Kultúra

„Ez olyan, mint a szerelem” – Harmincéves a Rosenstein családi étterem, és vele együtt a szíveslátás hagyománya

„Rajongás, szerelem, költészet és beteljesülés. Olyan ebéd, amelynek még az emlékéből is éveken át élhet az ember.” – így szólt az akkor még alig egyéves Rosenstein Vendéglőről az első étteremkritika, amely épp a Népszabadság Budapest mellékletében jelent meg 1997-ben. Rosenstein Tiborral és fiával, Róberttel az étterem harmincadik születésnapja kapcsán az étteremmel felnövő generációkról és a vendéglátás szeretetéről, hivatástudatáról beszélgettünk.

„Ez olyan, mint a szerelem” – Harmincéves a Rosenstein családi étterem, és vele együtt a szíveslátás hagyománya
Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

A hely, ahol egykor a Wittman fiúk ebédeltek, harminc éve töretlen színvonalon üzemel, és ugyanazzal a szeretettel várja a vendégeit, mint mikor megnyitotta legendás, kék kapuit. A beltér felfrissült a nyári felújítás során, az étterem napi ügyeit pedig már nem Tibor, hanem a fia, Róbert irányítja, de csütörtökön még mindig pacal a napi ajánlat. A kiszolgálás éppúgy nem tolakodó, miközben nagyon is udvarias, ahogy mindig, az étlapon pedig most is ott van a zöldkagyló fokhagymás-tejszínes fehérborban párolva, akárcsak a mézes-mákos palacsintametélt. Van, ami nem változik. És van, amin nem lehet változtatni.

„Ami a vendégeknek kedves, azt megtartjuk” – mondja Rosenstein Róbert, mikor szóba kerülnek azok a fogások, amelyek a nyitás óta az étlapon vannak. Vele és édesapjával, az éttermet alapító Rosenstein Tiborral ülünk az étterem különtermében, az asztalon zsidótojás, libatepertő és házikenyér, és miközben beszélgetünk, annyiszor hangzik el, hogy „Egyetek!”, hogy véteknek tűnik nem nyúlni a kenyeres kosár felé. Miközben újra megállapítom, hogy katonázgatás a legjobb dolog a világon, és egy falat tepertő meg egy kis kenyér minden szívfájdalomra megoldás, a beszélgetés visszakanyarodik az éttermet három évtizede kísérő fogásokhoz. Robi a maga részéről egyiket-másikat már levette volna, de mivel a törzsvendégeik adják az étterem bázisát, az ő igényeik élveznek elsőbbséget. Annál is inkább, mert vannak, akik még Ceglédről követték az édesapját ide, a Keleti pályaudvar szomszédságába. Szükségük is volt rá, hogy a vendégek kitartsanak mellettük.

 

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

 

„Zsidó-magyar vendéglőt tenni a Mosonyi utcába…” – Tibor be sem fejezi a mondatot. Már akkor is látta a vállalkozás képtelenségét, de a ’90-es évek közepe táján, hiába akart ő is a belvárosban éttermet nyitni, a felkapott részeken akkoriban védelmi pénzt szedtek, sőt volt, akitől a vállalkozását is elvették. Ezen a környéken ettől ugyan nem kellett tartani, attól azonban igen, hogy ki nyitja majd rájuk az ajtót itt, a villamos végállomásnál lévő mellékutcában? A környéken rajtuk kívül alig egy-két vendéglő és egy kocsma működött, az átmenőforgalomban, betérő vendégekben nem bízhattak. Visszatekintve, Tibor úgy látja, az egész életét meghatározó bizonyítási vágy ebben is segítségére volt. Meg akarta mutatni, hogy itt, ezen az eldugott helyen is meg tudja valósítani önmagát, és emellett kitartott akkor is, amikor horogkeresztet vagy Dávid-csillagot festettek az étterem előtti járdára.

„Ez a hely a bizonyíték rá, hogyha akar valamit az ember, akkor végre tudja hajtani.” – És neki lett igaza. Voltak, akik a ceglédi Zöld hordóból, mások az Akácfa utcai Kispipából követték ide, később pedig megjelentek az új vendégek is. Az aluljáróban dolgozó virágárusnő éppúgy betért hozzájuk, mint mondjuk Csányi Sándor.

„Sokrétű, válogatott vendégkörünk volt, ennél jobbat kívánni sem lehetett!” – mondja a kezdetekről, és ez tulajdonképpen azóta sem változott. Robi szerint az egyik legnagyobb kihívás épp ebben áll. Ugyanis, ahogy az étterem is apáról fiúra száll, és közben változik, ha úgy tetszik, felnő, ugyanúgy a vendégkör is. Elkerülhetetlen tehát, hogy időről időre megújuljanak. Mikor azt kérdezem, hogy ma, amikor másodpercenként milliónyi új impulzus éri az embert, és akár naponta új arculatot kaphatna egy étterem, hogyan lehet a megújulást és az önazonosságot egyszerre képviselni, Robi azt mondja, hogy az egész eldőlt már a kezdetekkor, ugyanis nagyon hamar megtalálták az identitásukat, a megújulás pedig ezen belül történik, nem pedig ezt átformálva.

„Van olyan család, akik már több generáció óta vendégeink. Látni, ahogy apáról fiúra, majd az unokára száll a szokás, hogy idejárnak, szédületesen jó érzés, egyúttal azt is jelenti, hogy jó úton járunk, hogy igenis meg tudunk újulni úgy, hogy közben megmaradunk Rosensteinnek.”

Amihez az is hozzátartozik, hogy a vendégkör magját a mai napig a magyarok adják, bár nagyon sokan keresik az éttermet külföldről is. A hírük egyébként annak ellenére jutott el még a világ legtávolabbi csücskébe is, hogy sohasem hirdettek, nem fizettek sajtómegjelenésért, mi több, sokáig a telefonkönyvben sem lehetett megtalálni őket. Voltak, akik egymás között adták-vették a fénymásolt Rosenstein-névjegykártyát, és egyszer még a tudakozó munkatársa is megjelent náluk.

 

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

 

 

„Még pincérként dolgoztam – meséli Robi –, amikor egy nap, nyitás előtt, bekopogtatott egy úr. Bemutatkozott, elmondta, hogy a tudakozónál dolgozik, és már annyian telefonáltak hozzájuk az elérhetőségeink miatt, hogy ő szeretné elkérni a telefonszámunkat, mert nem tud mit mondani az érdeklődőknek. Utána már nem volt többé titkos a telefonszámunk.”

Egy idő után jószerével állandó teltházzal üzemeltek, ami arra kényszerítette őket, hogy döntsenek, kit ültetnek asztalhoz a legforgalmasabb napjaikon? Robi ekkor úgy döntött, hogy a hazai közönségnek kedvez.

„A Covid előtti időkben a külföldi vendégek péntekre és szombatra szóló e-mailes foglalását nem fogadtuk el, inkább felajánlottunk nekik egy másik napot, de azt a kettőt meghagytuk a magyar vendégeknek. Megfogadtam, hogy nem leszünk múzeum, se gyártósor, hogy nem válunk turista-látványossággá.” – Végül ennek a döntésnek és a stabil, hazai vendégkörnek köszönhették, hogy túlélték a Covidot, és hétvégén még most is a magyar vendégeké az elsőbbség.

Bár apa és fia sok mindent másképp látnak, abban egyetértenek, hogy a munkát és a vendégeket egyaránt szeretni kell, másképp nem megy.

„Robi is ugyanazt csinálja, amit én – mondja Tibor –, odamegy a vendégekhez, beszélget velük, mert látniuk, érezniük kell, hogy szívesen látják őket.”

Az ételben rejlő gondoskodás erejét Tibor Fánitól és Tecától, a két nagymamától tanulta, akik a második világháborút követően felnevelték őt és nővérét, Zsuzsát. Fáni kóser, Teca világi konyhát vitt, de mindkettejükben közös volt, hogy szenzációsan főztek, és ha a közelükben valaki nélkülözött vagy beteg volt, annak mindig jutott náluk egy tál étel. Mivel mindkét gyereket nem tudták taníttatni, Tibornak azt mondták, legyen szakács, akkor mindig lesz mit ennie.

„Szenzációs választás volt!” – összegzi Tibor a kényszer szülte döntést.

 

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

 

A mögöttük álló harminc év is ezt igazolja. Tibor 2018-ban megkapta a Gundel-díjat, ami részben a szakmai elismerés okán kedves neki, részben pedig azért, mert a szíveslátás, a mindent a vendégért filozófiáját ott honosították meg, és ezt vitték tovább Rosensteinben is. Amikor pedig egy étterem kapcsán az elismerésekre terelődik a szó, szinte megkerülhetetlen, hogy szóba kerüljön a Michelin-csillag.

„Franciaországban lehet, hogy Michelin-csillagos étterem lennénk” – mondja Róbert, de édesapja hamar rövidre zárja a kérdést.

„Itt is lehetnénk, Robi! De nem a csillag tartja fenn az éttermet, hanem a vendég. A vendég a lényeg, hogy jöjjön ide egyszer, aztán meg jöjjön vissza minél többször.”

Így lesz.

 

(Cikkünk a nyomtatott Népszabadságban jelent meg először, 2026. november 5-én. Előfizetés a lapra: https://nszo.hu/elofizetes )

Ezt is ajánljuk

Szerkesztői válogatás