Papp Sándor Zsigmond: Óda a rugókhoz

Gyerekként legjobban az érzelmek változása ijesztett meg. Mármint nem az enyémek, hiszen az természetes volt, hogy hullámoznak, hanem azok, amelyeket a felnőttek tápláltak irántam. Emlékszem egy konkrét esetre. Volt egy román szomszédunk, aki nagyon kedvesen viselkedett velem: ha sütött valami finomat, akkor megkínált, mindig mosolygott és megcsipkedte az arcomat, néha hosszan beszélt hozzám, aminek a felét sem értettem. Azt viszont ki tudtam venni belőle, hogy bármikor elfogadna az unokájának. Ez akkor számomra felfoghatatlan abszurditásnak tűnt, mai fejjel viszont már teljesen meg tudom érteni: egyedül élt, abban a korban, amikor internet és okostelefon nélkül kellett volna tartani a kapcsolatot az egyre távolibb rokonokkal. Aztán egy nap elmaradtak a sütik, az arccsipkedés és a hömpölygő monológok. A néni mogorva lett, és amikor meglátott a folyosón, dühösen becsapta az ajtaját. Nem értettem. Arra gyanakodtam, hogy tán az lehet a baj, hogy amikor focizáskor az elrúgott labda után mentem, véletlenül megtapostam a virágágyasát. A szüleim azt mondták, hogy ne törődjek vele, és amikor azt hitték, hogy nem hallom, valami olyasmire célozgattak, hogy a néninek elment az esze, és kezelésre kellene járnia.

Innentől fogva világossá vált, hogy csak azoktól számíthatok érzelmi hátraarcra, akik átmenetileg vagy teljesen megbolondulnak. Vagyis mindössze annak kell drukkolnom, hogy a szüleimre ne törjön rá az agybaj, és akkor a halálomig nem lesz gond (akkor még úgy kalkuláltam, hogy nem engedik meg maguknak azt a bátorságot, hogy idő előtt szállnak ki az életemből), nem apad el a szeretetforrás.

Aztán pár évre rá bezuhant az életembe a szerelem, és ez mindent megváltoztatott. Olyan hullámvasutazás vette kezdetét, amire egyetlen vers, regény vagy film sem készíthetett fel, pusztán azért, mert egészen másként fest egy fordulat papíron, mint a valóságban. Amikor valódi érzelmek veszik át a terepet, a szavak csak amolyan csontos héjnak tűnnek, amelyekből már rég kiszívták a lényeget. És hiába énekelte Zorán a kilencvenes évek elején, hogy a szerelemnek bizony múlnia kell, mert csak akkor fogjuk igazán értékelni, amikor tart, én komolyan azt hittem, hogy képes leszek felülírni a szabályt, és végképp rabul ejtem minden érzelmek legillékonyabbikát. Hiszen láttam a mintát: a szüleim apám haláláig szerették egymást, vagyis ők a költészettől távol összehozták azt, amiben a romantikus poéták úgy reménykednek: a sírig tartó összetartozást.

A matek-fizikát végzett agyam azt sugallta, hogy akkor járna jól az idegrendszerem, ha valahogy kiegyenlíthetném a hullámhegyeket és -völgyeket. Ha mondjuk azt kérném a sorstól, hogy vonjon átlagot a kapcsolat aranykora és végpontja között, és azt ossza el egyenletesen a nekünk kijelölt időre. Mert az állandóhoz jól lehet alkalmazkodni. Mintha nappal és éjszaka váltakozása helyett azt kérném, hogy legyen folyton szürkület. Se naplemente, se napfelkelte. Semmi áhítat, semmi giccs. Ki menne ebbe bele önként? De ha nem, ha ragaszkodunk a tűzijátékhoz, akkor el kell fogadni, hogy az első nagy csodát (valaki valamiért, amire amúgy nincs racionális ok, fülig belédszeret) rendszerint követi a másik (ugyanaz valamiért kiszeret belőled, és lassan már látni sem bír). A jó hír, hogy ebből annyi dal és vers/regény született, hogy egy emberöltő is kevés lenne hozzájuk. A rossz, hogy ennyi erővel már igazán feltalálhattunk volna valamilyen csillapítót, ami a megfelelő receptorokra hat. Súlyos szívzűr esetén bekapunk napi kettőt, és akkor kissé értetlenül hallgatnánk Zorán vagy James Blunt balladáit, Ady vagy Juhász Gyula idevágó metaforáit.

Mindig irigyeltem azokat, akik képesek voltak egyetlen kézlegyintéssel lesöpörni magukról a kétségbeesést (pirula nélkül), hiszen a szerelem is olyan, mint a busz: jön másik. (A nagyapám volt ilyen, aki hajmeresztő könnyedséggel kezelte, ha egy-egy kalandja véget ért, miközben soha nem vált el a nagyanyámtól. De ő sem tőle.) Lassan az ő korába lépek, és erősen gyanakszom, hogy ezt a „keménységet” csak úgy érhette el, hogy igazából nem is volt szerelmes, csak a nőket szerette. A kettőben a látszat ellenére semmi ellentmondás nincs. A verseket is amolyan hóbortnak tekintette. Olyasféle zsonglőrködésnek, mint amivel a mutatványosok próbálnak egy kis apróhoz jutni a vásárban. Talán ez lenne a vágyott szürkület?

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon Dusi mit visz majd tovább. Az én „nagy” szívemet, amely éhes a romantikára, és egy kicsit mindenbe belehal, vagy a „kutyaharapást szőrével”-szerű pragmatizmust, amely érzéketlen a kilengésekre. Tanácsot sem igazán tudnék adni. Fél évszázaddal a hátam mögött sem jutottam közelebb a titokhoz: az emberi érzelmek mozgatórugóihoz. Nem tudom, mitől bírják el olykor a legnagyobb súlyt is, és mitől pattannak el akár egy tollpihe alatt. Csak annyit sejtek, hogy ebben a nem-tudásban, az örökös tapogatózásban rejlik valahol a boldogság. Mert ha megfejtettem volna, olyan közömbösség lenne a jutalmam, ami csak azok sajátja, akiknek végképp elment az eszük. Vagy a szíve.