„Az orosz szeretet mániákus, eltorzult szeretet: elfoglalni és orosszá tenni mindent”
Ljuba Jakimcsuk a kortárs ukrán költészet egyik legjelentősebb alakja. Donbaszi sárgabarackok című verseskötete idén a PRAE Kiadó gondozásában végre magyarul is megjelent. A szerző a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál vendégeként érkezett Budapestre, ennek alkalmából beszéltünk az eltűnő időről, a sajátos orosz „szeretetről” és arról, ami elpusztíthatatlan. Interjú.
A Donbaszi sárgabarackok című könyvében azt írja: „mind sokkal többet káromkodunk háború idején”. A káromkodás jellemzően olyan érzelmekhez társul, mint a harag, a fájdalom, a szorongás. A versei azonban ennél sokkal szélesebb érzelmi skálán mozognak. Ha kizárólag érzelmekkel írhatná le, hogyan mondaná el, mi történik most Ukrajnában?
Minden érzelmet rendkívül felerősített a háború. Viszont a szeretet összekapcsolja az összeset: például a rakéta- vagy dróntámadások idején Kijevben, ahol most élek, van, hogy dühöt érzek, máskor meg egyszerűen csak félek. De ha együtt lehetek a férjemmel, az segít átvészelni a támadást. Ettől függetlenül szorongást is érzek – talán ez a legrosszabb, mert nem könnyű megbirkózni vele. Nekem a pszichoterapeutám segített megérteni, honnan ered ez. Általában attól félek, hogy megint elveszítem az otthonomat, az utcára kerülök, reménytelenné válik a helyzetem. Mindeközben érzek fájdalmat is, igen, de ez a szeretetből fakad, mert én például barátokat veszítettem el a háborúban, katonákat és civileket egyaránt. Egyikük Viktorjia Amelina volt, aki egy kávézóban ült, amikor rakéta csapódott az épületbe (Amelina 2023-ban hunyt el. Az orosz-ukrán háború eszkalációját követően aktivistaként is tevékenykedett: orosz háborús bűnök dokumentálásával foglalkozott – A szerk.). A dühre viszont úgy gondolok, mint ami energiát ad ahhoz, hogy harcoljunk a földünkért és mindenért, amit szeretünk.
A könyve előszavában említi, hogy a családja új otthona sok szempontból hasonlított arra, amelyet kénytelenek voltak hátrahagyni a Luhanszki területen. Fontosnak tartja, hogy olyan tárgyakkal vegye körül magát, amelyek a régi otthonára emlékeztetik?
Erről a kérdésről Gaston Bachelard könyve jut eszembe, A tér poétikája. Arról szól, hogy az otthonaink nem pusztán valamiféle dobozok, amelyekben az élethez szükséges dolgok vannak, hanem olyan terek, amelyekkel személyes kapcsolatot alakítunk ki. Például, sötétben is tudjuk, hogyan jutunk el a mosdóba. Ukrajnában most sokszor nincs áram, gyakoriak az áramszünetek. Megismerjük a házunkat, és ez a tudás a tapasztalataink részévé válik. Ugyanúgy, mint az emberekkel való kapcsolataink. Az emberek is részei a házainknak, az otthonainknak. Mindez csak az egymáshoz fűződő kapcsolatainkon keresztül működik.

„Általában attól félek, hogy megint elveszítem az otthonomat, az utcára kerülök, reménytelenné válik a helyzetem. Mindeközben érzek fájdalmat is, igen, de ez a szeretetből fakad, mert én például barátokat veszítettem el a háborúban, katonákat és civileket egyaránt.” Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság
A fizikai hasonlóságok segíthetnek újrateremteni az otthon érzését?
Ami a családomat illeti: 2015-ben menekültek el a Luhanszki területről. Addig körülbelül tíz hónapot éltek megszállás alatt. Amikor eljöttek, nem volt könnyű új otthont találniuk. Mármint nem egy egyszerű lakást, hanem tényleg valódi otthont. Az élet úgy hozta, hogy Mihail Szemenkoról, az ukrán futurista költőről végzett kutatásom segített nekik ebben: mikor egyetemista voltam, folyton róla meséltem a családomnak. Az első hely, ami igazán megtetszett nekik, a költő szülővárosa volt. Persze az új otthon sosem lett számukra ugyanaz. De megteremtettek benne bizonyos hasonlóságokat, ettől legalább ismerőssé vált, ami segített: azt hiszem, a teret az elménkben építjük fel, és a tér formál minket.
Ami engem illet, amikor elvesztettem a családi házunkat, reménytelenséget éreztem. Nekem kellett a családfő szerepébe lépnem, és úgy éreztem, nincs olyan hely, ahol megpihenhetnék, ahol önmagam lehetnék. Ez az érzés akkor változott meg, amikor rájöttem, vannak dolgok a gyerekkoromból, amelyek segítenek újra megteremteni bennem az otthon érzését. Az egyik ilyen a nyelv: a francia nyelv. Az iskolában franciául tanultam, és most újra belevágtam. Amikor franciaórám van, tényleg nagyon jól érzem magam. De ilyenek a könyvek is, maradt két könyvem még a családi házunkból.
Nemzet, otthon, identitás, szülőföld. Ezeknek a szavaknak a jelentését a politika, ideológiák és a történelem folyamatosan átformálják. Ön szerint valahol van ezeknek a szavaknak állandó jelentésük?
Szerintem a szavak jelentése állandóan változik, mert a nyelv tükrözi az életet. Sok példát tudnék mondani: Ukrajnában ott vannak a lakásunkon belüli úgynevezett biztonságos helyek. Ha nincs lehetőségünk vagy időnk eljutni egy óvóhelyre, és már veszélyes kimenni az utcára, ezek nyújtanak menedéket. Ahogy mondtam, minden megváltozik. Háború idején pedig sok szó jelentésével ez történik: ha például nemzetről beszélünk, az ukrán nemzet és a nemzeti hovatartozás egyáltalán nem a vérről szól. A nemzet politikai közösség: mit jelent politikai értelemben ukránnak lenni. Ebbe minden etnikai csoport beletartozhat, és Ukrajnában sok ilyen közösség él, ahogy különféle vallási közösségek is. Vannak muszlimok, keresztények és vannak például magyarok, görögök, oroszok is. Sokan vagyunk, de ez rendben van, mert a politikai nemzet fogalmában mindannyian ukránokká válunk. Most így működik ez. A kontextus alakítja a nyelvünket.
Mi a helyzet az identitással?
Sok rétegből áll: én például bányászcsaládból származom. Ott, ahol éltem, a szénbányászatból hátramaradt törmelékhalmok például olyanok voltak, mint a piramisok: ott magasodtak a széles tájban. Ez látszik, hogy az identitásom része volt, mert amikor olyan európai városokban járok, ahol kicsik, szűkek az utcák, néha nem érzem jól magam, szükségem van a térre. Érdekes, hogy Oroszország más. A háború óta sokat kutatom, hogy értsem a miérteket. Ezért tudom, hogyan állnak ők a nyelvhez: két csoportra osztják. Van az orosz és vannak a nem orosz nyelvek. Vagyis valaki lehet orosz vagy nem orosz, vagyis idegen és ennyi. Ukrajnában ezzel szemben sok nyelv van, és ez az identitásunk része.

„A gyökereink segíthetnek megérteni, hogy kik vagyunk, hogyan cselekedhetünk, hol van a helyünk a világban és mi az életünk értelme.” Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság
Vannak gyerekek, akik Ukrajna bizonyos vidékeit már csak szüleik, nagyszüleik történeteiből ismerhetik majd meg igazán. Ön szerint örökölhető-e a honvágy? Pontosabban: vágyódhat valaki olyan hely után, ahol korábban soha nem járt?
Nem hiszem, hogy az identitás pusztán honvágyból fakadna. Ez egy erőforrás: a gyökereink segíthetnek megérteni, hogy kik vagyunk, hogyan cselekedhetünk, hol van a helyünk a világban és mi az életünk értelme. Ezt csak mostanában értettem meg igazán én is, miközben az oroszok területről területre foglalják el Ukrajnát. Néha félek amiatt, hogy vannak olyan helyek ezek között, amelyeket sosem láttam. Igyekszem a háború óta is sokat utazni az országon belül. Ez, és a történelmünk erőt ad nekem, hogy önmagam legyek.
Oroszország kulturális értelemben soha nem fog tudni elpusztítani minket, a kultúránk az erőnk. Érdekes, hogy Európában ezt soft powernek (lágy hatalom – A szerk.) nevezik. Milan Kundera írta le egyszer egy orosz katonával folytatott beszélgetését. A katona azt mondta neki: „szeretünk benneteket”. Az orosz szeretet mániákus, eltorzult szeretet: elfoglalni mindent, és orosszá tenni. Ez másfajta „szeretet”, mint amit Ukrajnában, Európa részeként tapasztalunk. Ezért is olyan nehéz megérteni az oroszokat.
Névjegy
Ljuba Jakimcsuk költő, újságíró, forgatókönyvíró. Tanulmányait Luhanszkban és Kijevben folytatta, jelenleg Kijevben él. Többszörös díjnyertes költő, a Szó háza: befejezetlen regény című játékfilm dramaturgja, ezen kívül több zenei és színházi projekten dolgozot. A Donbaszi sárgabarackok az első kötete, amely magyar nyelven is megjelenhetett, a PRAE kiadó gondozásában. Munkásságának jókora részét határozza meg az orosz-ukrán háború, így költészete arról is szól, hoy a valóság hogyan szaggat darabokra mindent, amit addig ismert – még a nyelvet is. Jakimcsuk művészete azonban nem keserű együttélés: játszik a szavakkal, új jelentéseket alkot, hogy pontosan kifejezhesse, mi történik valójában egy háború idején.















