A gitárok nélküli rocklemez és egy randi a Depeche Mode-dal – Zeneajánló a hétvégére

Sampa the Great – Nu Zamrock

A zambiai származású rapper harmadik stúdióalbuma biztosan az év egyik legkülönlegesebb darabja a műfajban, már csak azért is, mert van egy önmagán túlmutató küldetése: Sampa the Great megpróbálkozik a zamrock továbbfejlesztésével. Ez Zambia sajátos rockzenei irányzata, amely a hetvenes években bontakozott ki igazán, miután az ország elnyerte függetlenségét. A fiatalokra erősen hatott az akkor népszerű nyugati zene, például Jimi Hendrix vagy a Black Sabbath, így a tradicionális zambiai hangzásba bőven keveredett a brit és az amerikai pszichedelikus rockból, a hard rockból és a funkból.

A zamrock elnevezésen tehát valószínűleg nem kellett túl sokat gondolkodni. A műfaj az évek során kialakította jellegzetes karakterét, és kitermelte népszerű zenekarait is. Ilyen volt például a WITCH (We Intend to Cause Havoc). A sors fintora, hogy Sampa the Great, születési nevén Sampa Tembo csupán néhány éve szerzett tudomást arról, hogy nagybátyja, George Kunda az együttes egyik alapító tagja volt.

A Nu Zamrock ezt a családi örökséget viszi tovább, olyannyira, hogy a nyitószám egy beszélgetés a nagybácsival a műfaj megszületésének körülményeiről. A zamrock felélesztése viszont keveset érne, ha az előadó nem formálná legalább némileg a mai hiphop hangzásvilágára. Így a pszichedelikus rockot idéző, recsegő gitárok mellett erőteljesen jelen van a rap is, a gospel és a soul pedig egyensúlyt teremt közöttük.  

RIP Magic – 1,2,3

A RIP Magic összerakott egy – saját bevallása szerint – „gitárok nélküli rocklemezt”, méghozzá bemutatkozó album gyanánt. Ez persze csak félig igaz, mert a posztpunk lemezen legalább a basszusgitár erősen képviselteti magát. Ugyanakkor annyi minden más is történik itt, hogy a végén egészen hihetővé válik ez az állítás.

Az 1,2,3 bátran játszik az elektronikus zenével, az együttes tagjainak pedig volt is kitől tanulniuk: 2025 óta olyan előadók előtt léphettek fel, mint az LCD Soundsystem és a Tame Impala.

Bár az 1,2,3 olykor erősen emlékeztet a Gorillaz dallamvilágára, összességében nyers, agresszív album született. Hiphopalapok, kisebb-nagyobb elektronikus kísérletek – az eredmény pedig jellegzetes londoni underground klubzene.  

Nouvelle Vague – A Date With Depeche Mode

Volt időszak, amikor a Nouvelle Vague szinte hazajárt Magyarországra, így a magyar közönségnek aligha újdonság, hogy a 2003-ban alapított francia zenekar mindig is híres volt a feldolgozásairól. A Joy Division, a The Cure, a New Order vagy a The Clash dalainak mesteri újraértelmezése után most egy egész albumot szenteltek a Depeche Mode munkásságának. A kiválasztott slágereket szinte teljesen megfosztották eredeti hangzásuktól, hogy aztán a jazz és a latin-amerikai zenei műfajok segítségével keltsék őket új életre.

Az albumon ráadásul vendégszerepel a Morcheeba zenekarból ismert Skye Edwards is, aki az Enjoy the Silence és a Personal Jesus című dalokban hallható. Nem mellékesen egy szám erejéig visszatér a Nouvelle Vague egyik legnépszerűbb egykori énekesnője, Mélanie Pain is.  

Pixies – Brackish Boy / Punk Loop

Új Pixies-kislemez jelent meg 2026-ban, valójában régi-új dalokkal: a legendás zenekar egyik legfontosabb korszakából, a kilencvenes évekből került elő két kevésbé ismert felvétel. Az amerikai együttes az alternatív rock egyik legfontosabb előfutára volt. Zenéjükből számos, a kilencvenes években népszerűvé vált grunge- és indie rockzenekar merített ihletet.

Idén negyvenéves a Pixies, ennek alkalmából pedig több ünnepi megjelenés is várható. A Brackish Boy és a Punk Loop című dalok is az évfordulóhoz kapcsolódva kerültek ismét a nyilvánosság elé. A zenekar emellett újra kiadta az 1990-es Bossanova és az 1991-es Trompe le Monde című albumát is.  

Queens of the Stone Age – Perfecth

Volt már jobb passzban a Queens of the Stone Age, és ez erősen meglátszik a zenekar kilencedik stúdióalbumán is. Nem véletlenül lett megosztó a kritikusok körében. Ez egy személyes hangvételű, visszafogottabb lemez, így nem túl meglepő, hogy szó esik rajta veszteségről, némi identitásválságról és a halandóságról is. Mindehhez pszichedelikusabb, merengősebb hangzásvilágot választott a zenekar.

Ezzel önmagában nem lenne semmi baj. Csakhogy ha egy együttest elsősorban energikus előadásmódja miatt szeret a szakma, ennyi év után is kockázatos vállalkozás ilyen lemezt letenni az asztalra.

A Queens of the Stone Age ért a katarzishoz és a hatásszünethez is, már semmit nem kell bizonyítania. Ettől még nem biztos, hogy minden jól áll neki. Nem mintha ennek a dilemmának különösebb jelentősége volna, hiszen az együttes olyan mélyen sátrat vert a rajongók szívében, hogy ez a lemez is csak egy újabb fejezet lesz egy kivételesen gazdag pályafutásban.