A vászon akár a csillagos ég – Interjú Manu Garcia Fernández spanyol festőművésszel

Honnan érkezett Budapestre?

Oviedóból, az észak-spanyolországi Asztúriából. Bár Oviedo a tartomány székhelye, és mindent megkap ott az ember, nyugodt város. Szóval nem Madrid, és nem Budapest. Más a ritmusa, ott semmi nem történik, ezért jól tudok magamra figyelni és alkotni.

Mivel telnek a napjai Budapesten?

Egy rezidenciaprogramra jöttem, amelyre 2025-ben a madridi Estampa kortárs művészeti vásáron nyertem meghívást. Másfél hónapot töltök Budán, az Atma Art House-ban alkotok. Közben kapcsolatokat is építek. Érdekel a magyar művészet, jártam már a Szépművészeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, a Ludwig Múzeumban és több galériában is. Én magam is részt vettem egy csoportos tárlaton itt, a Deák Erika Galériában.

A képein emberi arcok, testek és színes, kavargó ecsetvonások tűnnek fel. Mi inspirálja?

Sok minden. Hatott rám Willem de Kooning, Philip Guston, Georg Baselitz, az absztrakt expresszionisták és a londoni iskola művészei, de szeretem a klasszikus festőket is. Inspirálnak a zenék, a filmek és minden, amit az utcán látok. Itt Budán, a rezidencián az őszi fák is sok ötletet adnak. Látom, ahogy a zöld levelek sárgára, pirosra, majd barnára váltanak. Ezek a színek azokon a képeken is megjelennek, amelyeken itt dolgozom.

Egyik festményén a nagyapja portréja tűnik fel. Fotó: Koncz Márton / Népszabadság

Hogyan születik meg egy képe?

Nincs bevett módszerem, mert szeretem meglepni magamat. Néha elfordítom a vásznat, és követem a megérzéseimet. Spontán és gyorsan dolgozom, egyszerre több képet is festek. Az egyik itt látható képen például először megfestettem a nagyapám portréját, aztán mellé rajzoltam néhány vonallal egy nőalakot. Úgy festettem meg őket, hogy átöleljék egymást, majd színes, absztrakt ecsetvonásokkal vettem körül a két alakot.

Milyen témákhoz tér vissza a képein?

Leginkább az emberi kapcsolatokhoz, de olykor a művészettörténetre is utalok. Az egyik képemre például egy Velázquez-festményről „vettem” egy gyereket, egy másikra pedig Az udvarhölgyek kutyáját.

A képein az élethű alakok absztrakt formák között jelennek meg. Gondolt már arra, hogy teljes egészében realisztikus képet fessen?

Nem, mert mindig az ellentmondásokat keresem, azokban találok érdekes összefüggéseket. Ha mindent realisztikusan festek meg, kevesebb gondolkodnivalót hagyok annak, aki a képet nézi. Tisztán absztrakt képeket sem szeretnék festeni. Szeretem keverni a kétféle festésmódot, és sok motívumot tenni a vászonra. Az elménk is így működik. A közösségi médiában például egy festmény, egy kutyáról készült kép és egy ételfotó jön velünk szembe egymás után. Az egész olyan, mint egy folyton változó kollázs.

Fernández sok motívumot tesz a vászonra, mert az elménk is így működik, a közösségi médiában is sokféle kép jön velünk szembe. Fotó: Koncz Márton / Népszabadság

Mihez hasonlítaná a képeit?

A derült, csillagos éghez. Nem tudod, merre nézz, ezért kapaszkodókat keresel, valamit, amit ismersz. Egy csillagképet, a Sarkcsillagot, a Holdat. Aztán megint eltévedsz, és újra keresni kezdesz. A képeimen a realisztikus részletek is így működnek. Sok minden „történik” a vásznon, de először azt veszed észre, amit felismersz, mondjuk egy emberi fejet. Aztán elveszel a képben, végül visszatérsz az ismerős motívumhoz. Olyan ez, mint egy csapda.