Kultúra

Mi történik a verssel, ha szabadjára engedjük? A performansz, amely akár terápia is lehetne

Szántusz Noémi Noya kísérleti versperformanszán papírrepülőt hajtogattunk, sírfeliratokon vitatkoztunk, idegenekkel próbáltunk közös nevezőre jutni, a végén pedig még a saját csillagunkat is megkerestük.

Mi történik a verssel, ha szabadjára engedjük? A performansz, amely akár terápia is lehetne
Fotó: Ladóczki Balázs / Népszabadság

Az este elején még azt hittem, irodalmi terápiára érkeztem, aztán voltak pillanatok, amikor inkább egy kissé túltolt spirituális foglalkozáson éreztem magam, végül viszont olyan katarzist kaptam, amire nem  számítottam. A Versperformansz két éve indult, az idei évadban pedig az alkotók tudatosabban próbáltak visszanyúlni a performansz műfajához: Szántusz Noémi Noya mellett Mendel Péter és G. Horváth Boglárka festő mindössze négyszer négy órát töltött közös munkával. A Honvágy a szélcsendben című előadás András László és Babiczky Tibor Hajótörés szélcsendben, valamint Purosz Leonidasz Honvágy című köteteiből építkezett. A kiindulópont egy végtelen tenger, amely egyszerre az útnak indulás helyszíne és a távolság szimbóluma: mit hagyunk magunk mögött, mihez próbálunk visszatalálni, és mi történik az otthon fogalmával, ha túl messzire kerülünk tőle? Belőlem leginkább az otthontalanság érzését hozta elő, ami különösen furcsa volt úgy, hogy közben egy csomó vadidegennel osztoztam rajta.

Az előadás a Petőfi Irodalmi Múzeum vörös lépcsőjénél kezdődött, ahol két különböző sarkot rendeztek be: a visszahúzódóbbak fülhallgatón keresztül Purosz Leonidasz Jóslat átszállással című versét hallgathatták, miközben papírrepülőt hajtogattak, a társaság extrovertáltabb fele pedig saját verset készíthetett. Az előbbit választottam, mert egyedül, a saját gondolataimmal foglalkozni még mindig kevésbé kockázatos, mint rögtön idegenekkel verset írni. A feladat szerint a versből megmaradt mondatokat, gondolatokat kellett feljegyeznünk a papírra, majd elhajítani az egészet, mintha a repülővel együtt a hozzá kapcsolódó érzésektől is megszabadulhatnánk. Tetszett az elképzelés, egy ponton már azt hittem, nem is performanszon, hanem terápián vagyok. Az alkotók még arra is gondoltak, hogy akinek nem megy a papírrepülő-hajtogatás, annak útmutatót biztosítsanak, én viszont ezt elmulasztottam használni, így az enyém végül inkább földhözragadt irodalmi alkotás lett, mintsem sikeres légi jármű.

A papírrepülős rituálé után átvonultunk a PIM egy másik termébe, ahol a babzsákok, a különös akusztika és valamiféle nehezen megfogható spiritualitás olyan elegyet alkottak, mintha egy meditációs workshop keveredne egy irodalmi szakkörrel. Mire az ember valamennyire belehelyezkedett volna a helyzetbe, már következett is az újabb feladat. A sírfeliratok elemzésénél viszont végre igazán beindult a társaság: a kapott szövegeket versként kellett olvasnunk, értelmeznünk, és meglepően hamar olyan komoly vita alakult ki, mintha egy irodalmi folyóirat szerkesztőbizottsága próbálna dönteni egy kéziratról. A huszonvalahányadik fordítás után már a „bold” szó jelentésén tanakodtunk, a „kopaszon szelte a tengert” fordulatnál pedig arra jutottunk, hogy ezt egészen biztosan az elhunyt barátai írhatták. Arról is beszélgettünk, hogy a bölcsebb vagy a viccesebb sírfeliratok érnek-e többet, már ha egyáltalán lehet versenyeztetni őket. Én közben azon kaptam magam, hogy a saját sírfeliratomon gondolkodom. Ugyanilyen komolyan próbáltuk megfejteni egy burmai nyaklánc történetét is: vajon talált tárgy lesz belőle, vagy valaki továbbviszi? Szívesen töltöttem volna az este hátralévő részét is azzal, hogy halott idegenek szövegein vitatkozunk, mert ezekben a közös értelmezésekben sokkal több lehetőség rejlett, mint néhány előre eltervezett performanszelemben.

A koncepció persze nem mindenhol állt össze ilyen jól. A különböző állomások közötti átmenetek néha esetlegesnek hatottak, a spirituálisabb részek pedig nem mindig találták meg az egyensúlyt, így időnként nehéz volt eldönteni, hogy éppen egy előadás, egy közösségi foglalkozás vagy egy csoportos önismereti gyakorlat résztvevője vagyok. Aztán jött a befejezés, és valahogy az egész korábbi kritikusi szigoromnak nyoma veszett.

Noya verset szavalt, miközben közösen kerestük a saját csillagunkat, amely a fejünk búbjától egészen a lábunkig kísért minket, majd végül elhagyott. Valószínűleg felvontam volna a szemöldököm, ha valaki előre elmeséli, mire készülünk, de ott és akkor valami mégis működött. Egy idő után már nem akartam megfejteni, hogy mi történik, nem figyeltem, hogyan néz ki kívülről az egész, és arra sem gondoltam, hogy néhány perccel korábban még a koncepció hibáit kerestem. Egyszerűen elfelejtettem magamat és a körülöttem állókat is. Az este addigi esetlenségei után váratlanul katarzis következett.

Hazafelé még visszamentem a PIM vörös lépcsőjéhez, ahol néhány elhagyott papírrepülő hevert. Tudom, nem túl elegáns,, de belenéztem egy-kettőbe. Az egyikben pontosan ugyanaz a mondat szerepelt, amit én is felírtam a sajátomra: „közösen naplót írni”. Nem tudom, ki írta a másik repülőre, és azt sem, hogy neki mit jelentett ez a néhány szó, de jólesett rátalálni. Egész este idegenekkel gondolkodtam a honvágyról, a halálról és egy burmai nyaklánc lehetséges sorsáról, aztán a végén egy elhagyott papírrepülőn találtam egy mondatot, amivel tökéletesen tudtam azonosulni – és úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki szerette volna elengedni.

A Versperformansz következő alkalmát december 16-án rendezik meg a Trafóban. A Két farkas lakozik bennem című előadás középpontjában ezúttal Vida Kamilla Demográfiai csúcs című kötete áll, a költészet pedig a történelmi újrajátszással, a színházzal és az aktuálpolitikai kérdésekkel találkozik. Az előadásban Vida Kamilla mellett Kozma Zsófia Rebeka és Szántusz Noémi Noya vesz részt.

Ezt is ajánljuk

Szerkesztői válogatás