„Elméletileg szabadok vagyunk, és ez olyan furcsa, szinte már a mennyben vagyunk” – drMáriás pop-kocsmája a CEU-n

Két évvel ezelőtti kiállításán még az amerikai–magyar kapcsolatok kerültek a középpontba, most viszont mintha más politikai pillanatból nézne vissza ránk. A cím alapján azt is hihetnénk, hogy végre megérkeztünk valahová, ahol minden rendben van. A tárlaton végighaladva azonban hamar kiderül, hogy drMáriás mennyországában ugyanúgy megférnek a politikusok, a popkulturális ikonok és a történelem kétes alakjai, mint a földi életben – csak itt még kevésbé kell komolyan venni őket.
Már a megnyitó meghozta a maga abszurd fordulatát.

A kiállítást eredetileg Nagy Ervin kultúráért felelős államtitkár nyitotta volna meg, ám hivatalos elfoglaltságai miatt távol maradt. Helyette Sabic Norbert, a CEU operatív működtetésért felelős igazgatója lépett a mikrofonhoz. Mint mondta, ő alapvetően költségvetésekkel, épületekkel és intézményi problémákkal foglalkozik, ezért különösen furcsa helyzetben találta magát. „Mi sem lehetne abszurdabb annál, mint hogy egy működési igazgató nyitja meg a mennyország kapuit” – fogalmazott.

(Bárándy Péter, drMáriás, Sabic Norbert). Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

A megnyitóbeszédet így Bárándy Péter korábbi igazságügyi miniszter vállalta magára, aki Jákob lajtorjáját idézte fel: azt a bibliai létrát, amely a földet köti össze az éggel, s amelyen angyalok járnak fel és alá. A kép illik a kiállítás címéhez, drMáriás világában azonban a fölfelé vezető út korántsem jelent biztos megváltást. Ahogy az alkotó megjegyezte: „Mennyország pedig van, csak az a lajtorja… az gyenge”.

Ez a mondat előre jelzi, mi vár a látogatóra: a kapun belépve nem feltétlenül fölfelé indulunk. A művész maga is figyelmeztetett rá, hogy ahogy átsétálunk egyik teremből a másikba, a kiállított anyag egyre keményebbé válik. A tárlat így alakul át fokozatosan mennyországból pokoljárássá.

A festői világ elsőre könnyen felismerhető: drMáriás harsány színekkel, groteszk figurákkal, karikatúraszerű alakokkal és szándékosan valószerűtlen helyzetekkel dolgozik. A képeken a politika, a művészettörténet és a popkultúra szereplői kerülnek egymás mellé, gyakran olyan társításokban, amelyeknek első pillantásra semmi közük egymáshoz. A festményekhez kapcsolódó szövegek pedig továbbírják, kiegészítik, olykor egészen más irányba lökik a látottakat.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

A kiállítás első felében ez a módszer kifejezetten jól működik. Ott van például az A Holtak Szigete Szórakoztatóközpont Böcklin műtermében, amely egyetlen vászonra sűrít mindent, amit Bret Easton Ellis írt a regényeiben: azt a hedonista, szorongó közeget, ahol a Coca-Cola, a Mercedes és a Mickey egér reklámjai alatt ott tátong a teljes üresség. Böcklin komor, halálmámoros szigete itt egy pillanat alatt válik közönséges peep show-vá, miközben a mitologikus csónakos zavartalanul evez tovább a kommersz szemét tengerén. Aztán felbukkan a Fellini visszanéz az álmai viharából Derain műtermében című festmény, amelyen az ételek és a gasztronómia ábrázolása olyan érzékletes, mintha Anthony Bourdain legszebb pillanatait olvasnánk.

Ebből az élvhajhász kavalkádból szinte zökkenőmentesen evezünk át a Fekete Tűz játékosai – Miles Davis, Charlie Parker és James Brown Magritte műtermében című darabhoz: a vászon előtt állva hirtelen az a nehezen megmagyarázható érzés kerít hatalmába, mintha Haruki Murakami egykori tokiói jazzbárjába, a Peter Catbe léptem volna be, csak épp Magritte minden valóságot felülíró díszletei között.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

drMáriás egyik legérdekesebb képessége éppen az, hogy ezeket a látszólag távoli kulturális utalásokat nem pusztán egymás mellé pakolja, hanem közös helyzetbe hozza őket. A festmény és a hozzá tartozó szöveg együtt hoz létre olyan asszociációs teret, amelyben egy filmes, irodalmi vagy zenei utalás váratlanul új értelmet nyer. 

Ez a játék azonban nem mindig talál célba. A Taxisofőr című festménynél például, ahol a művész a NER vagyonosodását és az elit sorsát próbálja meg összekötni egy filmes áthallással, a párhuzam már túlságosan direktnek hat. Mintha mindenáron bele akarná gyömöszölni a NER-valóságot a kompozícióba, még akkor is, ha ez a szájbarágós politikai él elvesz a képi autonómiából. Ettől még nem lesz kevésbé élvezetes, a festmények önmagukban is annyira szórakoztatóak, hogy a túlgondolt párhuzamokon is könnyű átlépni.

A termek közötti út során maga drMáriás is feltűnik egy portrén, mintha ő sem akarna kimaradni abból a világrendből, amelyet felépített. A két termen átsétálva a kiállítás végül a videóklipekben csúcsosodik ki: a legutolsó helyiségben Lehel Olivér munkái futnak, amelyek A Tudósok Eurovíziós Dalfesztivál győzteseit mutatják be. A mesterséges intelligencia által generált videókban a képzeletbeli eurovíziós nyertesek hozzák a legszebb pillanatokat, miközben Mészáros Lőrinc zebrákkal fut egy filmben, majd a Gellért-hegyen cigarettázik, Bayer Zsolt pedig Elton Johnként ül a zongorához. A politikai szereplők itt már olyan abszurd világba kerülnek, ahol a valóság és a paródia határai végképp elmosódnak.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

Jákob lajtorjáján el lehet indulni fölfelé, de drMáriás képei között járva – ahol a Magyar Pétert a rendszerváltás három királyával összehozó festmény is szembejön – hamar kiderül, hogy az út legalább annyira vezet lefelé is. A kiállítás végére pedig nem az a kérdés, hogy sikerült-e feljutnunk a mennybe, hanem hogy mire mentünk azzal a kafkai lomispiaccal, amit útközben elénk pakoltak. drMáriás válasza pedig nagyjából annyi, hogy egyébiránt ő maga is boldog – a nem múló depressziója ellenére, ahogy a tárlat végén fogalmazott.