A színházat a válság érdekli – Interjú a Molière musical rendezőjével Ladislas Chollat-val

A budapesti Sportarénában a közönség szinte rockkoncertként ünnepelte az előadást. Rengetegen filmeztek, énekeltek, a nézők közül pedig többen azt mondták, a TikTokon fedezték fel az előadást. Ki kell ma lépnie a  színháznak a hagyományos keretei közül, hogy ilyen lelkesedést váltson ki?

Amikor Franciaországban bemutattuk az előadást, eleinte alig tudtuk megtölteni a nézőtereket. Az emberek nem értették, mire számítsanak. Molière, de valami urbánus Molière, zenével, tánccal – nehéz volt elhelyezni. Néhány nappal az egyik előadás előtt éppen azt a hangfelvételt készítettem, amelyben arra kérjük a nézőket, hogy kapcsolják ki a telefonjukat, amikor a producerünk odajött hozzám, és azt mondta: ezt most nem így fogjuk csinálni. Kérjük meg őket, hogy némítsák le a készülékeket, de ne kapcsolják ki őket. Először megdöbbentem. A színház világából jövök, és ki nem állhatom, amikor valaki a nézőtéren a telefonjával foglalkozik. Végül belementem. És ez lett az előadás legnagyobb reklámja. Ráadásul ingyen. Az emberek felvették és feltöltötték a nekik tetsző pillanatokat, és a produkció egyszer csak terjedni kezdett a TikTokon. A világ minden tájáról érkeztek a nézők. Olyanok is, akik egyetlen szót sem értettek franciául. Akkoriban még felirat sem volt. Persze színházi emberként továbbra is furcsa nekem, ha valaki képernyőt tart maga és a színpad közé. Sokáig úgy éreztem, ezzel éppen az élő előadásból veszít el valamit. De ma már értem, miért csinálják. Meg szeretnék osztani az élményt, büszkék rá, hogy ott voltak. Attól, hogy előveszik a telefonjukat, még jelen vannak az előadáson. Nem szakad meg a kapcsolat a színpad és a nézőtér között, csak másképpen élik meg, mint ahogyan én megszoktam.

 

 

Ez a nézői magatartás a rendezői gondolkodását is megváltoztatja?

Nem. Sőt, a mesterséges intelligencia korában különösen jó érzés tudni, hogy van valami, amiben egyelőre nem lehet helyettesíteni bennünket. Az emberek azért jönnek el, mert együtt akarnak lenni, osztozni akarnak valamiben, ami élőben történik. Olyan ez, mint egy társasági összejövetel. Vannak, akik beszélgetnek, mások a telefonjukat nézik. De attól még együtt vannak. A színházban is azt látom, hogy a nézők nem az egész előadást töltik a képernyő mögött. Vannak bizonyos pillanatok, amikor előkerülnek a telefonok. Régebben nagyon zavart ez a képernyőerdő. Ma már kevésbé, mert érzem, hogy a megosztás eszközévé is válhat.

Molière a maga korában ugyancsak népszerű, széles közönséghez szóló színházat csinált, miközben alapjaiban újította meg a színpadi formákat. A rap, az urbánus zene és a kortárs tánc segítségével abból is rzékeltetni akartak valamit, milyen radikálisan újnak számíthatott az ő színháza a XVII. században?

Molière valóban megelőzte a korát. Mi pedig olyan formát kerestünk, amelyen keresztül új nemzedékekhez is eljuthat. Amikor egy tanár azt írja nekem, hogy a diákjai az előadás után kedvet kaptak Molière olvasásához, az az egyik legszebb visszajelzés, amit kaphatok. Örülök, ha az embereket érdekelni kezdi ennek az embernek az élete. Gondolom, Magyarországon sem ismeri mindenki Molière-t. Egy ilyen népszerű előadás révén viszont évszázadokkal a halála után is tovább élhet az emlékezete.

A díszletben felismerhető a színházi gépezet: a zsinórpadlás, a technikai hidak, a színpad mögötti világ. Miért akarta láthatóvá tenni mindezt?

Az első felvonásban Molière szinte végig azért küzd, hogy legyen hol játszania. A felvonás végén aztán végre megkapja a színházát, lehullik a takaró függöny, és feltárul az egész szerkezet. Imádom a színházi gépezetet, a zsinórpadlást, mindazt, ami a színpadot működteti. És van valami, ami rendezőként különösen izgat: a színfalak mögött zajló másik előadás. Én a nézőtéren ülök, instrukciókat adok, és ezek az instrukciók létrehoznak egy másik rendezést is, amelyet többnyire nem látok. A jelmezváltásoknak, a sminkelésnek, az emberek mozgásának megvan a maga koreográfiája. Az egyik színésznek van egy kis szünete, rágyújt, aztán jön egy másik, átveszi tőle a cigarettát, miközben az első visszamegy a színpadra. Mindez az én rendezésemből következik, mégis önálló élete van. Amikor elkészül egy előadás, néha bemegyek a színfalak mögé, és megnézem ezt a másik rendezést. Sokszor arra gondolok: milyen gyönyörű, ezt meg kellene mutatni! Most végre alkalmam nyílt rá. Ezért látjuk az elején a bemelegítő művészeket is. Az egész előadásban ott van a színház a színházban. Molière előtt akartam tisztelegni, de közben a színház előtt is, amely gyerekkorom óta az életem.

 

 

A halált különös színpadi megoldással jelenítik meg: az öltöztetőnő közli a szereplőkkel, hogy meghaltak. Eleinte szinte komikus ez a gesztus, később egyre nyomasztóbb.

Dov-val, a szöveg írójával, eleinte éppen a humorát szerettük ennek az ötletnek. Hogy az öltöztetőnő egyszer csak odalép valakihez, és közli vele, hogy meghalt. Aztán eljön a pillanat, amikor már egyáltalán nem vicces. Molière egyszer csak rádöbben, hogy szellemek veszik körül. Emberek, akiktől nem volt ideje elbúcsúzni, akikre nem fordított elég időt. Nem akarom Molière-hez hasonlítani sem a tehetségemet, sem az ismertségemet tekintve, de ezt az életformát ismerem. Én is úgy kezdtem, hogy megalapítottam a saját kis társulatomat, és édesanyám készítette a jelmezeket. És tudom, milyen könnyen elveszítheti az ember a kapcsolatot a többiekkel, ha teljesen átadja magát a szenvedélyének. Egyszer csak azt veszi észre, hogy nem találkozik a barátaival, elhanyagolja azokat, akiket szeret. Ezek a mesterségek felfalják az időnket. Amikor alkotunk, az alkotás minden más fölé kerül. A mi előadásunk nem egyszerűen Molière élettörténete, hanem egy művész születésének története is. Hogy mit jelent művésznek lenni. Milyen árat fizet érte az ember. És milyen magasságokat és mélységeket jár be közben. Az első felvonásban Molière mindig elér valamit, aztán visszazuhan. Újra nekifut, újra elesik. Később egyre magasabbra jut, de a zuhanások is egyre nagyobbak. Olyan az egész, mint egy hegyvonulat. Eleinte kisebb dombokat mászik meg, aztán már Everestekre kapaszkodik fel, ahonnan ismét le kell ereszkednie.

 

 

Ez a kegyetlenség a koreográfiákban is felismerhető. Különösen tetszett a mozdulatok keménysége, nyers ereje, amely számomra a vándorszínészek kiszolgáltatottságát, a mindennapi túlélésért folytatott küzdelmüket idézte.

Nekem megadatott, hogy Franciaországban szabadon, cenzúra nélkül dolgozhassak, és ehhez az előadáshoz is megkaptam a szükséges feltételeket. De a világ sok országában egészen más a művészek helyzete. Én sem azért választottam ezt a pályát, mert azt gondoltam, hogy majd jól megélek belőle. Azért lettem színházi ember, mert történeteket akartam elmesélni, bármi legyen is ennek az ára. Ez az élet tele van bizonytalansággal és nehézségekkel. Különösen az előadóművészeké, akiknek szerintem rendkívül nehéz a hivatása.

Molière művészi szabadsága a király és a közönség támogatásától is függött. XIV. Lajos különösen ellentmondásos szerepet játszott az életében: pártfogolta, ugyanakkor a Tartuffe bemutatását is megtiltotta. Hogyan látja ezt a kapcsolatot?

XIV. Lajos szerette a művészetet. Franciaország kulturális szempontból rendkívül virágzó korszakot élt át az uralkodása alatt. A király megértette, hogy a kultúra egy ország tekintélyét is növelheti. Ma sokszor éppen az ellenkezőjét látom. Amikor csökkentjük a kultúra támogatását, minden területen veszítünk valamit. A fiatalok körében is. Pedig a kultúra a tudáshoz vezető út, az önállóvá válás egyik eszköze. Churchillnek tulajdonítanak egy gyönyörű mondatot arról, hogy a háború idején azért kell fenntartani a kultúra támogatását, mert az embereknek tudniuk kell, miért harcolnak. Hogy mi az, amit meg akarnak őrizni. És közben magam is érzem, milyen kivételes helyzetben vagyunk Franciaországban. Most itt vagyok Magyarországon, korábban Kínában és más országokban játszottuk az előadást. Micsoda szerencse, hogy Franciaországban olyan támogatási rendszer működik, amely lehetővé teszi, hogy a művészeink elvigyék a munkájukat a világ másik végére! És ez nemcsak nekünk jó, hanem Franciaországnak is. Az emberek találkoznak a művészeinkkel, kíváncsiak lesznek az országra, a nyelvre, a kultúrára. Kedvet kapnak ahhoz, hogy eljöjjenek hozzánk, megismerjenek bennünket. Ez is a kultúra ereje. XIV. Lajos, a Napkirály alighanem pontosan értette ezt.

 

 

Az énekesek teljesítménye mellett a színészi játék is hangsúlyos. Mennyire vett részt a szereplőválogatásban, és mit keresett az előadókban?

Egy ilyen produkcióban mindenkinek mindent kell tudnia: énekelni, táncolni és játszani. Én a színház felől érkezem, ezért a színészi munkára különösen figyelek. Mindig mély őszinteséget keresek. Ez nem könnyű, mert vannak a társulatban kiváló énekesek, akik korábban életükben nem játszottak színházban. Velük színészmesterséget is tanulunk. Mások elsősorban táncosok, nekik a szerepformálás jelent új területet. És az énekeseknek is meg kell tanulniuk mozogni. Éppen ezt szeretem ebben: mindenki olyan területre merészkedik, amely eredetileg nem a sajátja. A táncnál például nekem egyáltalán nem elég, ha szép. Ha pusztán szép, nem különösebben érdekes. Részt kell vennie a történetmesélésben. Olyannak kell lennie, mintha a szereplők szíve jelenne meg a táncosok testében. Ahogyan ez a szív dobog, rezdül, úgy mozognak a testek is. És amikor végre minden egyensúlyba kerül, az énekesek, a táncosok és a színészek együtt mesélik ugyanazt a történetet.

Az előadás sok időt szán Molière pályakezdésére, a kudarcokra, a vándorszínészi évekre. Amikor viszont sikeressé válik, a történet hirtelen felgyorsul. Mintha fontosabb volna megmutatni, hogyan lett Molière-ből Molière, mint azt, hogy mit ért el később.

Mert a sikernek színházi szempontból nincs különösebb érdekessége. A színházat a válság érdekli. Ha minden rendben van, nincs mit elmesélni. Ha nincs feszültség, nincs csomó, amit ki kell bogozni, akkor nincs színház sem. Ezért haladunk át gyorsan Molière sikereinek időszakán. A szereplők még meg is jegyzik, hogy minden túl gyorsan történik. Játszunk ezzel a felgyorsulással. Engem elsősorban a művész és a magánember viszonya érdekelt. Hogyan lesz ebből a kezdetben kissé fékezhetetlen fiatalemberből színész, aztán társulatvezető, majd író? Ráadásul szinte kényszerből kezd írni: vidéken játszanak, elfogynak a darabok, nincs mit előadniuk. Aztán közel kerül a királyhoz, politikai szereplővé válik, és a maga korában valóságos sztár lesz. De hogyan lehet mindeközben magánéletet élni? A szerelmi kapcsolatai a támadások egyik forrásává is válnak. Amikor beleszeret korábbi szeretője, Madeleine lányába, az ellenfelei azonnal felhasználják ellene. Persze itt már sok mindent elképzeltünk, mert Molière-ről meglepően keveset tudunk biztosan. Van egy történet, nem tudom, igaz-e, hogy egyszer valaki megjelent a francia levéltárban, és azt állította, nála vannak Molière iratai. Csakhogy vasárnap volt, a levéltár zárva tartott. Azt mondták neki, jöjjön vissza másnap. Soha többé nem látták. Ki tudja, talán egyszer még előkerül ez a kincs. Molière-ről sokáig főként mások beszámolóiból tudtunk. Márpedig rengeteg volt körülötte az irigység és a rosszindulat. Azt olvassuk például, hogy rossz tragikus színész volt. De valóban rossz volt, vagy csak az ellenségei állították ezt? Nem tudjuk. La Grange feljegyzéseivel később már pontosabbá válik a kép. Molière körül eleinte valódi családként működik a társulat. Új emberek érkeznek, kapcsolatok születnek, majd a közösség lassan szétesik. A siker sodrásában Molière megfeledkezik Madeleine-ről, egyre kevesebb szerepet ad neki, eltávolodik a hozzá közel állóktól. A saját élete is háttérbe szorul. Ezt a vonalat különösen fontosnak tartottam, és kértem, hogy hangsúlyosabban jelenjen meg az előadásban.

 

A fiú, aki nem akar felnőni – Interjú a Molière musical főszereplőjével, Yanis Richard-dal

 

Conti herceg az előadásban szinte minden Molière-rel szemben álló erő megtestesítője, holott a történelmi valóság ennél jóval összetettebb volt. Miért vonták össze ennyire az ellenfeleit?

Mert szükségünk volt egy ellenfélre. Itt valóban nagy szabadsággal kezeltük a történelmet. Conti azért különösen érdekes figura, mert kezdetben Molière támogatója, mecénása. Aztán szifiliszben megbetegszik, és ezzel egy időben radikális vallási fordulat következik be az életében. Egészen megváltozik, szinte megszállottá válik. Attól kezdve ellenségként tekint Molière-re, úgy látja, hogy árt a vallásnak. Ebből a figurából formáltuk meg azt a sötét erőt, amely a többi ellenállást is képviseli. Mert Molière-nek természetesen sok ellensége volt. Conti az előadás elején még kissé bohócszerű alak, aztán fokozatosan egyre fenyegetőbbé válik.

Franciaországban Molière nem egyszerűen klasszikus szerző: a nyelvnek, az oktatásnak, szinte a nemzeti önképnek is része. Miért maradt ennyire eleven négy évszázad után?

Szerintem Molière-ben benne van a francia ember DNS-e. A humorunk, a lázadó természetünk. Mi franciák imádunk lázadni! Most is, miközben beszélgetünk, Franciaországban tüntetések vannak, az emberek az utcán tiltakoznak, hangot adnak az elégedetlenségüknek. Molière annyira francia! Ezért mondjuk azt is, hogy Molière nyelvét beszéljük. Szeret nevetni, szereti az életet, de közben bírál, elégedetlenkedik, zúgolódik. Szerintem nagyon pontosan tükrözi azt, amilyenek mi vagyunk. És a francia színházban máig megvan ez a társadalmi szerep. A színház a gondolkodás és az állásfoglalás helye. Foglalkozik azzal, ami éppen történik körülöttünk, például az erőszak különböző formái elleni küzdelemmel. Visszhangozza a társadalom kérdéseit. Szerencsénk van, mert Franciaországban nagyon élő a színházi kultúra, bár sajnos egyre több minden kerül veszélybe. Sok városnak van saját színháza, vannak támogatások, és a nézők valóban járnak előadásokra. Régebben az emberek vasárnap délelőtt a templomban találkoztak. Ott beszélgettek, ott jött össze a közösség. Ma a templomok kiürülnek, a színházak pedig egyre inkább a találkozás és a vita helyeivé válnak. Én nagyon szeretem, amikor egy előadás után beszélgetések, viták alakulnak ki. Öröm, hogy a színház ilyen hely is lehet.

 

 

Molière mintha soha nem tudott volna megnyugodni a sikereiben. Amint leküzdött egy akadályt, máris újabbal találta szembe magát. A művészi léthez hozzátartozik ez az állandó elégedetlenség?

Miközben a Molière-t rendeztem, Victor Hugo világába is belemerültem, mert utána A nyomorultak új zenés változatával folytattam. Hugónál megdöbbentett, mennyire erős volt benne a vágy, hogy mindenütt jelen legyen, hogy nyomot hagyjon. Mindenhová odatette a monogramját. Még a konyhájában, a csempéken is ott volt a VH. Eleinte szinte elviselhetetlennek éreztem ezt a mindenáron való önérvényesítést. Aztán egyszer rábukkantam egy versére, amelyben a gyerekkoráról ír. Egy gyerekről, akit mindenki semmibe vett, az anyján kívül senki nem figyelt rá, akit mintha maga az élet is ki akart volna törölni a könyvéből. És a vers végén kiderül: ez a gyerek ő maga volt. Ekkor értettem meg: a nagy Victor Hugoban ott volt egy seb. A félelem attól, hogy eltűnik, hogy kitörlik az életből. Molière-ről sokkal kevesebbet tudunk, ezért óvatosnak kell lennünk. De ő nagyon fiatalon elveszítette az édesanyját. Azt gondolom, egy ilyen korai találkozás a halállal nagyon mély nyomot hagyhat az emberben. Talán benne is ott volt valami ebből a félelemből.

Korábban beszéltünk arról, milyen hirtelen felgyorsul az előadás, amikor Molière sikeressé válik. Ezt egy gyönyörű színpadi képpel oldja meg: kéziratlapok hullanak az égből. Nekem olyan, mintha Molière ekkor valamiféle különös, felfokozott alkotói állapotba kerülne, amelyben szinte rajta keresztül születnek meg a művek. Ez volt a szándéka?

Igen, pontosan. Ez a kép már a legelső díszletterveken szerepelt. Még ma is, valahányszor látom a jelenetet, eszembe jut az a rajz, amelyen először megjelent. Fontos volt, hogy a darabírás folyamatát ne egyszerűen elmeséljük. Hiszen nem mutathatjuk meg, ahogy Molière ül és ír, ír, ír. Azt a különös, szinte kegyelmi állapotot akartam megmutatni, amikor az alkotó mintha valami nála nagyobb erővel kerülne kapcsolatba. Amikor egyszer csak minden összeáll, minden sikerül, és a művek szinte maguktól születnek meg. Molière életében volt egy ilyen rendkívüli időszak, amikor elképesztően rövid idő alatt egymás után írta meg azokat a darabokat, amelyek évszázadokkal később is a francia színház legnagyobb művei közé tartoznak. Mintha egyszerre megnyílt volna valami, és csak hullottak volna az égből a lapok.

 

 

Névjegy

 

Ladislas Chollat (1975) francia színházi rendező, forgatókönyvíró és filmrendező. Saint-Étienne-ben született, pályáját színészként kezdte, majd 1998-ban társalapítója volt a Théâtre de l’Héliotrope társulatnak. Klasszikus és kortárs drámákat egyaránt rendezett, köztük Florian Zeller Le Père (Az apa) és Le Fils (A fiú) című darabját. Később a zenés színház felé fordult: rendezései közé tartozik a Résiste (Állj ellen!), az Oliver Twist, a Molière, l’Opéra Urbain (Molière, az urbánus opera) és a Les Misérables (A nyomorultak). Számos Molière-díjjal elismert produkció alkotója, rendezett koncertturnékat, és 2019-ben bemutatták első játékfilmjét, a Let’s Dance-t (Táncoljunk!).  

Infó: Molière L’Opéra Urbain (Molière, az urbánus opera). 2026. október 15., 16., 17. 18., Papp László Budapest Sportaréna