Miss Marple újra nyomoz
A barátságos, idős angol hölgy, a kötögetés királynője és a legsötétebb bűnügyek felgöngyölítője, Jane Marple visszatért, nem is akárhova, hanem egy impozáns, svájci hotelbe. A síelésre csábító lejtők és hófödte csúcsok között ott pihen az ambíciózus politikus, az amerikai filmcsillag, egy titokzatos, sármos francia, és persze Miss Marple a barátnőjével. Minden adott tehát egy izgalmas nyomozáshoz. A kérdés már csak az, mihez kezd a szerző a kiváló alapanyagokkal?
Gyakori jelenség, hogy a szerző halála után egy-egy univerzum, vagy ikonikus regényalak sorsának tovább írását a jogutódok rábízzák egy általuk méltónak ítélt, kortárs szerzőre. Anthony Horowitz A selyemház titkával és a Moriartyval folytatta Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes történeteit, a Benjamin Black álnéven publikáló John Banville Raymond Chandler nyomdokaiba lépve egy újabb Philip Marlowe ügyet adott az olvasóknak. Ian Fleming után a Bond-stafétát három szerző is átvette, John le Carré hidegbáborús kémregényeit pedig a fia, Nick Harkaway folytatta.
Ami Agatha Christie-t illeti, Sophie Hannah, brit költő és krimiíró lett Hercules Poirot 21. századi hangja, az édes, ártatlan, tiszta kék szemével mégis a vesénkbe látó Jane Marple-t pedig Lucy Foley hozza el újra napjaink krimirajongóinak.
Visszatérés fél évszázad után
Nincs mit magyarázni azon, hogy egy ilyen felkérés egyszerre teher és óriási megtiszteltetés. Mindig a nagy előd lesz ugyanis a mérce, a kortárs műnek viszont úgy kell megszületnie, hogy folytatja ugyan hagyományt, de nem másolja azt. Miss Marple új hangja James Prichard, az Agatha Christie jogok örököse, egyszer s mind a szerző dédunokája szakmai és üzleti szempontokat mérlegelve döntött úgy, hogy Foleyra bízza az utolsó Miss Marple-regény után pontosan ötven évvel megjelenő újabb kötet megírását.
A főpróbát, a 2022-ben megjelentetett Marple antológia jelentette, amiben tizenkét kortárs írónő, köztük Foley, közölt egy-egy novellát. Az ő novellája (Evil in Small Places) úgy Prichard, mind a Harper Collins kiadó tetszését elnyerte, úgy ítélték meg, hogy az írónő Marple karakterét, és a regények hangulatát egyaránt tökéletesen eltalálta. Utóbbi azért is különösen fontos, mert meggyőződésem szerint a krimik sikeréről a jól kitalált karaktereken túl az dönt, hogy milyen erős atmoszférát tud teremteni a szerző. Ha egy kriminek nincs sajátos légköre, szinte tapintható hangulata, akkor megette a fene az egészet.
A brit táj, különösen az angol vidék, ilyen szempontból a szerzők kezére játszik, kevés helyszín kedvez ennyire a bűnügyeknek (gondoljanak csak a Kisvárosi gyilkosságok című krimisorozatra, hát hol van még olyan kistelepülés, ahol rátermett nyomozók hathatós munkája mellett ennyi bűnöző él?).
Az atmoszférateremtésnek azonban a világ bármely pontján működnie kell, Los Angelesben épp úgy, ahogy a svájci hegyekben. Lucy Foley a magyar olvasóknak is ismerős lehet, a Vadászparti, a Vendéglista, a Lakás Párizsban és az Éjféli lakoma című könyveit nagy lelkesedéssel fogadták itthon is.
Foleynak nagy rutinja van az úgynevezett locked room, vagyis zárt szobás krimik megírásában, nem csoda, hogy Miss Marple esetében is ezt a megoldást választotta. Ezek ugyebár azok a történetek, ahol a szereplők egy helyen vannak összezárva, mindenki gyanús, és szorít az idő, mert a gyilkos elől sem elbújni, sem elmenekülni nem lehet. Mivel Miss Marple-t ezúttal kimozdítják St. Mary Meadből, meg egyáltalán, Angliából, és sem ódon vadászkastélyokra, sem a kis falu zárt, egymást örökké figyelő közösségére nem lehet támaszkodni, Foleynak nem volt más választása, mint összezárni a szereplőket, és alkalmi közösséggé formálni őket.

Az írónő terepszemlén a svájci Alpokban. Forrás: Lucy Foley/ Facebook
Különös kompánia, piszkos kis titkokkal
Ebben a kompániában ugyanúgy mindenkinek megvannak a maga piszkos, vagy kevésbé piszkos titkai, a szereplőknek pedig sokkal több közük van egymáshoz, mint azt első látásra gondolnánk. Tökéletes alapfelállás egy jó krimihez. Ott volt a politikus, a filmsztár, banktisztviselő…
Foley Marple-regényében minden fejezetnek más az elmesélője. Itt van mindjárt Diana Glass Mrs. Bantry társalkodónője. Utóbbi egyébként Miss Marple özvegy barátnője, ő hozta magával Jane-t ebbe az elegáns, világtól elzárt svájci hotelbe, amelyet, mint tudjuk, Diana választott ki a két idős hölgy számára. Aztán itt van Cathrine Narracott, az elegáns, bár kissé hűvös fiatalasszony, a feltörekvő, konzervatív politikus Anthony Narracott felesége. Catherine-ről többek között azt lehet tudni, hogy kitűnő nevelést kapott a Cheltenhami Leányiskolában, kissé merev, a férje csak a vagyonáért vette el, és nagyjából ennek megfelelő gyengédséget is tanúsít az asszony irányába. Mr. Narracott kapcsán Foley kétséget sem hagy afelől, hogy ő a rosszfiú a történetben, amennyiben ő az a sima modorú, simlis alak, aki ár rendkívül ügyesen el tudja adni magát, de nem sokáig képes takargatni, hogy milyen silány emberi minőséget képvisel. És persze nem üdülés az üdülés egy igazi díva nélkül.
Sylvia Sinclair, a karrierje zenitjén éppen átlépő, amerikai filmcsillag szintén a svájci Alpok csúcsai közt tölti a szabadságát, és azt tervezi, hogy itt találkozik titokzatos kedvesével. A szereplők, a jó krimik tradíciója szerint hamar mozgásba lendülnek, hamarosan megjelenik Bruno Crane, Narracott titokzatos, régi barátja és katonatársa, és már nem is kell sokat várni, hogy felbukkanjon az első holttest, amit, fájdalom, több másik követ, egészen addig, ameddig a sokak által tévesen, ártalmatlan, idős hölgynek nézett Miss Jane Marple le nem buktatja a kegyetlen gyilkost.
Vajon Catherine Narracott tényleg az a lányneveldében cseperedett, butuska virágszál, akinek mutatja magát? Ki miatt utazott a világ másik végére Miss Sanclair? Milyen titkot rejt Anthony és Bruno múltja, és Miss Glass tényleg csak egy idős asszony szolgálatkész kísérője?
Pontozásos győzelem
Innentől csak úgy lehetne tárgyalni a regény cselekményét, ha pont azokat a kulcsmomentumokat leplezném le, amik miatt egyáltalán belekezd az ember egy krimibe, úgyhogy inkább rátérnék a könyv történeten kívüli kulcskérdésére, jelesül, hogy sikerült-e a Lucy Foleynak a Marple-küldetés?
A Gyilkosság az alpesi Grand Hotelben elmés, olvasmányos, a bűnügy izgalmas, bár talán túl korán jönnek azok a nyomok, amik a végkimenetelre engednek következtetni, és néha túlzottan is az olvasó szájába rágja, hogy mire kell odafigyelni.
Foley abszolút jól bánik az összezártságból adódó feszültségekkel, jó ütemben bontogatja a karaktereket, és az is tetszik, hogy nem szépít: a szélhámos, az szélhámos. Nincs benne semmi szerethető, nem érdemel szánalmat, az ember tulajdonképpen megkönnyebbül, mikor az egyre gyorsuló ütemben elhalálozó szállóvendégek közt őt is ott találja. Nincs ellenemre a karakterfejlődés, és szeretem az árnyalt figurákat, de legalább ennyire becsülöm, mikor a szereplőkön keresztül a szerző megmutatja, hogy az ő értelmezésében hol húzódnak a morális határok.
Legalább ennyire vagány, és modern, hogy a történet nagyon erősen nőközpontú, az eseményeket, tulajdonképpen, a regény női karakterei alakítják, és itt koránt sem csak Miss Jane Marple-re gondolok. Ráadásul, mikor az olvasó már épp átbillenne, és kezdene annak drukkolni, hogy a bűnös valahogy mégis megússza, Foley emlékeztet minket, ezeket a krimiket sokszor épp az igazságosságuk miatt szeretjük. Igen, az életben a legnagyobb gazemberek néha nem nyerik el a méltó büntetésüket, egy regény lapjain viszont igen.
Az egyetlen problémám az ezzel a könyvvel, hogy ez nem Lucy Foley saját Marple-története lett, hanem egy Agatha Christie-féle Miss Marple történet, Lucy Foley tollából. Egyszerűbben fogalmazva, amennyire eredeti és izgalmas lett a bűnügy, annyira nem tudott új színt vinni Miss Marple karakterébe, és sajnos közelebb maradt az utánzáshoz, mint kellett volna.
Miss Marple számos árnyalata
Miss Marplet televízióban és mozivásznon összesen nyolc színésznő testesítette meg Angela Lansburytől Julia McKenzie-ig, és mindegyikük Miss Marple volt, de nem volt köztük két ugyanolyan. Ebből kiindulva Foley is lehetett volna bátrabb, és felvázolhatott volna egy rá sokkal inkább jellemző figurát, ahelyett, hogy Christie stílusát másolva próbál hangot adni neki. Talán ez az egyetlen pont, ahol billeg az egyébként nagyon stabil szöveg, kár, hogy épp a címszereplőt érinti. Ezzel együtt, a többi oszlop, szerencsére, olyan erősen tartja a történetet, hogy nem omlik rá sem a szerzőre, sem az olvasóra.
Infó: Lucy Foley – Gyilkosság az alpesi Grand Hotelben. Kiadta: 21. Század Kiadó. Fordította: Gömöri Péter
Ezt is ajánljuk
Ez meg ki? – Zenei gyorstalpaló a februári Grammy-díj elé
„A végére már nagynéninek hívtak” – Fődi Kitti tizennégy kamasz egy évéről
Turi Tímea: A kultúra nem luxuscikk, hanem közügy
Taknyolás, gányolás, buherálás: kiállítás nyílt arról a bizonyos szoci magyar firnyákról
Több mint háttérzene a GTA VI-ban: „Amikor egy ismeretlen dal szól, autóban menekülsz a rendőrök elől, nézed a naplementét, és a dal hozzátapad az élményhez”









