Nemet mondtak Alberta elszakadására, de nagyobb autonómiát követelnek

A szeparatistákat képviselő Albertai Jóléti Projekt nincs elkeseredve. Vezetőjük, Jeffrey Rath azt nyilatkozta az eredmény hallatán – noha még hivatalosan nincs kihirdetve -, hogy 600-700 ezer szavazójuk bebizonyította mozgalmuk életképességét és biztató jövő áll előttük. Hisz hangot tudtak adni törekvéseiknek és ki tudták harcolni maguknak a tartományi referendum megtartását.

Ezzel szemben a többi tartomány ebből az eredményből ennek épp az ellenkezőjét olvasta ki. Doug Ford, Ontario miniszterelnöke határozottan állította, hogy a 76 százalékos többség akarata nem más, mint a mindennél egységesebb Kanada melletti kiállás. Mark Carney kormányfő többször is nagygyűlést tartott a szavazás előtt, ahol rendre arra figyelmeztette a szavazókat, hogy a referendum kiírására a lehető legválságosabb pillanatban kerül sor. Mert Donald Trump megosztja a világot, és meg akarja osztani a kanadaiakat is. Éket akar verni a politikai pártok közé, hogy elérje azt, amit elnöksége kezdete óta fennhangon hirdet: Kanadát 51. szövetségi tagállamként szeretné látni az ország határain belül.

Az amerikai elnök kegyetlen vámháborút indított északi szomszédja ellen, hibáztatja őket a kábítószer-kereskedelem virágzásáért, és amerikai autóipar tönkretételéért és persze fáj a foga többek között Alberta gazdag olajmezőire is. Mintha Amerikának nem lenne elég szűzföldje és fekete aranya – gyakran kiaknázatlanul. Mark Carneyt ezzel gyakorlatilag az Európai Unió karjaiba lökte, aki vigaszt és segítséget Brüsszelben keresett.

Szeptember 17-én nagybeszédet tartott az Európai Parlament előtt, szorgalmazta a kereskedelmi, a hadiipari-védelmi kapacitások, a mesterséges intelligencia fejlesztésében a két kontinens együttműködését azzal a nem titkolt céllal, hogy ezzel Trump pozícióit és transzatlanti kapcsolatait gyengítse.

A NATO-n belüli, Trump által kiélezett ellentétek hasonló belátásra bírták Európa számos vezetőjét, miután Trump szélkakas politikája a megosztásra, a viszályra épít. Nem barátokat keres, hanem mindenhol ellenséget talál. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének személyében megértő fülekre talált a kanadai kormányfő, és az EU törtnetében eddig ismeretlen szövetségépítésre került sor azzal, hogy Kanadának társult tagságot adott.  

 

 

A kanadai szeparatizmus kísérlete korántsem újkeletű

 

 A szeparatista mozgalmak fő ága Québecből ered, ahol a lakosság többsége francia nyelvű és kultúrájú. A gyökerek az 1763-as párizsi békéig nyúlnak vissza, amikor Franciaország átadta észak-amerikai területeit Nagy-Britanniának. 1837-ben véres lázadás tört ki: Alsó-Kanadában (a mai Québec területén) fegyverrel tiltakoztak a brit gyarmati uralom ellen a független köztársaság kikiáltásáért. A britek leverték a felkelőket.

Az 1960-as évek Csendes Forradalma teremtette meg a québeci nemzeti nacionalizmust, amiben nem kis szerepe volt a vallásos francia-kanadai identitásnak. A 70-es évek még több vért és életet követeltek: radikális, marxista-szeparatista félkatonai szervezet, a Front de libération du Québec (FLQ) bombamerényleteket és emberrablásokat hajtott végre. Elrabolták és meggyilkolták Pierre Laporte tartományi minisztert, ami miatt a szövetségi kormány bevezette a hadiállapotot.

A terrorakciókat azonban hamar megelégelte a többség és az erőszakmentességet hirdető, a demokráciát zászlajára tűző pártok felé fordult. Az igazi fordulatot a 80-as évek hozták el, amikor kormányra került a René Lévesque által alapított Parti Québécois (PQ) és másnak ásott vermet, de maga esett bele. Kiírták a népszavazást az elszakadásról – persze gazdasági társulás címén folytatni akarták az ’együttélést’, ám a választók közel 60%-a nemet mondott a függetlenségre.

Az újabb, 1995-ös próbálkozás viszont majdnem kettészakította Kanadát, mert hajszálon, 0,58 százalékon bukott el az akció sikere. Ezzel egyidőben a nyugati tartományoknak is kinyílt a csipája. Albertával az élen egyre hangosabban tiltakoztak Ottawa kizsákmányoló politikája ellen. Miközben szerintük Ontarionak és Québecnek a kedvében járt. Különösen a Pierre Trudeau (a volt miniszterelnök apja) által bevezetett Nemzeti Energiaprogram (NEP) vert éket kelet és nyugat közé, mert megadóztatta az albertai olajkitermelést. Az úgynevezett Western Canada Concept a nyugati tartományok elszakadását, sőt az Amerikai Egyesült Államokhoz való csatlakozást fontolgatta.  

 

 

Az eredmény dacára az autonómia mellől nem tágítanak

 

A szombaton kezdődött és hétfőn zárult tartományi népszavazáson 10 pontot bocsátottak vitára az elszakadás hívei, s ezek között Alberta függetlensége volt a 10., egyben a legfontosabb. Öt a migrációs szabályok, köztük az állampolgárság kérdését vetette fel, további négy szövetségi programok alkotmánymódosítási javaslataival foglalkozott.

Az alapkonfliktus a zöldpolitika és az olajipar között alakult ki. Alberta adja Kanada nyersolajtermelésének több mint 84 százalékát. A helyiek azt érzik – igaz, most már tudvalevő, hogy csak 24 százalékuk –, hogy a szövetségi kormány környezetvédelmi szabályozásai szándékosan hátrányos helyzetbe akarják őket hozni. Sérelmezték, hogy Alberta az olajvagyonából aránytalanul nagy összegekkel járul hozzá a központi költségvetéshez, amelyből a szegényebb kanadai régiókat támogatják, miközben ők maguk kevesebb szövetségi segítséget kapnak cserében. Hivatalosan ezt a követelésüket ‘föderális kiegyenlítő rendszerként’ hirdették meg.

Mark Carney kommunikációs bakija volt, hogy az új, a Csendes-óceánhoz vezető olajvezetékeket, a Pacific Linket Kanada részeként kell megépítenie Albertának. Ehhez érvként Trump retorikája elleni fellépés szolgált, azaz meghirdette azt a programot, amely csökkenti az Egyesült Államoktól való gazdasági függőséget. Igaz, Trump elnökségéből jó esetben már csak két év van hátra.

Gyakran hivatkozott a Brexitre is az ellenkampány során – nem véletlenül, hisz korábban a Bank of England kormányzójaként közvetlen közelről élte meg a britek kiválását az EU-ból, és meggyőződéssel hirdette, hogy az elszakadás beláthatatlan gazdasági károkat okozna, lassítaná a növekedést, és maga után vonná az adóemelést, amelyek következtében menekülne a tőke a régióból.

A többi kilenc kérdésben azonban jóval szorosabb eredmény született, és a többség a „igen” szavazatok felé hajlott. Danielle Smith miniszterelnök szerint ez jelzi számára azt – feltéve, hogy félti politikai karrierjét -, hogy keményen kell tárgyalnia a kormánnyal a tartományi autonómia növeléséről.

A migárciós irány Albertában is az, ami Európában: az 56%-os többség amellett voksolt, hogy a tartomány nagyobb ellenőrzést kapjon a bevándorláspolitika  felett, azaz korlátozzák a bevándorlást érdekeiknek megfelelően.

Külön díjakat szabnának ki a nem állandó lakosok egészségügyi és oktatási ellátásaira. Végeredmény híján még nem biztos, de gyanúsan magas a támogatottsága annak is, hogy töröljék el a szenátus intézményét. Követelik, hogy jogköröket vonjanak meg Ottawától, például a nyersanyagok feletti kontrollt tartományi szintre helyezzék.  

 

 

Feladták a leckét a kormányfőnek is!

 

A kanadai kormányfő, aki Calgaryban nőtt fel, „veszélyes blöffnek” nevezte a szélsőségesek kezdeményezését, ami nem csak Trump fenyegetése miatt oszthatta volna meg sokkal szélsőségesebben az országot, de a vámháború gazdasági bénulást okozhatott volna. Elmondta, hogy neki is fel lett adva a lecke, tudja, neki is le kell vonni a következtetést, hogy sokkal szorosabb egyeztetésekre van szükség a tartományokkal.  Úgy fogalmazott, hogy „egymásért felelősséget kell vállalnunk, miközben ki is állunk egymásért”.

Ennek jegyében az eredmények után Carney telefonon egyeztetett Danielle Smithszel, hogy a jövőben a „kooperatív föderalizmus” keretében sokkal szorosabbra fűzzék a szálakat a szövetségi kormány és a tartomány között.