Mi maradt a Linkin Parkból Chester Bennington nélkül? – Unshatter-kritika

Van néhány zene, amelyhez nem egyszerűen emlékek kötődnek, hanem szinte pontosan tudjuk, mikor és hol találkoztunk velük. Nálam ilyen a Linkin Park. Valamikor 2001 körül egy osztálytársam másolt kazettáján került hozzám a Hybrid Theory. Később pedig a Numb volt az első mp3-as csengőhang a telefonomon. Chester Bennington 2017-es halálának híre pedig éppúgy beleégett az emlékezetembe, mint 2001. szeptember 11-e. Ezért sem ültem teljesen semlegesen a Linkin Park: Unshatter előtt, amely szeptember 30-án került a magyar mozikba.

Chester halála előtt nem sokkal az együttes Sopronban koncertezett, máig fájlalom, hogy nem voltam ott. Távolmaradásom oka, hogy a zenekar akkoriban más irányba tartott: a nu metál helyett egy jóval populárisabb korszakot élt, amit én akkoriban leginkább csak „limonádénak” neveztem. Nem mondanám, hogy rossz volt az a zene – csak éppen a Linkin Parktól mást vártam.

Aztán a frontember halála mindent megváltoztatott. Nemcsak a zenekar történetében, hanem abban is, ahogyan a korábbi dalaikhoz és a hozzájuk kötődő emlékekhez viszonyulni lehetett. Éveken át úgy tűnt, Chester Bennington öngyilkossága a Linkin Park végét jelentheti. Az Unshatter (magyarul: a darabjaira hullott egység helyreállítása) pedig éppen azt a kérdést teszi fel: hogyan lehet újrakezdeni valamit, amiről egy ponton már azt gondoltad, hogy örökre véget ért.

Joe Hahn, az együttes DJ-je rendezőként a 2022 körül újrainduló stúdiómunkáktól vezet az új felállás megszületésén át a From Zero albumig és a Sao Pauló-i visszatérésig. Mike Shinoda, Dave „Phoenix” Farrell és Hahn azt próbálják kitalálni: egyáltalán lehet-e még színpadra állni Chester nélkül. Shinoda a film egy pontján arról beszél, hogy hiába képezte magát, nem tartja magát alkalmasnak arra, hogy ő legyen a Linkin Park frontembere.

Aztán megérkezik Emily Armstrong. Az első felvételeken még nem kész frontembert látunk. Éneklése bizonytalan, helyenként kifejezetten hamis, inkább egy keresési folyamat részének tűnik. És éppen ettől érdekes. A film nem utólagos tökéletességet akar mutatni: látjuk, hogy az új Linkin Park tényleg menet közben születik meg.

Brad Delson története pedig különösen érdekes: ő másképpen dolgozta fel a gyászt: miközben az alkotásba bekapcsolódott, jelezte, hogy nem akar az együttessel színpadra állni, így a tagoknak másik gitárost kellett keresniük.

Az alkotás egyik legnagyobb erénye a ritmusa. Hagyja, hogy a zenekar bénázzon, kísérletezzen. Jönnek a zenei ötletek, a poénok, az ugratások, a mozi közönsége hangosan nevet.