Színpadra viszik a korrupciót, az Örkény a NER születését dolgozza fel
Az Orbán-rendszer első éveinek korrupciós ügyeit dolgozza fel az Örkény Színház és a Direkt36 fejlesztés alatt álló közös produkciója, amelynek egyik jelenete Orbán Ráhel esküvőjén játszódik. A TRUST nevű nemzetközi projekt keretében készülő előadás nem egyszerűen színpadra vinné az oknyomozó újságírók által feltárt történeteket, hanem azt keresi, mit tud hozzátenni a színház a tényfeltáráshoz. Gáspár Máté, a teátrum ügyvezető igazgatója szerint a NER története korántsem lezárt ügy: a felemelkedés után a bukás dramaturgiai feldolgozásának lehetősége is ott van benne.
Amikor elolvastam a projektről szóló ismertetőt, rögtön a Krétakör szellemisége jutott eszembe: a kísérletező formák, a társadalmi és politikai érzékenység miatt. Mennyire érzi ezt a projektet közel magához, akár a Krétakörben szerzett tapasztalatai miatt?
Nagyon, a Krétakör alapvetően az identitásom része. 2010-ig dolgoztam ott és később is követtem a társadalmilag érzékeny, civileket bevonó projektjeiket. A TRUST-projekt kapcsán viszont a European Theatre Convention keresett meg minket azzal, hogy egy Kreatív Európa-pályázat keretében az oknyomozó újságírás és a színház kapcsolatát vizsgálnák. Nagyon örültünk a felkérésnek, és Polgár Csabával együtt rögtön azt mondtuk, hogy csináljuk. Az oknyomozó újságírók, különösen a Direkt36 munkája eleve rettentően izgalmas számunkra, az együttműködés pedig lehetőséget ad arra is, hogy közelebbről megismerjük, hogyan dolgoznak.
Mennyire tud az Örkény intézményként politikailag kényes ügyekhez nyúlni? A készülő előadás az Orbán-rendszer első éveihez tér vissza. Miért éppen ezt az időszakot választották?
Az Örkényben soha nem érvényesült semmifajta cenzúra, öncenzúrát sem gyakorolt. Mácsai Pál igazgatása alatt mindig arról és úgy beszélt a színház, ahogy szeretett volna, ebbe senki nem szólt bele. Voltak felhősebb évek, amikor ez több álmatlan éjszakát okozott a vezetőségnek, de ilyen szempontból a színház működését a politika nem korlátozta. A mostani témát az alkotócsapat három tagja, Marton Kamila, a Direkt36 újságírója, Dohy Balázs rendező és Zilahy Anna dramaturg több javaslata közül választottuk ki. Mindhárman harminc év körüliek, így más generációs tapasztalatból közelítenek a NER történetéhez, mint mi. Három olyan témát mérlegeltünk, amelyekhez rendelkezésre állt tényfeltáró újságírói háttéranyag. Végül közösen döntöttünk amellett, hogy a rendszer kialakulásának időszakát dolgozzuk fel: azt, hogyan indult el a hatalmas vagyonfelhalmozás és az oligarchikus berendezkedés, miként fejlődött tovább, és milyen hatással lett az életünkre. Azért is választottuk ezt a témát, mert a NER története korántsem lezárt: még várhatók fejlemények, és bőven van mit kutatni. Emellett inspirált minket egy, a projekt kölni indító szimpóziumán látott előadás is, amely egy osztrák vállalkozó, André Benkő felemelkedését és bukását dolgozta fel. Az alkotók alapos kutatómunkával rekonstruálták a férfi életútját, majd annak drámai fordulatait vitték színpadra. Dohy Balázs rendezőnek különösen megtetszett ez a forma: egy valós ember történetén keresztül megmutatni, hogyan alakulhat át a látványos és látszólag korlátlan felemelkedés váratlanul, de elkerülhetetlenül kínos végzetté. A mi történetünkben is vannak olyan szereplők, akiknek a pályája sokáig megállíthatatlannak tűnt, mostanra azonban már a bukás lehetősége is kirajzolódik.

Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság
A projekt egyik célja, hogy az újságírás és a színház közösen lépjen fel a dezinformáció ellen. Mit tud megmutatni a színház egy társadalmi problémából, amit a sajtó önmagában nem?
Pontosan ezt a kérdést teszi fel az egész, csaknem hároméves nemzetközi projekt. Nagyon egyszerű lenne egy újságcikket felolvasni vagy dramatizálni a színpadon, esetleg egy elképzelt szituációba helyezni a benne szereplő történetet. Ilyen kísérletekre korábban is volt példa. Biztosan sok Népszabadság-olvasó emlékszik például a Katona József Színház Kamrájában működő Hírszínházra, amelynek előadásai az aznap reggel megjelent újsághírekből készültek el estére.
Mint a Feketeország?
A Feketeország is kifejezetten napi rövidhírekből készült. Schilling Árpád a telefonjára érkező sms értesítésekből, többek között a Simek Kitty esetből vagy a kunbajai polgármesterhez kapcsolódó ügyekből gyűjtött össze anyagokat, amelyeket aztán önálló színházi esztétikai világba ültettünk át. Senkit nem zavart, hogy a figurák beazonosíthatók voltak. Most az a kutatás tárgya, hogy manapság, egy teljesen másként mediatizált világban milyen lehetőségek vannak: milyen hozzáadott értéke lehet annak, ha egy újságíró által feltárt történetet a színház eszközeivel dolgozunk fel, és milyen formátumok születhetnek ebből.
Az oknyomozó anyagokban lehetnek olyan információk és források, amelyeket újságírói szempontból még nem lehet nyilvánosságra hozni. Hogyan lehet ezeket úgy megosztani a színházi alkotókkal, hogy ne sérüljön a forrásvédelem?
Ez is lényegi kérdés. Csak lezárt, már nyilvánosságra került anyagokon lehet dolgozni, vagy úgy is együtt tud működni az újságíró és a színház, hogy az ügy még nyitott, és személyiségi jogi, forrásvédelmi vagy más problémák merülhetnek fel? A projekt egyik fontos célja, hogy minden ilyen dilemmát és konfliktust dokumentáljunk. Az újságíró és a színházi alkotó havonta beszámol arról, milyen problémákba ütközött, és hogyan próbálta megoldani őket. Én kíváncsian várom, hogy a mi alkotócsapatunk milyen megoldásokat választ, és mennyire döntenek úgy, hogy visszavonulnak a dramaturgia biztonságos keretei közé, ahol azt lehet mondani: ez fikció.

Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság
Mennyire lesz konkrét az előadás? Megjelennek benne az érintettek a saját nevükön, vagy inkább a korrupciós mechanizmusokra helyezik a hangsúlyt? A név nélkül, sejtetésekkel dolgozó politikai szatírák egy idő után könnyen kiszámíthatóvá válhatnak.
A november végi fázisbemutatón látható néhány jelenetről annyit tudok, hogy Orbán Ráhel esküvőjén játszódnak. Elég konkrét helyzetről van szó, amelyről a sajtó is sokat cikkezett. A valós szereplők a saját nevükön jelennek meg: a férj, a feleség, az örömapa és más prominens vendégek is. A szövegkönyv alapján nem tudom pontosan, mi benne a valóság és mi a fikció. Azt viszont gondolom, hogy az, ha valaki beazonosítható vagy a saját nevén szerepel, önmagában se nem jó, se nem rossz. Ez a művészi megvalósításon múlik.
Nem jelent veszélyt, hogy az ilyen előadások csak azokat szólítják meg, akik egyébként is egyetértenek az általuk képviselt politikai álláspontokkal?
Amikor ilyen típusú projekteket csinálunk, próbáljuk feszegetni a kereteket, és mások előtt is kinyitni a kapukat. Ebben az esetben is fontos, hogy olyan formát és kommunikációt találjunk, amely azok érdeklődését is felkelti, akik egyébként nem járnak hozzánk. Nemcsak a színpadi feldolgozás módját kell kitalálnunk, hanem azt is, hogyan jut el a nézőkhöz.
Németországban már volt példa arra, hogy egy oknyomozó anyagból színházi előadás készült. A Correctiv 2024-es, potsdami szélsőjobboldali találkozóról szóló feltárása után felolvasószínházi előadást is tartottak. Ez mennyire lehet követendő példa Magyarországon?
A német partnerünk különösen óvatos, mert ott a jobboldali médiakörök erősen támadják ezt a műfajt és magát a projektet is. Ennek ellenére futószalagon gyártják az előadásokat: a szélsőjobboldali témák mellett például a német vasúttársaság működéséről és az adórendszerről is készítettek produkciót. Magyarországon most nem számítok arra, hogy az Örkényt pellengérre állítaná bárki azért, mert a NER ügyeivel foglalkozik. Azt gondolom, hogy a saját eszközeinkkel hozzájárulunk ahhoz a feltáráshoz és társadalmi párbeszédhez, amely egyébként is sok szinten zajlik, és még évekig eltart.

Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság
Lát arra esélyt, hogy a projekt 2028 után is folytatódjon, és meghonosodjon egyfajta oknyomozó színház?
Ez azoknak is a célja, akik kitalálták a projektet, és mi is aktív részesei vagyunk ennek. Ha jól sikerül, biztosan tovább tud élni, és újabb kezdeményezések születhetnek akár nemzetközi szinten is.
Ha személyesen választhatna az elmúlt tizenhat év ügyeiből, mit látna szívesen a színpadon?
Engem azok az események is nagyon érdekelnének, amelyekben egy ponton emberek haltak meg, olykor gyanús körülmények között. Nálunk tudomásom szerint nem öltek meg oknyomozó újságírót úgy, mint Szlovákiában Ján Kuciakot, de voltak olyan közéleti szereplők és bírósági ügyek tanúi, akik meghaltak, és felmerült a kérdés, mennyire volt természetes a haláluk. Ha nagyon mélyre akarunk menni, ilyen eseteket is fel kell dolgozni. A másik véglet azoknak az ügyeknek a világa, amelyek nem emberéletbe, hanem elképesztő mennyiségű pénzbe kerülnek. Vannak olyan összegek, amelyeket egy újságcikket olvasva egyszerűen nem tudunk felfogni. Jó lenne olyan előadást látni, amely közelebb hozza, mit jelent az, amikor valaki kilencmilliárd forintot tart készpénzben a széfjében, vagy hogyan veszíti el egy hatalmas vagyon a közpénz jellegét. Ezeket a léptékeket olvasva nehéz érzékelni. Hátha, ha látjuk, közelebb kerül hozzánk a történet.
Tehát nem feltétlenül szatírát képzelne el?
Nem feltétlenül. Nem azt várom a színháztól, hogy nevetségessé tegye, kifigurázza vagy leleplezze ezeket a helyzeteket. Ha elég őszintén belépünk ezekbe, úgyis kiderül egy csomó gyanússág és nevetségesség.
Vagy azt is színpadra lehetne vinni, hogy fodrászért könyörög éppen Hankó Balázs. Mondjuk abból már csináltak egy játékot a mobilon. Lehet gyakorolni a fodrászatot a Hankó fején.
Hankó Balázs és az őt hátrahagyó autója önmagában is röhejes, azon nincs mit kifigurázni.
Ezt is ajánljuk
Távozik Pfeiffer Gyula, az Operettszínház főzeneigazgatója
Kijelzők helyett valódi jelenlét: az előadók kérik vissza a közönség figyelmét
Szabadon élni és alkotni – Interjú Zoltán Mária Flóra festőművésszel
Mi történik a verssel, ha szabadjára engedjük? A performansz, amely akár terápia is lehetne
Ők válogatják a Magyar Színházi Fesztivál produkcióit









