ápolási idő, kevés ággyal és személyzettel dolgozunk. Azért lett kevesebb a műtét, mert közben minden lepusztult: nincs elegendő aneszteziológiai kapacitás, elöregedtek a műtőasztalok, állandóak az infrastrukturális problémák, nem kapjuk meg a kért javításokat és rengeteg lett az adminisztráció is. Ha ezeket a gátakat kivennék, munkaidőben újra meg tudnánk csinálni a napi 12 műtétet. Csakhogy maga az ellátás is veszteséges. Egy cement nélküli csípőprotézis-műtétért körülbelül 1,03 millió, egy térdprotézisért 1,038 millió forintot kapunk; nálunk, az optimalizált működés mellett is legalább 1,2 millió kellene ahhoz, hogy az eljárás ne legyen veszteséges. Ezért szerintem először az alapfinanszírozást kellene 15-20 százalékkal emelni. Erre jöhet ösztönző, ha akarnak. De most azt látom, hogy csak abban gondolkodnak: ígérünk valamit a lovaknak, hogy húzzanak.

 

 

A műtőben különösen szoros az egymásrautaltság az orvosok és a szakdolgozók között. Az elmúlt években az orvosoknak sikerült javítaniuk az egzisztenciális helyzetükön, a szakdolgozóknak kevésbé. Ez tényleg nem zavarja az orvosokat?

Hogyne zavarna?! Mi a magunk módján próbálkoztunk kompenzációkkal. A trauma erősebb érdekérvényesítő csoport, és amikor az úgynevezett traumafix díjért harcoltunk, azt a harcot megnyertük. Utána a mi döntésünk volt, hogyan osztjuk szét ezt a pénzt, és mi úgy osztottuk, hogy a szakdolgozóink is jelentős részt kapjanak belőle. Ezt azóta is havonta kapják ó. A másik lehetőség az volt, hogy a szabadidejükben követtek minket a privát ellátásba. Ez most megszűnt a VIP-osztály bezárásával.

Milyen lehetőségei vannak arra, hogy a szakmai befolyását érvényesítse a politikában vagy az egészségügyben? Van olyan döntés, amely az ön szava nyomán született meg?

Voltak ilyenek. Annak idején az első és a második sikeres várólista-csökkentő program kialakításában is volt szerepem szakmai kollégiumi elnökként és társasági elnökként. Voltak dolgok, amelyeket sikerült keresztülvinni. Voltak, amelyeket nem. Azt gondolom, én a legtöbbet talán azzal tettem – és ez most lehet, hogy nagyképűen hangzik –, hogy sok vonatkozásban feltettem Magyarországot a nemzetközi szakmai térképre, vagy  már megerősítettem az ott meglévő pozícióját. A saját személyemmel is, de már a körülöttem lévő műhely bizonyos szereplőivel is, jegyzett figurák vagyunk. Konszenzus-értekezletekre hívnak bennünket évről évre, számon tartanak. A napi érdekképviseletben ennél sokkal szerényebb a hatásom. Annak idején, amikor ez a ház a jelenlegi állapotában kialakult, volt komolyabb lobbierőm. Abban például, hogy most ilyen minőségű MR van itt, volt szerepem. Most ez már nincs meg. Én ezen túl vagyok, és már nem is vállalok ilyen szakmapolitikai vezető szerepet. Kiöregedtem  ebből.

Lehet olyan sikeres egy orvosi pálya, hogy már ne kelljen tekintettel lennie a politikára?

Egyre inkább ebbe a világba szeretnék menni. Átadtam az osztályvezetést június 1-jén, leköszöntem. Maradhattam volna, nem volt ebben presszió, de már elég volt.

Akkor most itt milyen beosztásban dolgozik?

Közkatonaként.

Milyen érzés, hogy most azok adnak önnek utasításokat, akiknek korábban ön adott?

Nem érzem ezt alárendelt szerepnek. Itt baráti légkörben megy minden, és megkapom azt a megbecsülést, amit én is megadtam mindenkinek. A szomszéd szobában dolgozik egy kollégám, akit a tanítómesteremnek tartok. Pontosan húsz évvel idősebb nálam, és mindennap bejár dolgozni. Őt ugyanúgy megbecsültük. Az utóbbi egy évben már nem operált, de egy évvel ezelőtt, 87 évesen, még igen.

 

 

 

Mit tud tenni a politika egy olyan súlyú orvossal, mint amilyen ön?

Bemocskol például. Ez az egész kamarai történet nagyon piszkos ügy volt.

A magyar egészségügy immár évtizedek óta megreformálhatatlan bajhalomnak látszik, a legtöbb ember egy ilyentől óvná a gyermekeit. A fiai mégis orvosok lettek. Miért? Belülről jobb, vonzóbb az egészségügy, mint amilyennek kívülről látszik?

Semmiféle presszió nem volt. A két nagyobbik fiam már az egyetem alatt eldöntötte, hogy ezt a pályát választja: a középső ide pályázott, a nagyobbik az Ortopéd Klinikán kezdett, és onnan került át. A harmadik fiam turizmus-vendéglátást tanult, abból szerzett diplomát, aztán végül őt is elkapta valami: műtőszakasszisztensnek tanult. Úgy látszik, a végén azért neki is lett valami vonzalma ehhez.

Mekkora teher nekik, hogy ön az apjuk?

Inkább felelősség. Sokat operálunk együtt. A tudásomat próbáltam nekik ugyanúgy átadni, mint az összes többinek.

És ha valamelyikük hibázik a műtőben?

Szólok. Alapvetően úgy kell csinálni, hogy ne engedd őket hibázni, tehát hogy csak azt csinálhassa önállóan, amit már tud, de ha megtörténik, kiveszem a kezéből a szikét.

És ez nem zavarja őket?

Nem. Engem sem zavart. A tanulás lépcsőzetes. Először asszisztálsz, aztán azt mondják, ezt fúrd meg te, ezt a lemezt tedd fel te, ezt tárd fel, ezt zárd be. Nagyon sok részlépcső van. A fiatal szakorvosjelöltek itt nagyon hamar megkapják az első műtétjüket, még messze nem szakorvosként, természetesen asszisztenciával. És ott van a folyamatos kontroll. Másnap látjuk, mi lett.

A fia lett az osztálya élén az utódja.

Ez volt a másik kamarai vád, a nepotizmus. Nem titok: az én utódlásom úgy történt, hogy az én kérésemre az állást úgy írták ki, hogy már az is részt vehessen benne, aki csak szakorvos. Nem volt kötve, tudományos minősítéshez, szcientometriai adatokhoz, nyelvvizsgák számához – miközben az én gyerekem, aki végül az utódom lett, ezekben mind-mind erős volt. Ezeket direkt kivették, hogy bárki pályázhasson. A pályázás után az osztályon volt egy meghallgatás és titkos szavazás arról, hogy a két szóba jövő jelölt közül kit szeretne jobban az osztály. Aztán a szakmai kollégium teljes támogatásával megkapta a tisztséget.

 

 

A feleségét, Ficzere Andreát, aki az Uzsoki főigazgatójaként egyben a főnöke is volt, néhány hete formális indoklás nélkül váltotta le a kórház éléről az új egészségügyi adminisztráció. Hogyan rendezte el ezt magában?

Nehezen, mert azt gondolom, hogy nagyon jól vezette a kórházat, és ezt egy csomó paraméterrel alá is lehet támasztani. Hosszú ideig volt a kórházszövetség elnöke, illetve alelnöke, sikeres kórházvezetőként sokat szerepelt a médiában. Lehet, hogy emiatt az előző politikai rendszerhez kötötték, miközben szerintem semmivel nem volt több köze hozzá, mint bármelyik választópolgárnak.

A leváltása szakmai, politikai vagy valamilyen más döntés volt?

Nem tudom. Szerintem nem értették meg a VIP-osztállyal kapcsolatos koncepciót és az egész működést. Ebbe, szerencsétlenül, a kamara is beleszólt. Amikor pedig a Facebook-politizálásban megjelent a nepotizmus és más vádak, sok lett a teher, és őt levették a pályáról.

Beszéltünk arról, hogy az önhöz hasonló sikeres orvosnak lehet befolyása a politikára. Próbált a háttérben valamit tenni, hívott valakit?

Nem, nem, nem, nem.

Férjként, orvosként mit tudott tenni?

Próbálom a maximális támaszt nyújtani. Rengeteg pozitív visszajelzést kapunk, és próbálom erősíteni benne, hogy jól csinálta, a történtek nem az ő tevékenységét minősítik. Neki a kórházvezetés mellett mindig volt egészségnevelő tevékenysége, blogja, könyve, podcastja, alapítványa. Ezek az ő kapacitását, aktivitását ismerve, nem lesznek elegendőek, dolgoznia is kell, kamatoztatni a tudását. Majd még meglátjuk, mi lesz. Sajnálom, hogy ha el fogja veszteni őt az állami egészségügy, márpedig most el fogja, az biztos.

Magában hogyan rendezte el, hogy ő elment, ön pedig itt maradt ebben a közkórházban?

Nekem ez az otthonom. A házasságunk előtt is ez volt az otthonom.

Őt nem bántotta, hogy nem ment vele?

Nem. Szerette és szereti az Uzsoki kórházat. Tizennégy éve jött ide, a ház befogadta, jól együttműködött vele, sok mindent tett. Nem várja el tőlem azt, amit egyébként el lehetne várni. Mert ha én most elmennék, a magánszektorban is tudnék teljes munkaidőben dolgozni. El tudnék menni külföldre is. De ahogy nem mentem el soha, ahogy soha nem az vezérelt, hogy miként lehetne még egy kicsivel több pénzt keresni, vagy hogyan lehetne itt hagyni ezt az országot, most sem ez motivál. Én szeretem ezt a házat. Negyvennégy éve vagyok itt. Tengernyi ajánlatot kaptam ez idő alatt, de soha nem inogtam meg. Engem előbb hívtak külföldre tanszékvezetőnek, mint ide. Elmehettem volna, de nem mentem.