Kultúra

Szabadon élni és alkotni – Interjú Zoltán Mária Flóra festőművésszel

Noha nyolcvankilenc éves, Zoltán Mária Flóra festőművész huszonnyolcnak érzi magát. Karrierje történelmi és magánéleti okok miatt csak később indulhatott el, de időskorában végre magára talált. A művész a K2 – Kieselbach Kortárs galériában rendezett tárlatán, a színes, absztrakt képei között mesélt a Népszabadságnak.

Szabadon élni és alkotni – Interjú Zoltán Mária Flóra festőművésszel
Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

Az egyik festményen egy kislányt látunk egy kéken világító égő mellett egy szürke térben, mellette nagy, világoskék oroszlánnal. Mit jelképez a kép?

Ezt a képet ’88-ban festettem a Kecskeméti Művésztelepen. Egy emléket idéz, ami részben valóságos, részben az én képzeletem. A vészkorszakban engem a Sarutlan Karmelita Kedvesnővérek zárdájába rejtettek Kőbányán, a Maglódi úton. Ott, a sokágyas hálótermekben sok-sok kisgyermek volt, a kedvesnővérek pedig az életükkel játszottak, mert nem volt szabad az üldözötteket rejtegetni. Én viszont nem tudtam aludni, hanem sírtam, és kerestem egy élő lelket, bolyongtam az alvó gyerekek között a hálótermekben, és volt egy kék lámpa, mint amilyen a kórházakban, és azt örökítettem meg ezen a festményen. De az oroszlán nem volt ott. Az csak a képzeletemben volt. Mert ez egy ilyen jó oroszlán, aki vigyázott rám. Nem egy félelmetes oroszlán. Legalábbis szándékom szerint.

 

Csak egyetlen napra (1988) Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

Ha már erről az emlékről beszélünk, mi történt ezután?

Az előzmények miatt iszonyatosan anyás voltam. A kistestvéremet egy szörnyű balesetben elvesztettem, apukámat pedig a mauthauseni haláltáborban, így borzasztóan ragaszkodtam az édesanyámhoz, aki később értem is jött, miután elvitték őt a nyilasok. Vitték őket a halálba, de ő kilépett a menetből, leguggolt az árokba, és amikor nem vette észre a keretlegény, letépte magáról a sárga csillagot, és megszökött. Később eljött értem a zárdába, hogy élek-e, halok-e, lebombáztak-e. És amikor megláttam őt, elkezdtem sírni és könyörögtem, hogy vigyen el, mert én nem akarok ottmaradni. És akkor szegény azt mondta, hogy ha meghalunk, akkor mind a ketten meghalunk, ha túléljük, akkor mindketten túléljük, ő nem hagy itt engem tovább.

Volt akkor egy szobalányunk, Kocsonya Mariska, és annak a testvéréhez vitt, a Pistához, aki nagyon rendes fiú volt. Elvitt hozzájuk, és ők rejtegettek minket. Akkor már nagyon közel volt az ostrom. Ők is Kőbányán laktak, egy kicsi házacskában. És ott voltunk annak a háznak a pincéjében, és dörögtek az ágyuk, és hullottak a bombák, de mi boldogok voltunk, hogy jönnek a felszabadítók. Mert nekünk, ők bizony azok voltak. És akkor lent voltunk a pincében, és olyan magasan mint itt az ablak, állt egy ajtó, és korom sötét volt, és karácsony, mikor is kicsapódott az ajtó, és fehér fény világított be, és ott állt két gépfegyveres orosz katona. Ez volt a felszabadulás. Egész életemben így emlékszem rá vissza. És a nénik azt mondták, tegyük föl a kezünket. Én nem értettem, hogy miért kell feltartani a kezünket, de hát ez volt. Ennyi. Nem tudom ezt könnyek nélkül elmesélni. Annyira élénken emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, pedig hát idestova majdnem nyolcvanöt éve.

 

 Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

 

És aztán gondolom, hazajutottak.

Anyukám szerzett egy szánkót, és hazahúzott engem Kőbányáról. A Városligeti fasorban laktunk, és lakom ma is, a volt családi villában. Akkor hó volt, azt mondják, az a tél nagyon kemény volt, és a hóban szanaszét feküdtek a hullák, de én nem emlékszem rájuk, mert az anyukám mindig arra az oldalra állt, hogy én ne lássam őket. És húzott a szánkóval haza. Aztán hazaértünk valahogy, egyszer csak, és a nagymamám, egy kicsi, sovány öregasszony ott volt fekete rongyokba burkolva, előjött valahonnan, és akkor emlékszem, hogy a régi, békebeli eperlekvárokból hozott nekem egyet. Ilyen pici, vékony kisgyerek voltam, és az ostrom alatt a penészes sárgaborsófőzelék után, amiket ettünk, az eperlekvár ízét míg élek, nem fogom elfelejteni, olyan finom volt.

A második világháború után már könnyebb volt az élete?

Nem nagyon, a családból csak ketten maradtunk édesanyámmal, és a romok közül kézen fogva másztunk ki, és próbáltunk valahogy létezni. Én hét éves voltam a háború végén, anyukám pedig egy gyönyörű szép, harminckét éves fiatalasszony, aki egyedül maradt minden támasz és a férje nélkül, akit imádott, és aki orvos volt. A Rákosi-rendszerben mindenünket elvették, így még földönfutók is lettünk. Az anyai családom nagypolgári család volt, és nagyon gazdagok voltak, voltunk, amíg el nem vettek mindent. Édesanyám akkor az élve maradt orvoskollégák segítségével el tudott helyezkedni az orvosi szcénában, meg tudott nyelveket, mint jobb napokat látott úriasszony.

 

Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

 

És mikor jött el az ön művészi ébredése?

Minden gyerek imád rajzolni, és általában minden gyerek zseniálisan rajzol és fest. Én se voltam kivétel, csak én aztán úgy maradtam. Általános gimnáziumba jártam, ahol egy sztálinista, vérengző, szörnyeteg igazgatónő miatt az első év után elmenekültem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, ami egy sziget volt annak idején. Tanulni semmit sem tanultam, de legalább nem gyötörtek, és békén hagytak. Ott lehetett rajzolni, festeni, és sikeresen is működtem, de nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, mert osztályidegen voltam. De még az általánosban is előfordult ilyen. Az osztályfőnöknő félrehívott, és azt kérdezte, hogy Zotyókám, miből adjak neked négyest, mert nem adhatok tiszta kitűnőt, mert nem vagy munkás származású.

Mi történt miután a főiskolában elutasították?

’56-ot írunk ekkor, és egy ismerős révén kivittem egy jól sikerült munkámat, egy olajfestményt a Prágai Képzőművészeti Akadémiára, mert egy rokonunk eperjesi volt, és ott élt Prágában, az ő tanácsára tettem ott egy próbát ezzel a munkával és óriási sikerrel felvettek. Akkor cserediákszisztéma működött, de művészeti fakultáson nem volt ilyen, viszont alapítottak egyet a kedvemért, ezért elküldtek egy cseh zeneakadémiai hallgatót Zathureczky Ede hegedűművészhez, a budapesti Zeneakadémia igazgatójához. Így kaptam Prágában kollégiumi helyet és ösztöndíjat. ’56 nyarán történt ez, így nem jöhettem haza a forradalom idején, mert le voltak zárva a határok. ’57 tavaszán tudtam csak hazajönni, amikor felvettek a budapesti Képzőművészeti Főiskolára harmadévre, amit így végeztem el.

 

 Zoltán Mária Flóra 1957-ben a második világháborúban felrobbantott Erzsébet híd közelében

 

Ezután művészileg sikerült kiteljesednie?

Nem akarom elmondani az összes csalódásomat, de sokáig nem tudtam boldogulni szakmailag. Nem tudom, hogy tiltott vagy tűrt voltam az aczéli 3T rendszerében. Nemhogy segítséget, de egyetlenegy jó szót se kaptam. És akkor én férjhez mentem az egyik kollégámhoz, és családot alapítottunk, úgyhogy a hatvanas években gyerekeket neveltem. Abból éltünk, hogy a férjem beadta a festményeinket az úgynevezett heti zsűrihez az Aulich utcába, és félve vártuk, hogy azokat megveszik-e vagy nem. Ebből éltünk, hetente pár száz vagy egy-kétezer forintból, amennyit adtak a képekért. Ezeket a Képcsarnok nevű üzletekben árulták nyomott áron, és részletfizetésre lehetett ilyen kis mázolmányokat vásárolni, tájképet, csendéletet. De nekem ez nagyon rosszul ment, mert mint utóbb rájöttem, a szabadság kellett volna ahhoz, hogy tudjak dolgozni. Nekem ne mondják meg, hogy mit fessek, hanem azt alkothassak, amit én szeretnék, és úgy, ahogy szeretném.

Mikor jött el az életében az a pont, amikor igazán szabadon kezdett el festeni?

’97-ben, miután édesanyám meghalt, mert az ő élete tragédiák sorozata volt, és én is ezt a sorozatot éltem, amíg ő élt. Amikor meghalt szegénykém, valahogy kitárult fölöttem az ég. Kék lett, és elkezdtem a saját életemet élni. Akkor vettem észre, hatvanévesen, hogy én is élek. Viccből szoktam mondani, hogy csak huszonkilenc éves vagyok, mert hatvanéves koromban kezdődött az új életem, amikor már nem kellett tekintettel lennem egy még nálam is sokkal többet szenvedett valakire, hanem azt csináltam, amit akartam. A gyerekeim addigra már nagyok voltak, az egyetemet is elvégezték, kirepültek, és külföldön voltak. És akkor én szabad ember lettem, és igazából akkor kezdtem magam belevetni a munkába.

És a képei is kiszínesedtek?

Igen, a kétezres évektől. És igazából a 2010-es év után kezdtem elhagyni a természetelvű festészetet, az itt kiállított képek is teljesen nonfiguratívak. A festészetem szerves módon alakult tárgyiatlanná. Így azt a nyűgöt is levetettem, hogy az egyes elemeknek meghatározott helyen kell lenniük a képen. Én a színekre vágytam, és ahogy a képzeletemben éltek, úgy próbáltam föltenni azokat a vászonra, aztán úgy folytattam a festést, ahogy az ábrázolás nekem diktálta.

Akkor ahogy szabadabbá vált, a képek is egyre oldottabbak lettek.

Abszolút, így van. És rettenetesen öreg vagyok, sajnos, de nem érzem magam annak, hanem boldog vagyok azóta, amióta megtaláltam a saját festészetemet. És nagyon szeretném megtelefonálni a szüleimnek, hogy nekem most milyen jó. Csak nem tudom a telefonszámot. De nagyon örülnének, ha megmondanám nekik, hogy én most milyen boldog vagyok, és hogy nekem minden milyen jó.

Infó: Zoltán Mária Flóra: Freedom & Longevity. Kurátor: Rieder Gábor. K2 – Kieselbach Kortárs. Megtekinthető 2027. január 15-ig

Ezt is ajánljuk

Szerkesztői válogatás