„A végére már nagynéninek hívtak” – Fődi Kitti tizennégy kamasz egy évéről
Fődi Kitti, a 444 újságírójának dokumentumfilmje olyan fiatalokat mutat be, akiket korábban sokszor problémás vagy kudarcot vallott diákként kezeltek, egy olyan iskolai kezdeményezésben azonban, amely az önismeretre, az érzelmi fejlődésre és az együttműködésre helyezte a hangsúlyt, lehetőséget kaptak arra, hogy másképp tekintsenek magukra és egymásra.
Újságíróként rendszeresen foglalkozik közéleti és szociális kérdésekkel. Hogyan került az életébe a dokumentumfilm-készítés?
Mielőtt a 444-hez kerültem, 2019-ben Norvégiába mentem dokumentumfilm-készítést tanulni. Ez adott alapot ahhoz, hogy később elkezdjek forgatni egy otthonápolással foglalkozó filmet, amely 2020-ban, már a 444-nél jelent meg Elkezdődik a következő 24 óra címmel. Ez egy kisebb léptékű, inkább interjúalapú film volt, amely egy norvég és egy magyar családon keresztül mutatta be, mennyire különböző lehetőségei vannak a fogyatékossággal élő embereknek a két országban. A norvég családban nyolc segítő dolgozott az érintett mellett, aki így önálló életet élhetett, míg a magyar családban az édesanya egyedül viselte az ápolás terhét. A 444-nél később elindítottam a Jeti Mozi projektet is, amely a Magyar Dokumentumfilmes Egyesülettel együttműködésben havonta tesz elérhetővé magyar dokumentumfilmeket a YouTube-csatornánkon. Így folyamatosan kapcsolatban maradtam a dokumentumfilmes világgal.
Mit adott hozzá ehhez a történethez a dokumentumfilmes forma, amit újságíróként nem tudott volna megmutatni?
A film alapja egy 2019-es cikkem volt, amelyet még az Abcúgnál írtam az alternatív oktatási kezdeményezésekről. Akkor Dunaújvárosba mentem riportozni, ahol egy mentálhigiénés iskolában működött ez a program. Nagyon megfogott, amit ott láttam, de azt éreztem, hogy egy riportban csak a felszínét tudom megmutatni annak, ami történik. Azt szerettem volna végigkövetni, hogyan fejlődnek a gyerekek egy tanév alatt, szeptembertől a program végéig. Egy cikk mindig egy adott pillanatot rögzít, itt viszont éppen az egész folyamat volt érdekes: hogyan változnak, mit tanulnak magukról, és mi történik velük, ha egy éven keresztül olyan figyelmet kapnak, amilyet korábban nem feltétlenül kaptak meg.
Változtatott valamit a film az újságírói gondolkodásán vagy a látásmódján?
Igen. Korábban is érzékeny voltam az interjúalanyaimra, de még érzékenyebb lettem. Újságíróként sokszor úgy gondolkodunk, hogy van egy történet, ami jól illeszkedik az anyagunkba, és különböző eszközökkel megpróbáljuk megszerezni hozzá a szükséges információkat. A gyerekeknél viszont végig az volt a legfontosabb, hogy nekik mi a jó, és mi az, ami még komfortos számukra. Nagyon sok minden nem került bele a filmbe, amire újságíróként azt mondtam volna, hogy ez a legütősebb rész, ezt mindenképpen meg kell mutatni. De közben ott volt az is, hogy gyerekek életéről beszélünk, akik még nem töltötték be a tizennyolcat.

Fotó: Bakpakk produkció
Mi alapján döntött a szereplők kiválasztásáról?
Gyurkó Szilvivel, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány akkori vezetőjével több konzultációnk is volt, ezeken beszéltük át, hogyan lehet jól megcsinálni a filmet. Először természetesen a szülők beleegyezését kellett megszereznünk, utána viszont a gyerekekkel is külön foglalkoztunk. Megkérdeztem őket, szeretnének-e egyáltalán szerepelni a filmben, és arról is beszélgettünk, hány ember láthatja majd. Mivel a film a 444-en keresztül potenciálisan nagyon nagy közönséghez juthatott el, fontos volt, hogy értsék, mit jelent a nyilvánosság. A százezres nézettséget például azzal próbáltuk érzékeltetni, hogy hányan férnek el az Azahriah-koncerten a Puskás Arénában. Később készítettünk egy szabálytáblázatot is, három zónával. A zöldbe kerültek azok a dolgok, amelyeket bármikor, kérdés nélkül vállaltak, a sárgába azok, amelyeket mérlegelni kellett, a pirosba pedig azok, amelyeket semmilyen körülmények között nem vehettünk fel. Abban is megállapodtunk, hogy bármikor szólhatnak, ha kapcsoljam ki a kamerát. Előfordult, hogy valamit már elmondtak, aztán később odajöttek hozzám, és kérték, hogy azt a részt mégse használjam fel. Ezeket természetesen tiszteletben tartottam. A gyerekek látták először a filmet is, még mielőtt teljesen elkészült volna.
Ez elég nagy érzelmi munka is lehetett, hiszen nemcsak rendezőként volt jelen, hanem közben kapcsolatot is kellett kialakítania a gyerekekkel.
Igen, sok érzelmi munka volt benne. Nem az volt a cél, hogy a gyerekek nekem nyíljanak meg, hanem hogy egymásnak tudjanak megnyílni, én pedig ennek a megfigyelője legyek. Nekik kellett komfortossá tenni azt, hogy ott vagyok kamerával. Én is részt vettem a foglalkozásokon: beálltam a játékokba, ott voltam a nyitó- és zárókörökben, és én is beszéltem magamról. Ha ők megosztották velem az életük bizonyos részeit, a családi kapcsolataikat vagy a traumáikat, fontosnak tartottam, hogy ez visszafelé is működjön. Beszéltem nekik a saját szüleimmel való kapcsolatomról és a szorongásaimról is. Nem akartam, hogy azt érezzék, kihasználom őket, és én semmit nem osztok meg magamról. Ez kölcsönös folyamat volt, amiben nekem is részt kellett vennem. Több hónap alatt alakult ki az a bizalom, amelynek köszönhetően a végére már nagynéninek hívtak.
A mentorokat honnan ismerte, és hogyan kerültek a filmbe?
Amikor 2019-ben írtam a programról, még egy másik iskolában működött, és más mentorok dolgoztak benne. Amikor a 444-től megkaptam a lehetőséget, hogy elkészítsem a filmet, újra megkerestem a program létrehozóit, Bogner Romant és Glashütter Melindát. Ők mondták, hogy éppen indul egy budapesti iskolában a program, új mentorokkal, és ha szeretném, elkezdhetünk forgatni. A gyerekeket nem filmes szempontok alapján választották ki, hanem azért, mert segítségre szorultak, mielőtt elkezdték volna a kilencedik osztályt. A tizennégy gyerek történetét viszont nem lehetett egyformán követni, ezért szükség volt központi szereplőkre. Matyi és Alsa lett a két fő karakter, és ez viszonylag korán eldőlt. Persze ez bizonyos szempontból lutri volt, mert szeptemberben és októberben még nem tudtam, milyen fejlődési ívet járnak majd be. Csak azt láttam, milyen problémákkal érkeztek. Közben olyan gyerekek is megleptek, akikről az elején nem gondoltam volna, hogy ekkorát fejlődnek. Johanna például kezdetben alig szólalt meg, a végére viszont egészen elképesztő önismereti gondolatok és empátia jelentek meg nála.

Fotó: Bakpakk produkció
Ezt talán Matyin vettem észre a leginkább.
Igen, közben nagyon önreflektív is volt: elmondta, hogy amikor rosszalkodik, akkor egy szerepet játszik, és igazából az lenne a célja, hogy ne kelljen ezt tennie, hanem azért szeressék, amilyen valójában.
Az elején féltem, hogy ő lesz a nagydumás, de a többiek nem feltétlenül így tekintettek rá.
Dehogynem, hát minden konfliktus közepében ő állt. De hát minden osztályban van egy ilyen gyerek, nem? És végül mindenki imádja.
A mentorok munkájában nagy szerepe van az empátiának és a türelemnek. Lehet erre Magyarországon pedagógiai módszert építeni, vagy egy ilyen program működése csak különösen elhivatott embereken múlik?
Ez egy olyan szemléletmód, ami jelenleg nem igazán van jelen a magyar oktatásban, vagy legalábbis nem ez a jellemző. Mindannyiunknak volt olyan matektanára, akihez gyomorgörccsel mentünk be. Alapvetően még mindig a fegyelmezés és a büntetés határozza meg az oktatást. Szerintem ez egy nagyon lassú folyamat lesz, és a változásra való igénynek a társadalom és a döntéshozók felől kell jönnie. Maga a program sem azt akarja állítani, hogy minden iskolában pontosan erre lenne szükség, mert ezt egy ilyen kis alapítvány nem is tudná megvalósítani. Inkább arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy foglalkozni kell a gyerekek mentális egészségével és érzelmi elakadásaival.

Fotó: Bakpakk produkció
Mi az, amit ebből át lehetne menteni a magyar oktatásba?
Az iskolapszichológusi hálózat például nagyon rossz állapotban van, túlterhelt, sokszor hosszú várólistákkal működik. Ha egy diáknak segítségre van szüksége, előfordulhat, hogy hat hét múlva kap időpontot, és sokan inkább el sem mennek. Nem gondolom, hogy minden iskolában egy ilyen különálló, egyéves programra lenne szükség, vagy hogy ezt egyszerűen be lehetne illeszteni a magyar oktatási rendszerbe. De arra mindenképpen szükség lenne, hogy felismerjük, milyen szorongásokkal küzdenek a gyerekek, és hogy maga az iskola milyen szorongást okozhat nekik.
Volt olyan történet, amit etikai okokból nem mutattak meg a filmben?
Nagyon sok. Több gyerek is beszámolt öngyilkossági kísérletről, ezeket például nem tettük bele. Egyszerűen azt éreztük, hogy túlságosan kiszolgáltatnánk őket az internetnek. A nézőnek anélkül is átjön, milyen nehézségekkel küzdöttek, hogy ilyen intim részleteket mutatnánk meg az életükből. Visszatérő kérdés volt az is, hogy mi történik akkor, amikor a szüleikről mondanak valami olyat, ami negatívan festené le őket. Ha egy családi trauma vagy egy nagyon személyes történet került elő, mérlegelnünk kellett, hogy azt megmutathatjuk-e.
Mi volt a titka annak, hogy a gyerekek ennyire támogatóak voltak egymással, miközben korábban nem ismerték egymást?
Szerintem egyszerűen az a légkör, amit a mentorok megteremtettek. A program egyik alapvető szabálya volt, hogy nem bántjuk egymást, sem fizikailag, sem verbálisan. Persze előfordultak konfliktusok, de a mentoroknak nagyon jó módszereik voltak ezek kezelésére. Minden reggel egy nyitókörrel kezdődött a nap, ahol mindenki elmondhatta, hogyan érzi magát. Ez már önmagában sokat számított, hiszen mi, felnőttek sem feltétlenül tudjuk mindig megfogalmazni, milyen érzelmek vannak bennünk. Amikor nekem kellett három érzelmet mondanom, én is csak néztem, hogy jó, várjatok, egyet tudok, a másik kettőt pedig lelestem a falon lévő tábláról. Ha tudod, hogy a másiknak milyen napja van, és miért viselkedik esetleg ingerültebben, sokkal könnyebb empatikusnak lenni vele. A gyerekek egymás előtt beszéltek a gyerekkorukról, az iskolai élményeikről, és ettől másképp kezdtek tekinteni egymásra. A bullying egyik alapja, hogy nem tudod, mi van a másikkal, ezért könnyen elkezded bántani. Itt viszont megismerték egymás történeteit, és sokkal nehezebb volt úgy viselkedni a másikkal, mintha semmit sem tudnál róla.
Miért fontos, hogy a gyerekeket ne csak a problémáikon keresztül próbáljuk megérteni?
Ennek az egyik alapja a teljesítményközpontú oktatás. A magyar iskolarendszerben az a gyerek értékes, akinek jók a jegyei, aki jól tanul, motivált, szakkörre jár, és akire számíthat a tanár. Pedig ezek a gyerekek sem hülyék. Egyszerűen vannak olyan érzelmi elakadásaik, amelyek miatt elveszítették a motivációjukat, és már nem értik, miért ülnek az iskolában. A Bakpakk szerintem nagyon jól megmutatja, mennyi mindent lehet kihozni belőlük, ha egy éven keresztül figyelmet kapnak. Nem mindenki megy egyetemre, és nem is ez volt a program célja. Ezek a fiatalok szakmát tanulnak tovább, és ettől még ugyanolyan hasznos tagjai lesznek a társadalomnak. Empatikusak, jól kommunikálnak, és képesek figyelni egymásra. A magyar oktatási rendszer viszont sokszor csak annyit lát belőlük, hogy nem tanulnak, nem érdeklődnek, rossz jegyeket kapnak, ezért egyszerűen az út szélén hagyja őket.
Van esélyük ezeknek a fiataloknak arra, hogy a megszerzett érzelmi stabilitást később is megőrizzék?
Szerintem igen. Tartom velük a kapcsolatot, és azt látom, hogy jól működnek a közoktatásban. Nyilván visszakerültek abba a rendszerbe, amelyből korábban érkeztek, de sokuknak azóta is nagyon jó élményeik vannak. A program egy nulladik év volt, tehát most végezték el a kilencedik osztályt. Volt például olyan lány, akinek korábban nem voltak jó jegyei, most viszont átment egy másik szakra, ahol nagyon jól teljesít. Egyszer megmutatta a bizonyítványát, tele volt négyesekkel és ötösökkel, ő pedig csak annyit mondott, hogy nem bukott meg. Nekem nem is a jegyek voltak a fontosak, hanem az, hogy végre sikerélménye van az iskolában.
Amikor a film végén kiderül, hogy a program nem folytatódik, nem volt önben keserűség amiatt, hogy miközben megmutatják, mennyire szükségük lenne a gyerekeknek erre a fajta támogatásra, az oktatási rendszer nem tudja biztosítani azt számukra?
De, persze. A programban tizennégy gyerek vett részt, miközben ennél sokkal több fiatalt érinthet ugyanaz a probléma. Mi alapvetően arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy van egy olyan szükséglet a magyar oktatási rendszerben, amellyel jelenleg nem foglalkoznak megfelelően. Hogy erre éppen ez a program vagy valami hasonló kezdeményezés lenne-e a megoldás, azt majd döntse el az oktatásért felelős szakpolitika. Mi a problémára akartunk rávilágítani. A program működtetői egyébként vérrel és verítékkel érték el, hogy egyáltalán működhessen. A program egyedi engedélyeztetés útján tudott bekerülni az orientációs év keretei közé, de ennek nincsenek olyan stabil feltételei, amelyek alapján bárhol és bármikor el lehetne indítani. Már az is csoda volt, hogy eddig működni tudott.
Mit vitt magával ebből az egy évből? Mi a “bakpakk”-je?
Nekem is egyfajta önismereti folyamat volt. Mivel részt vettem a gyerekekkel a foglalkozásokon, rengeteg készségem fejlődött, például kommunikációs téren. Én is elkezdtem figyelni arra, hogy egy napban legyen sikerélményem, mert attól lesz önbizalmam. Valahogy én is átvettem azt a szemléletet, amit ők tanultak. Nagyon közel kerültünk egymáshoz a gyerekekkel. Ha majd visszagondolok erre a két évre, biztosan az életem egyik legjobb időszaka lesz. Érzelmileg nagyon intenzív volt, igazi hullámvasút: rengeteget izgultam és szorongtam, sok minden történt, de úgy érzem, mintha én is velük együtt fejlődtem volna.
Azt hiszem, a néző is hasonló hullámvasúton megy végig a film alatt.
Az a jó, hogy átjön mindenkinek ez a backpack-dolog, mert ettől egy kicsit féltünk: hogy vajon leesik-e, miért ez lett a film címe.
Azért a Desh-szám is segít az elején.
A dal előadói is támogatták a filmet, odaadták hozzá a zenét, és a címet is használhattuk, aminek az volt az oka, hogy a gyerekek rengeteget hallgatták ezt a zenét a teremben. A Bakpakk azért is fontos, mert maga a szám is egy keménykedő, vagánykodó attitűdöt képvisel. A gyerekekben is volt valami hasonló: próbálták magukról mutatni azt a kissé ijesztő kamaszfigurát, akire az ember furcsán néz, mert piercingje van, furán öltözik vagy viselkedik. Közben ez nagyrészt csak egy felszín volt, amivel védték magukat. Alatta mindannyian nagyon szerethetőek voltak.
Infó:
Fődi Kitti dokumentumfilmjét november 20-án 18 órakor mutatják be a 23. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon, a Toldi moziban, ahol a magyar versenyprogram részeként látható.
Ezt is ajánljuk
Ez meg ki? – Zenei gyorstalpaló a februári Grammy-díj elé
Turi Tímea: A kultúra nem luxuscikk, hanem közügy
Taknyolás, gányolás, buherálás: kiállítás nyílt arról a bizonyos szoci magyar firnyákról
Több mint háttérzene a GTA VI-ban: „Amikor egy ismeretlen dal szól, autóban menekülsz a rendőrök elől, nézed a naplementét, és a dal hozzátapad az élményhez”
A barikádoktól a láthatatlan házimunkáig: női hősöket állít reflektorfénybe a metrókban is látható kiállítás









