Hat könyv gyászról és elmúlásról

Szilasi László: 18:48: telefon

Szilasi László mindennap 18:48-kor hívta fel az édesanyját. Az asszony halála után írásban folytatta az immár egyoldalúvá vált beszélgetéseiket. Számomra azért fontos ez a könyv, mert egyszerűnek tűnő, mégis nehezen megválaszolható kérdéseket vet fel. Például azt, hogy meddig tart a gyász. Amikor a másik hiánya fáj, amikor egy váratlan pillanatban újra ránk tör a veszteség érzése, még mindig gyászolunk, vagy már egy olyan hiánnyal élünk együtt, amely többé nem múlik el? Valóban vigaszra van szüksége annak, aki elveszített valakit, vagy csak olyan sokszor mondtuk ezt, hogy végül magunk is elhittük?

Ami azonban számomra a legszebb ebben a könyvben, az a múlt emlékeinek és a jelen élményeinek összemosódása. Van egy pont, amikor az új tapasztalatok lassan körbeszövik az elhunythoz kapcsolódó emlékeket, de ezek már nem egészülhetnek ki közös élményekkel. Talán itt kezd a gyász emlékezéssé alakulni.

Carolina Setterwall: Reméljük a legjobbakat

Egy nő egyik napról a másikra elveszíti a férjét, és egyedül marad a kisfiukkal. Pontosabban mégsem marad teljesen egyedül: a családtagok és a barátok igyekeznek segíteni. Táblázatban vezetik, ki mikor visz ételt, segít a házimunkában, vagy hozza el a gyereket az iskolából.

A több idősíkon játszódó történetből megismerjük Carolina és férje kapcsolatát: hogyan találkoztak, miként kerültek közel egymáshoz, milyen konfliktusokkal küzdöttek, és hol tartott a házasságuk, amikor a férfi váratlanul meghalt.

A könyv azonban nemcsak a veszteség feldolgozásáról szól, hanem olyan kényelmetlen kérdésekről is, amelyekről ritkán beszélünk a gyásszal kapcsolatban. Vajon együtt maradtak volna, ha a férfi nem hal meg? Mi történik, amikor a tragédia utáni első időszak elmúlik, és a barátok lassan visszatérnek a saját életükhöz? Hogyan változik meg az özvegy kapcsolata férje családjával? Mivel tartozik nekik, és mit tegyen, ha úgy érzi, készen áll egy új kapcsolatra?

Csupa hétköznapi kérdés, amelyek első pillantásra talán jelentéktelennek tűnnek a halál súlyához képest. Pedig amikor azt mondjuk, hogy az élet megy tovább, éppen ezekkel a helyzetekkel kell szembenéznünk. Az élet valóban megy tovább. De mit kezdjen ezzel az, aki egyelőre nem akar vele tartani?

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

„Valahol le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére” – ez még mindig az egyik kedvenc lezárásom, és az egyik legszebb is, amit valaha olvastam.

Különleges könyv a Hasnyálmirigynapló, mert lehetetlen úgy olvasni, hogy közben ne gondoljunk arra: minden sora egy halálos betegség tudatában született. De talán éppen ez benne a lényeg. Hogy még ebből a helyzetből is lehet irodalmat teremteni, és amíg az író képes írni, addig valamiképpen mégis ő rendelkezik a története fölött.

Esterházy nem hallgatja el a félelmét, a dühét vagy a bezárkózás pillanatait. Nem próbál úgy tenni, mintha könnyű volna szembenézni azzal, hogy az elmúlás többé nem elvont lehetőség, hanem nagyon is közeli valóság. És közben mindvégig ott van a szövegben az összetéveszthetetlen esterházys humor. Talán éppen ez hiányzik azóta a legjobban.

Irvin D. Yalom: Szemben a nappal

Ez nem szépirodalom, mégis az egyik legfontosabb könyv számomra, ha az elmúlásról van szó. Bár nem áll különösebben közel hozzám az a szemlélet, amelyet Yalom terapeutaként képvisel, a Szemben a nappal talán minden más olvasmányomnál többet segített abban, hogy szembenézzek a halállal kapcsolatos szorongásaimmal.

Annak ajánlom, akinek nehéz elfogadnia saját múlandóságát, aki időnként úgy érzi, megbénítja a gondolat, hogy az élete egyszer véget ér. Yalom nem próbálja megnyugtatni az olvasót azzal, hogy nincs mitől félnie. Inkább arra biztatja, hogy nézzen szembe a félelmével, és próbálja megérteni annak természetét.

A könyv egyik fontos gondolata, hogy a halálfélelem sokszor más szorongásaink mögött is meghúzódhat. Ha ezt felismerjük, talán könnyebben különbséget tudunk tenni aközött, ami valóban fontos számunkra, és ami csak feleslegesen emészti fel az időnket. Mert bármennyire szeretnénk megfeledkezni róla, az időnk véges.

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Vannak veszteségek, amelyek után elképzelhetetlennek tűnik a folytatás. Joan Didion férje, az író és forgatókönyvíró John Gregory Dunne egy este váratlanul meghalt, miközben éppen vacsorához készülődtek. Lányuk eközben súlyos betegen feküdt a kórházban.

A mágikus gondolatok éve az ezt követő tizenkét hónap krónikája. Didion megpróbálja megérteni, mi történt vele, miközben újra és újra visszatér férje halálának körülményeihez, közös életük emlékeihez és azokhoz az irracionális gondolatokhoz, amelyekkel a veszteséget próbálja elviselhetővé tenni.

A címben szereplő mágikus gondolkodás éppen azt jelenti, hogy az ember a történtek ellenére sem képes teljesen elfogadni a másik halálát. Mintha bizonyos cselekedetekkel vagy döntésekkel még visszafordíthatná az időt. Didion például nem akar megválni férje cipőitől, mert úgy érzi, szüksége lehet rájuk, ha visszatér.

Ez a könyv számomra elsősorban azért megrendítő, mert megmutatja, milyen nehezen engedelmeskednek az érzelmeink annak, amit az értelmünkkel már pontosan tudunk.

Siri Hustvedt: Szellemkép

Siri Hustvedt és férje, Paul Auster külön-külön és együtt is nagyon fontosak számomra. A műveikben sosem csalódtam, és sokáig már az a tudat is különlegessé tette őket a szememben, hogy ketten egy párt alkotnak. Szinte lehetetlennek tűnt hétköznapi emberként gondolni rájuk.

Pedig azok voltak. Két ember, akik szerették egymást, közös életet építettek, és közben mindketten rendkívüli életművet hoztak létre. Voltak jó és rossz időszakaik, örömeik, félelmeik, konfliktusaik. Negyvenhárom éven át éltek együtt.

Hustvedt könyve a másik hiányáról, a szeretetről és a közös élet emlékeiről szól. Arról, hogyan marad jelen valaki a gondolatainkban, a szokásainkban és a mindennapjainkban akkor is, amikor már nincs velünk. És arról is, hogy a veszteség nem törli el azt, amit két ember együtt átélt.

Gyönyörű, megrendítő szöveg, amelyben a gyász és a szeretet elválaszthatatlan egymástól.