Felkészülés egy kevésbé halálos háborúra: van más út, minthogy mi ölünk meg valakit, vagy minket ölnek meg
Európa újra fegyverkezik, hogy megvédhesse magát. De ki fog majd harcolni, és milyen társadalmi ára lesz, ha kórházak helyett drónokat építünk? Van-e esély arra, hogy ne fegyverek közt érezzük biztonságban magunkat? Erről is együtt gondolkodnak a nézőkkel a Felkészülés egy kevésbé halálos háborúra című színházi előadás alkotói: Böröcz Judit, Pálinkás Bence György és Török Tímea.
Mennyire érzik közelinek a háborút?
Török Tímea: Miután Bence felvetette, hogy formáljuk előadássá ezt a témát, magamban is megvizsgáltam, én hogyan kapcsolódom ehhez. Kezdetben úgy tekintettem a háborúra, mint egy tőlem független, távoli, másokkal zajló eseményre, végül eljutottam odáig: lehet, hogy ez velem is történik. Az alkotófolyamat során elértünk oda, hogy tudunk szabadon beszélni és gondolkodni a háborúról. Ennek a témának rengeteg árnyalata van, és meg kellene találni a módját, hogyan legyen hozzá közünk, hogy ez ne történhessen meg velünk, teljesen nélkülünk.
Pálinkás Bence György: Folyamatosan halljuk, hogy Európa felkészül, hogy megvédje magát. De ha megnézzük, hogyan készül fel, és kik ellen védekezik, az egyre nyugtalanítóbb. Mert amikor az Európai Unió meg akarja védeni az európai értékeket és az alapvető emberi jogokat, azt csak az uniós polgárokra érti. Vérfagyasztó, hogy arra kell felkészülnünk, hogyha az orosz hadsereg felsorakozik az Európai Unió határain, akkor – tudva, hogyan folynak ott a toborzások – például többségükben mélyszegénységben élő tatárokat vagy burjátokat öljenek az uniós országok hadseregei. Az volt a kérdésünk, van-e más út, vagy ez valóban egy nulla összegű játszma: vagy mi ölünk meg valakit, vagy minket ölnek meg. Kik azok, akik erről mást gondolnak, és mi másra lehetne felkészülni, ha nem emberölésre?
Böröcz Judit: Engem nagyon elszomorított, hogy itthon a belpolitikai harc részeként tematizálódott az orosz invázió és Ukrajna helyzete. Elkeserít az is, mennyi pénzt költünk arra, hogy minél több fegyvert felhalmozzunk – köztük olyanokat is, amiket elviekben soha nem lenne szabad bevetni. Sokáig éltem abban az illúzióban – vagy eltartottam magamtól ezt a témát –, hogy az én felnőttkoromban nem lesz háború Európában. Számomra komoly ébredés volt, amikor interjúztunk egy politikai szakértővel, aki elmondta, hogy igazából háború volt és van. Olyan sokféle területen és megannyi, sokszor láthatatlan színtéren zajlik, hogy muszáj egyfajta tudatosságot megteremtenünk magunknak ebben a kérdésben. Ahogy az oktatás, vagy az egészségügy is közügy, mi együtt arra jutottunk, hogy a háború is fontos közügy, amiről muszáj beszélnünk.

A nézőket bevonják a közös gondolkodásba, emellett a felkészülés testi tapasztalataiba is az előadás során. Fotó: Kalicz Máté / Trafó
Milyen helyzetbe érkeznek a nézők, és hogyan próbálják őket bevonni?
T. T. : Onnan indulunk, ahol most Európa tart a háborúval kapcsolatban – a fegyverkezéstől. Megpróbáljuk közösen árnyalni a képet. Egyrészt többet tudni arról, most hol is tartunk, másrészt felfesteni lehetőségeket, mit lehetne másképp csinálni a felkészülésben.
P. B. Gy.: Privilegizált helyzetben vagyunk, hiszen nekünk még van lehetőségünk arra, hogy csak gondolkozzunk a háborúról. Ebbe a gondolkozásba szeretnénk bevonni a nézőket is. A dokumentumszínház és részvételi előadás két rétege vegyül össze az előadásban. Igyekszünk átadni azokat a számunkra érdekes információkat, amiket a másfajta védelemről megtudtunk, és szeretnénk a nézőket bevonni ezeknek a módszereknek a testi tapasztalatába is. Anasztázia Marcsuk, a Nonviolent Peaceforce ukrajnai misszióvezetője megosztotta velünk, hogyan képezik az új munkatársaikat, akik például fegyver nélkül menekítenek ki a frontról a saját erejükből menekülni képtelen embereket. Ez a gyakorlat próbálja leépíteni egymás kölcsönös dehumanizálását, amit mi is kipróbálunk az előadás során. A részvételi részben senkit nem állítunk külön reflektorfénybe, hanem közösen, egy csapatként működünk a nézőkkel.
T. T.: Minél többen vagyunk, és minél mélyebben berögzült elképzeléseink vannak, annál nehezebb bejárni azt az utat, hogy erről lehetne másképp is gondolkodni. Mi mégis megkíséreljük ezt, és szemléletváltásra törekszünk az előadással.
B. J.: Számos témát érintünk, kezdve azzal, hogy olyan történetek vesznek körül minket már a gyerekkorunktól, amelyekben a jó és a rossz áll szemben egymással, a hős útjának végpontja pedig legtöbbször valamiféle ellenfél legyőzése. Folytatva azzal, hogyan gondolkodunk a fegyverekről, és miben állnak a nemzetközi- és a hadijog ellentmondásai, mert a jogrendszer is formálja a háborúról való gondolkodásunkat.
P. B. Gy.: Sok különböző irányt megismertünk, hogyan lehetne elindulni egy kevésbé halálos háború felé. Azért is adtuk ezt a címet az előadásnak, mert az nem éreztük reálisnak, hogy egy háború megelőzhető lenne, vagy hogy meg lehetne akadályozni, hogy egy háborúban emberek haljanak meg. De vannak módszerek, amelyek alapvetően az emberélet megvédésére helyezik a hangsúlyt, ezekből többet is felmutatunk. Akad köztük olyan, ami egy technológiai változástól várja ennek a megoldását. Egy másik a nemzetközi jogot alakítaná át úgy, hogy kiküszöbölje a megdöbbentő engedékenységet az emberöléssel kapcsolatban. Van olyan irány, ami pedig a szolidaritásra épít, és egy egész társadalom kollektív erőszakmentes védelmét célozza meg. Akikkel beszéltünk, mindannyian azt mondták, hogy a másfajta védelmi elképzeléseknek nem az a legnagyobb problémája, hogy bármelyik ne lenne járható út, hanem hogy legtöbbször elakadnak egy ponton, ahol az emberek nem képesek elengedni, hogy a fegyverek jelenlegi használata jelenti az egyetlen védelmet egy háborúban.

Pálinkás Bence György: „Ezt kellene felismerni, hogy a másik ember akármilyen államnak a polgára is, ugyanolyan fontos az élete.” Fotó: Koncz Márton / Népszabadság
A másfajta védekezés nem naivitás egy fegyverarzenállal fenyegető hadsereg vagy nagyhatalom ellen?
B. J.: Fontos hangsúlyozni, hogy az erőszakmentesség vagy a fegyvermentesség nem jelenti azt, hogy ez passzivitás vagy pacifizmus, hanem ez egy aktív, begyakorolt, stratégiai közös cselekvése a társadalomnak.
T. T.: Az elképzelések alapjai nemcsak elméletben léteznek, a megvalósulásukra is vannak példák. Amit érintünk is az előadásban, az például Litvánia függetlenedése, ami sok elemében erőszakmentes volt. Civilek állták körbe többek között a parlamentjük épületét, és nem engedték be a szovjet katonákat, így tovább tudott működni a politika központja.
B. J.: Nem naivitás, mert tudjuk, hogy ezek az események mindig nemzetközi kontextusban zajlanak. Hogy egy háborúnak mi lesz a kimenete, sosem csak az határozza meg, milyen fegyverek vannak az egyik, vagy a másik oldalon. Ugyanúgy ott vannak körülötte a szövetségi rendszerek, a globális politikai történések.
T. T.: Hogy még egy példát mondjak, sokkal keményebb és következetesebb szankciókat lehet alkalmazni az agresszor ellen, hogyha a védekező fél nem erőszakos.
A nemzetközi joggal alapvető baj, hogy sokan be se tartják. Trump, Putyin, és még sorolhatnánk azokat, akik félretolták ezt, és felborították a II. világháború lezárása óta fennálló szövetségi rendszereket. A világbéke, mint olyan, már teljesen elérhetetlen?
P. B. Gy.: Inkább azt érzékeljük, hogy az nagyon változó, mennyire érezzük magunkat biztonságban, de a világbékétől most se vagyunk távolabb, mint bármikor máskor. Inkább az a különbség, hogy mi milyen keretet építünk fel magunknak, amin belül figyelmen kívül tudjuk hagyni azt, mi történik a világ többi részén, vagy akár a szomszédainkban. Jelenleg Oroszország Európán belüli szabotázsakciói egyre kevésbé teszik lehetővé, hogy elhiggyük, hogy béke van.
B. J.: A jog szerint eleve minden háború illegális, csak a védekező háború nem. Csakhogy szinte bármit legitimálnak, tehát találnak egy indokot, ami miatt az helyezheti magát védekező pozícióba, aki elindítja a háborút. Ez nem változik nyolcvan éve.
Csak megtanultunk közben olyan kifejezéseket, mint a megelőző háború, meg a békeharc.
T. T.: Az is fontos kérdés, hogy a béke valójában mi: egy konfliktusmentes helyzet, vagy valami, amivel mindenki elégedett. Minden béke tartalmazza azt az utat, ami elvezetett hozzá. Egy olyan béke, amit két, végletekig traumatizált és sértett fél köt, hamarabb fog újra a háborúba torkollni, mint az, ami kevésbé halálos úton született meg. Mindez nem úgy vezet a világbékéhez, hogy egyszer csak az lesz, de ha próbálunk kevesebb traumát okozni egymásnak, az idővel vezethet kevesebb háborúhoz.
B. J.: A társadalmi alapú védelem emellett növeli a társadalmi kohéziót és az emberek cselekvőképességét is. Ezzel mint állampolgárok, vagy mint politikai lények, a saját dolgainkban is talán képesek leszünk jobban dönteni. Nemzetközileg is lehet hatása: ha ezt bizonyos országok elkezdik, nagyon egyenlőtlen helyzet tud kialakulni, ami nagyobb nemzetközi nyomás alá helyezheti az agresszort.
P. B. Gy.: Beszéltünk Christine Chinkinnel és Louise Arimatsuval, a London School of Economics egyetemi oktatóival, akik mindketten nemzetközi jogászok, előbbi részt vett az Európai Unió védelmi politikájának kidolgozásában is. Ők arra hívták fel a figyelmünket egy feminista nézőpontból, hogy a háború hiánya még nem jelent önmagában békét egy militarizálódó Európában. Mert amiket ez magával hoz, azt sokan – jogosan – érezhetik már a béke hiányának.

Böröcz Judit: „A társadalmi védelmet is gyakorolni kell együtt. Egyedül, otthon ezt nem lehet.” Fotó: Koncz Márton / Népszabadság
A biztonság nagyban szubjektív megélés, miközben a politika is manipulálja az emberek biztonságérzetét, például a háborús propagandával. Erre is kitérnek?
B. J.: Nem akarunk moralizálni az előadásban, sem ítélkezni. Mi a magunk álláspontját is keressük, és bennünk is sok kérdés van. Azzal foglalkozunk, hogy mi az egyén felelőssége, illetve az egyén hol látja meg a saját felelősségét. Erre konkrétan rákérdez az előadás, de nem kell ezt megosztani, hanem mindenki magában megtalálja azt a pontot, ahol neki ez még komfortos, és ránézhet, mit érez ezzel kapcsolatban. Adófizetőként, az EU-ban szavazó, vagy itt élő emberként megvizsgálhatjuk, mit támogatunk vagy mit okozunk a tétlenségünkkel, vagy azzal, ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Emellett megpróbáljuk láthatóvá tenni azokat a narratívákat, amelyek formálják, hogyan gondolkodunk a háborúról. Például, hogyha valaki először találkozik azzal, hogy fegyvermentes védelem, és elképzeli azt, hogy fegyver nélkül áll az egyik fél, vele szemben a másik pedig fegyverrel, annak az első sokkját hogyan tudjuk feloldani? Az is fontos, hogy mi a magunk ágenciáját az EU-n belül helyeztük el, ezért nincs globális kitekintés.
T. T.: Nem tárgyalunk konkrét konfliktusokat, csak annyit, ami ebből általános, vagy azt, ami ebből a társadalmi mechanizmusainkra vonatkoztatva érdekes, de konkrét szereplőkről nem esik szó.
Alkotóként, színházcsinálóként hogyan látják a saját politikai szerepüket?
P. B. Gy.: Egy olyan baloldali művészeti hagyományban, ami nekem anyukám révén is fontos – aki szociográfiákat ír, és társadalmi kérdéseket kutat –, számomra nem újdonság, hogy a politikának van helye a művészetben.
B. J.: Én úgy vagyok ezzel szerintem, mint a néző. A saját helyemet keresem ebben, a saját viszonyulásomat, és valamifajta felelősségvállalást magam felé, meg azok felé, akik fontosak nekem, de a tágabb közösség felé is.
T. T.: Az is egy politikai állítás, hogy részvételi formában képzeltük el ezt az előadást, és már az elejétől kezdve abban gondolkoztunk, hogy nem mindentudóként szeretnénk megosztani valamit, hanem beszélgetést szeretnénk kezdeményezni.
Mennyire van ma nyitottság a részvételi színház iránt? Olyan hagyományokból jövünk, amelyek sokáig a passzív befogadást, a frontális színházi élményt jelentették. Hozzászoktak a nézők ehhez az új formához, vagy kifejezetten vannak már, akik igénylik a bevonódást?
T. T.: Teljesen összefügg a politikával az, hogy hogyan vagyunk a részvétellel. Ha azt tanuljuk az iskolában tizenkét évig, hogy csendben kell ülni, és semmi más dolgunk nincs, vagy azt, hogy esetleg négy évente egyszer szavazhatunk, és ennyi a részvételünk a közös ügyeinkben, akkor nagyon váratlan, hogy hirtelen kérnek tőlünk valamit egy színházban. Talán azzal párhuzamosan, ahogy a közéletbe is egyre jobban bevonódnak az emberek, kevésbé tűnik veszélyesnek a helyzet, hogy beszélgetünk velük egy előadás során.
P. B. Gy.: Bízunk benne, hogy ez fordítva is működhet, és nemcsak a közéleti aktivitás gyűrűzhet be a színházba, hanem a színház is lehet olyan terep, ahol biztonságos helyzetben kipróbálhatjuk, milyen aktívnak lenni, és politikai kérdésekben állást foglalni.
Nagy feladat áll a magyar társadalom előtt azzal, hogy másfél évtized egyre durvuló közbeszéd után hogyan tudunk kulturáltan – nem dehumanizáló módon – egymással kommunikálni, miközben a táborok között hatalmas árkok húzódnak. Hogyan gondolkodnak erről?
P. B. Gy.: Próbáltunk az előadásba is olyan közösségi helyzeteket behozni, amelyek nem csak egy háború esetén lehetnek hasznosak, hanem békeidőkben is. Nagyon pozitív lenne, hogyha a szolidaritásunk határait tágabbra tudnánk venni.
B. J.: Bence említette a nulla összegű játékot, szerintem is nagyon fontos, hogy ki tudjunk ebből a gondolati sémából lépni, ne az legyen, hogy valaki nyer, valaki veszít, hanem tudjuk egymást támogatni. Vagy amit Timi mondott, hogyha a háború után két traumatizált országnak kell egymás mellett élni, mert egyszer az egyik, másszor a másik veszít a háborúban, az szintén nem egy pozitív jövőkép. A társadalmi védelmet is gyakorolni kell együtt. Egyedül, otthon ezt nem lehet.
A korábbi rendszer a szolidaritás terén is komoly rombolást végzett, emellett a nemzeti szuverenitás elsőbbségét sulykolta. Hogyan lehetne az együttműködést, az együttérzést újratanulni?
B. J.: Ugyanez a logika, hogy ki ki elől veszi el a forrásokat, vagy ha azoknak jut figyelem, akkor majd ránk nem jut – ez a fajta felosztása mindennek, amin túl kellene lépni.
P. B. Gy.: Meglepő helyen, egy elfeledett uniós rendelet szövegében találkoztunk azzal, hogy az ember élete elsőbbséget kell élvezzen a nemzetállami határokhoz képest is. Ezt kellene felismerni, hogy a másik ember akármilyen államnak a polgára is, ugyanolyan fontos az élete.
T. T.: Az is egy furcsa felosztás, amit szintén érintünk az előadásban, hogy kiszervezzük a nemzetközi konfliktust katonáknak, hogy ők harcoljanak meg egymással, ők adják az életüket a közös problémáinkért.
B. J.: És nem is gondolunk bele, kik lesznek azok a katonák, akik meg fognak halni, hogy milyen társadalmi egyenlőtlenségek állnak, állhatnak az egyéni döntések mögött. Most egyre több uniós országban kijönnek a felkészüléssel kapcsolatos információk, amiket mindenki megkap. Erről is beszélgettünk, kinek mi ad biztonságérzetet: nekem az, ha tudom, mit kell tennem, sokkal komfortosabb, mintha arra gondolok, hogy tőlem messze valakik, akiket az én adómból küldenek el meghalni, azok fognak majd megvédeni engem. Ha legalább azt tudnám, hová kell mennem, mire van szükségem, ki az, akinek én tudok segíteni, és én kitől tudok támogatást remélni, az sokat javítana a biztonságérzetemen.

A technopozitivista irányt is bemutatják: a képen Pálinkás Bence György VR-szemüveggel egy drónt irányít. Fotó: Kalicz Máté / Trafó
A mélyalkalmazkodás-mozgalmak régóta hangsúlyozzák, hogy a felkészülés első és legfontosabb lépése, hogy ismerd meg a szomszédodat. Hogy tudd, kivel tudsz összefogni, közösséget alkotni – nem pedig az, hogy szerezz egy puskát.
B. J.: A felkészüléssel vagy prepperkedéssel kapcsolatban is fontos, hogy ne az esztelen militarizmusba hajoljon, hanem az emberi kapcsolódásra helyezze a hangsúlyt. Meg a praktikus tudásátadásra, hogy ne csupán egy katonai, hanem bármilyen vészhelyzetben hogyan tudunk egymásnak segíteni, és mi a dolgunk.
P. B. Gy.: És ne csak azt tudjuk, melyik szomszédunk az, akire számíthatunk egy ilyen helyzetben, hanem hogy pontosan hol lakik a házban az, akinek segíteni kell, ha el kell jutni mondjuk egy légópincéig.
T. T.: Az emberi oldal sokszor el van hazudva, vagy a vezetők úgy tesznek, mintha nem is lenne. Pedig emberek halnak meg ebben. Ez messzebbre, már a történelem-szemléletünkhöz is vezet, hogy úgy gondolkodunk -e, hogy voltak nagy események, amiket nagy emberek döntöttek el, vagy el tudjuk mesélni a történelmet sok százezer, vagy sok millió civil történeteként.

Török Tímea: „Egy olyan béke, amit két, végletekig traumatizált és sértett fél köt, hamarabb fog újra a háborúba torkollni, mint az, ami kevésbé halálos úton született meg.” A képen Török Tímea, Pálinkás Bence György és Böröcz Judit. Fotó: Koncz Márton / Népszabadság
Beszéltünk már a proxyháborúról. Változtat bármin, hogy már nem emberekre, hanem gépekre, vagy akár a mesterséges intelligenciára próbáljuk kiszervezni a gyilkolást? Amelyek akár ellenünk is fordulhatnak.
P. B. Gy.: Két olyan irányt is érint az előadás, amiben ez szerepet kap. Az egyik, hogy amikor a társadalmi szolidaritásra, és az ellenkező oldalon állók emberségére próbálunk építeni, az nagyon nehéz lesz, ha az ellenkező oldalon egy drón van – ráadásul a drónok kimondottan humanitárius dolgozókat is céloznak. Viszont ott a technopozitivista irány, amit szintén bemutatunk, és azt mondja, hogyha egy drónt tudunk küldeni a háborúba, akkor már eleve biztonságban van, aki küldi, és nagyobb kockázatot lehet vállalni annak érdekében, hogy az ellenkező oldalon állókat se kelljen megölni. Jelenleg a háborúkban azért nem használnak sokkolókat vagy irányított energiafegyvereket, mert ezek kockázatosak azokra nézve is, akik működtetik. Patrick Smith, az Axon Enterprise amerikai közbiztonságtechnikai vállalat vezérigazgatója az AI-vezérelt, sokkolós drónokban látja a jövőt, amelyek ha meglátják, hogy valaki előránt egy fegyvert egy konfliktuszónában, akkor rárepülnek és megbénítják, de nem ölik meg.
B. J.: Ezek nagyon komplex kérdések, és nem akarunk úgy tenni, mintha akármelyik egy tökéletes megoldás lenne, hanem az a szándék köti össze ezeket, hogy kevesebb emberi halál legyen egy háborúban. Vannak eszközök, amiket az emberek használnak, de hogy milyen célokra, és milyen narratívákat gyártanak a céljaik elfogadtatására, igazolására, azt próbáljuk láttatni.
A nemrég bemutatott NAZA című dokumentumfilmben megszólaló izraeli katonák, akik a palesztin civilekre küldött gyilkos drónokat kezelték, érezték ennek a felelősségét és a súlyát. Tehát az egy illúzió, hogy csak megnyomjuk a gombot, hiszen (még) ott van a gép mögött az ember, aki tudja, hogy mit csinál.
T. T.: Nemcsak az a probléma, hogy meghalnak emberek, az elkövetők is egy borzasztó sebbel élnek tovább. Ettől szintén meg lehetne óvni az embereket, ha kicsit beengednénk ezt a szemléletváltozást.
B. J.: Óriási felelősségünk, hogy mit normalizálunk, vagy mi az, amit általánosan vagy elfogadottá teszünk. Mi úgy látjuk, hogy ezen lehet egy kicsit dolgozni vagy ebből tanulni.

A részvételi részben az alkotók – középen Török Tímea – közösen, egy csapatként működnek a nézőkkel. Fotó: Kalicz Máté / Trafó
A kulturális szereplőknek abban is szerepe lehet, hogy ha létrejön egy tűzszünet, akkor a társadalmat formálni, érzékenyíteni kell. A minap Zelenszkij elnök egy népszerű podcastben arról beszélt, hogy – többek között a bucsai mészárlás iszonyata miatt – az ukránoknak valamiféle igazságtétel is fontos lenne, és a béke – legalábbis a putyini elképzelésben – „túl nagy kompromisszum”. Milyen jövő várhat így Európára?
P. B. Gy.: Anasztázia Marcsuk szervezete nem csak a fronton van jelen fegyverek nélkül, hanem már most, a háború közben is próbálja az ukrán társadalmon belüli törésvonalakat beforrasztani, a traumákat kezelni.
T.T.: Köztük azt az ellentétet, hogy vannak, akik felvették a harcot, míg mások ha nem is az országból, de a fegyver felvétele elől elmenekültek. Már most kell foglalkozni azzal, hogy ők egymással együtt tudjanak élni a következő évtizedekben, hogyha a nemzetközi béke megszületik, akkor ne egy belső békétlenség vagy polgárháborús helyzet alakuljon ki.
B. J.: Hogyha egyszer belátjuk, hogy együtt kell viselnünk a következményeket, akkor talán egy kicsit jobban meggondoljuk, egyáltalán akarunk-e belemenni bármilyen háborús helyzetbe. Ha úgy érezzük, hogy mi is involválva leszünk, akkor lehet, hogy felelősségteljesebb módon tudunk akár megpróbálni befolyásolni döntéseket, és felkészülni a következő háborúra – hogy ne is legyen.
Az előadás bemutatója november 6-án volt a Trafóban. Milyen élmény volt ez alkotóként és milyen visszajelzéseket kaptak?
T.T.: Nekünk az volt az egyik legfontosabb cél, hogy beszélgetésre ösztönözzön az előadás, ezért visszajelzésként is az volt a leginkább meghatározó élmény, hogy az előadás utáni beszélgetésen sokan maradtak ott, és a témáról indult el értékes beszélgetés közöttük, nem az alkotófolyamatról.
B. J.: Többen megosztották azt is, hogy mivel kapcsolatban van ellenérzés bennük. Itt elég sok olyan információ terítékre kerülhetett, amikkel dolgoztunk a létrehozás ideje alatt, de nem kerültek be az előadásba, így egy tágabb gondolati teret tudott nyitni a beszélgetés. Reméljük, hogy hasonlóan alakul februárban, amikor angolul és magyarul is újra látható a Felkészülés egy kevésbé halálos háborúra.
P. B. Gy.: Nagyon jó volt hallani, ahogy többen kérdezték, hogy hol tudnak még a témáról olvasni. Van ebben a témában számunkra is valami, ami nem hagy minket nyugodni, és még most is még többet akarunk tudni róla. Volt olyan néző is, aki az előadás után meg akarta keresni a Nonviolent Peaceforce-t, hogy hogyan tud nekik segíteni.
Infó: Felkészülés egy kevésbé halálos háborúra. Alkotók: Böröcz Judit, Pálinkás Bence György, Török Tímea. Technikai vezető: Szabon Balázs. Hang- és videotechnika: Kiefer Tibor. Hangtervezés: Krasz Ádám. Mozgás: Raubinek Lili. A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósul meg. 16 éven felüli nézők számára ajánlott. Következő előadások: 2027. február 22-én angolul, és február 23-án magyarul, 19 órától a Trafó Kortárs Művészetek Házában.
Ezt is ajánljuk
A nők éve jöhet az idei Grammy-gálán: Raye és Rosalía vezetik a jelöléseket, Beyoncé századszor is versenyben
Egy kivételes úr vendégei voltunk – Finta László halálára
Hiába halt meg, csak visszatér a 007-es – Robert Pattinson az új James Bond
Nyolcvanegy évesen is úton van Eric Clapton: jövő májusban ismét Budapesten koncertezik
Tiszteletbeli Oscar-díjat kapott Glenn Close és Ridley Scott









