A fiú, aki nem akar felnőni – Interjú a Molière musical főszereplőjével, Yanis Richard-dal

Molière elutasítja az apja által kijelölt életet, mégis kétségbeesetten vágyik az elismerésére. Ön Mozartot is alakította, akinek az apjával való kapcsolata ugyancsak meghatározó volt. Lehet valóban szabadon választani, ha közben ennyire fontos számunkra szeretteink elfogadása?

Mozartban és Molière-ben nagyon sok közös vonás van. És az sem véletlen, hogy mindkettőjüket eljátszhattam. Nekem is voltak hasonló nehézségeim az édesapámmal, nem mindig tudtunk jól kommunikálni egymással. Talán éppen az teszi olyan bonyolulttá ezeket a kapcsolatokat, hogy mindkét oldalon ott van a szeretet. Mindketten a legjobbat akarják, csak éppen mást gondolnak arról, mi volna az. És attól, hogy szeretünk valakit, még nem biztos, hogy el tudjuk fogadni a döntéseit. Amikor azt mondjuk az apánknak, hogy „Apa, én most elmegyek, mert azt szeretném csinálni, amit én választottam”, azzal nem ér véget a kérdés. Sőt később is újra meg újra szembetalálkozunk vele, a munkánkban vagy a magánéletünkben. Mert a szerelemben is előfordul, hogy a másik nem tudja elfogadni azt, amit mi szeretnénk. De attól még nekünk megvannak a saját álmaink. Azt hiszem, amit az apánkkal való kapcsolatunkban átélünk, az később sok más döntésünkben is visszaköszön. Mint amikor a pályán érnek nagyon fájó elutasítások. Hiszen közvetlenül az érzelmeinkkel vagyunk jelen ebben a mesterségben. Olyan mélyen személyes dolog, amit csinálunk. És amikor elutasítanak, rögtön az ugrik be: vajon felnövök a feladathoz? Elég jó vagyok? Ez a kérdés állandóan ott van a fejemben, sőt a testemben is. Rendkívül kemény vagyok önmagammal. Szeretnék méltó lenni azokhoz, akik inspiráltak. Szeretném, hogy az emberek büszkék legyenek rám.

Csak az előadás után tudtam meg, hogy Michael Jackson a példaképe. Visszagondolva a színpadi jelenlétére, már mintha felismertem volna önben valamit belőle. De az éneklésen és a táncon túl mit tanult tőle?

Michael Jackson egy nagy gyerek volt, és ez az, ami engem talán a legmélyebben megérint benne. Én magam is mindennap küzdök azzal, hogy felnőttnek kell lennem. Pedig nem akarok felnőni! Jackson szabad akart lenni. Hihetetlenül sok mindenben hozott változást a zenében, felrúgta a szabályokat, megkérdőjelezte azt, ahogyan addig a dolgokat csinálták. De közben megmaradt benne az a gyerek, aki egyszerűen csak alkotni akar, akinek határtalan volt a képzelete. És ott van a természet iránti rajongása, amiről olyan sokat beszélt a dalaiban. Az Earth Song a kedvenc számom tőle. Rendkívül erős az üzenete, mintha egy gyerek szemével nézné a bolygót. Azt hiszem, az a szó, amely a legjobban kifejezi, hogy mi inspirál benne, az a tisztaság.

Fotó: Puskás Panna / Népszabadság

Csakhogy Michael Jackson történetének van egy tragikus oldala is. Súlyos alvászavarokkal küzdött, végül egy altatásra használt szer okozta a halálát. Elgondolkodott már azon, mekkora árat fizethetett a hírnévért?

Éppen ez a legnehezebb ebben a mesterségben: ami körül veszi a művészetet. Mert a művész-gyerek egyszerűen csak játszani szeretne. Aztán egyszer csak megjelennek a hatalmas tétek. Mint a Molière végén, amikor azt mondja: nem hagyhatom abba, mert annyi mindenki függ tőlem. Már nem csak rólam van szó. Egy egész iparág működik körülöttem. Michael Jacksonra számos irányból nehezedett elképzelhetetlen nyomás. Én is mindennap megtapasztalom ezt. Mozart és Molière szerepét is például más színészektől vettem át. Ez az én külön terhem: előfordul, hogy a nézők azt a színészt szeretnék látni, aki eredetileg játszotta a szerepet, és csalódottak, amikor helyette engem találnak a színpadon. A közösségi média pedig csak még bonyolultabbá teszi mindezt. A rosszindulat nagyon hangosan tud megszólalni, miközben az, akinek jó élményt szereztünk, nem feltétlenül érzi szükségét, hogy azt világgá kürtölje. Én pedig hajlamos vagyok sok mindent elolvasni abból, amit rólam írnak. Ezért nagyon fontos nekem a spiritualitás. Igyekszem a tisztaság és valamiféle bölcsesség felé haladni. Sokat meditálok, hogy távolságot tudjak tartani, és lecsillapítsam magamban azt az adrenalint, amely egy előadás után még nagyon erősen dolgozik bennem. Meg kell tanulnunk mederben tartani ezeket az energiákat. Csak önmagunkon tudunk dolgozni. Más embereket soha nem fogunk tudni megváltoztatni.

Budapesten a nézők szinte megállás nélkül filmezték, ünnepelték. Ez a figyelem egyszerre lehet mámorító és veszélyes. Hogyan őrzi meg önmagának azt, ami nem tartozik a közönségre?

Nagyon fontos, hogy az ember fejben különválassza a dolgokat. Ami a színpadon történik, az a színpadon is marad – nem szabad átvinni a magánéletbe. Bár számomra a színpad nem is igazán munka. Inkább olyan, mint egy játszótér. A saját kertem, a világom. De a közönség szeretete, az az izgalom, amit az ember a színpadon átél, nagyon erős testi élmény. Annyi adrenalin szabadul fel bennünk, hogy abból akár függőség is kialakulhat. Mert mi történik, amikor egyszer csak vége? Amikor hazamegyünk, és ez az érzés már nincs ott? Én viszonylag keveset játszom Franciaországban, sokat turnézom külföldön. Amikor hazatérek, vissza kell találnom a hétköznapi életemhez, az otthonomhoz, önmagamhoz. Meg kell tanulnom akkor is jól érezni magam, amikor éppen nem állok színpadon. Ez mindennapos munka. Hálásnak lenni akkor is, ha nincs munkám, ha teljesen egyedül vagyok a természetben, és nincs körülöttem semmi. Akkor is boldognak lenni. Mert az élet szép. És végül is ez számít.

A művészi szabadságnak mindig megvannak az anyagi és szakmai korlátai. Előfordult már, hogy olyasmit vártak el öntől, amit nem szívesen vállalt volna? Vagy le kellett mondania valamiről, amit nagyon szeretett volna megvalósítani?

Ebben a mesterségben állandóan választanunk kell. Folyton két oldal között őrlődünk, és nehéz dönteni, mert rengeteg minden forog kockán. Volt már, hogy azt mondták, csináljak meg valamit, amit egyáltalán nem szerettem volna. És fordítva is: szerettem volna valamibe belevágni, de azt mondták, ne tegyem. Vannak dolgok, amelyeket kimondhatunk, és vannak, amelyeket nem. Az én helyzetem ráadásul különösen kényes, mert mások után veszek át szerepeket, és a közönségnek már vannak elvárásai. Fiatal vagyok, még nagyon sokat kell tanulnom, és hajlamos vagyok túlságosan bizonyítani. Mintha folyton azt mondogatnám magamnak: megérdemlem ezt a helyet. Megérdemlem, megérdemlem, megérdemlem. Csakhogy ettől néha éppen túl sokat akarok nyújtani. Meg kell tanulnom visszafogni magam, elfogadni a helyemet, azt, ahol éppen tartok. És ez nem könnyű, különösen akkor, ha az ember ennyire szenvedélyesen szereti, amit csinál, mint én.

Mozart és Molière is megtapasztalta a sikert és az elutasítást. Ma mindkettőjüket zseninek tartjuk. Honnan tudhatja egy művész, hogy amit létrehozott, valóban sikerült, függetlenül a közönség elismerésétől?

Ez nagyon nehéz, mert soha nem tudhatjuk igazán, hogy sikerült-e valami. Egyszerűen csak csinálni kell. A siker azt jelenti, hogy boldog vagyok abban, amit csinálok. Hogy a szívem beszél. Persze kompromisszumokra szükség van. De mindig meg kell maradnia annak a bizonyos valaminek, ami igazán a miénk. Én például saját dalokat is írok, és hamarosan megjelenik az első lemezem. Pontosan tudom, hogy a zeném nem olyan, amilyet ma Franciaországban általában hallgatnak. De ahelyett, hogy a francia közönség ízléséhez alakítanám, inkább megtartom olyannak, amilyen. Biztos vagyok benne, hogy valahol majd visszhangra talál a világban.

Fotó: Puskás Panna / Népszabadság

A saját zenéjéhez nemzetközi közönséget keres, amiben a közösségi média sokat segíthetne. Ön mégis legszívesebben egyáltalán nem használná. Hogyan oldja fel ezt az ellentmondást?

Ez valóban ellentmondás. A közösségi médiában minden belefullad abba a milliárdnyi dologba, amely egyszerre jelenik meg. Vannak például Kínában olyan emberek, akik szeretik a munkámat, és egyik előadásból követnek a másikba. Néha azt írják nekem: szeretünk, de nem adsz eleget magadból. Nem posztolsz elég gyakran. Szeretnénk többet látni belőled. Én viszont inkább várok akár egy hónapot is, és csak akkor teszek közzé valamit, ha annak olyan a minősége, amilyet szeretnék, és pontosan azt és úgy mondja el, ahogyan én akarom. A művészektől ma rengeteget követelnek. Állandóan jelen kell lennünk, miközben millióan csináljuk ugyanazt. Sokkal érdekesebbnek tartom, ha egy művész a saját alkotói elképzelését mutatja meg, még akkor is, ha ehhez több időre van szüksége. A régebbi korokban volt valami elérhetetlen a művészekben. Sokkal kevesebbet láttunk belőlük, ezért a képzeletünk nagyobb szerepet kapott abban, ahogyan hozzájuk viszonyultunk. Egyfajta fantázia, titokzatosság lengte őket körül. Az alkotásaik miatt csodáltuk őket, nem azért, mert tudtuk, mit csinálnak nap mint nap. A közösségi média éppen ebből az érzéki, képzeletbeli kapcsolatból vesz el valamit, ami a közönség és egy művész világa között létrejöhetne. Persze alkalmazkodnunk kell a korunkhoz. Én is tudom, hogy használnom kell ezeket a felületeket. De nagyon óvatos akarok lenni azzal, amit megmutatok magamból. Azt szeretném, ha elsősorban az alkotásaimon keresztül ismernének meg engem.

Névjegy

Yanis Richard (25) francia énekes, színész, táncos és dalszerző. Tizenegy évesen a Forever King of Pop (A pop királya örökké) című Michael Jackson-emlékelőadásban lépett először színpadra, később szerepelt a Robin des Bois (Robin Hood) című musicalben, valamint francia televíziós sorozatokban és filmekben. Döntőse volt a La France a un incroyable talent (Franciaország hihetetlen tehetsége) című televíziós tehetségkutatónak. A Mozart, l’Opéra Rock (Mozart, a rockopera) kínai turnéján Mozartot alakította, 2025-től pedig a Molière, l’Opéra Urbain (Molière, urbánus opera) címszereplője. Zongorázik, gitározik, saját dalokat ír, és első önálló albumán dolgozik.

Infó: Moliere Molière L’Opéra Urbain (Molière az urbánus opera) 2026. október 15., 16., 17. 18., Papp László Budapest Sportaréna