Veszélyes pályán a belgrádi klubok: a politikai hátszél nélkül megroppanhat a szerb foci

Amikor a belgrádi utcákon ezrek vonulnak fel a hatalom ellen tiltakozva, a szerb fővárosban a közélet hullámai elérik a stadionok kapuit is. Szerbiában a labdarúgás sohasem szorítkozott a sportteljesítményre: a délszláv háborúk óta a nemzeti identitás, az állami reprezentáció és a hatalomgyakorlás szerves része. Aleksandar Vučić rendszere az elmúlt több mint egy évtizedben ezt a mechanizmust a végletekig járatta. A Szerb Haladó Párt (SNS) dominanciájára épülő vezetés számára a futball a legitimációs bázisát jelentette. A part a focit még inkább a nemzeti identitás szintjére emelte. De kéz kezet mos alapon meg is kérte ennek az árát: időnként a focihulligánokra bízta a part a politikai ellenfelek megfélemlítését. Az eddigi hatalom és a sportág összefonódása miatt a hatalomváltás a szerb labdarúgás egész struktúráját alapjaiban rendítheti meg.

A szerb labdarúgás éles ellentmondásokra épül. Miközben a Crvena zvezda sorozatban nyeri a bajnoki címeket és az európai kupák csoportköreiben szerepel, a másik patinás klub, a Partizan Belgrád történetének legsúlyosabb válságát éli át. A fekete-fehérek a bajnoki tabella tizedik helye környékére csúsztak vissza, miközben felhalmozott adósságállományuk meghaladja a hatvanmillió eurót. Bár az állam az elmúlt években többször is gyors pénzügyi segítséget nyújtott a licenc megmentése érdekében, a szurkolótábor ezt nem hálával, hanem dühvel fogadta. A hívek úgy érezték, a pártkatonák szándékosan sorvasztották el a klubot, miközben az államfő saját kedvencének, a Zvezdának biztosította a bőséges anyagi forrásokat. A szurkolók a volt elnökkel szembeni ellenérzéseiket annak vélt szexuális irányultságára irányuló, meglehetősen kifejező rigmusokkal fejezték ki. A feszültség végül a Partizan vezetősége bukásához vezetett; a klub élére érkező Rasim Ljajić és Predrag Mijatović most rendkívüli takarékossággal küzd a csőd ellen.

Állami mentőövek és torz bajnoki erőviszonyok

A szerb közvélemény egyre kritikusabban figyeli azokat az összegeket, amelyeket az állam a két belgrádi elitklubba pumpál. A költségvetések jelentős hányadát közvetlenül vagy közvetve az adófizetők állják: a Telekom Srbija, valamint a kormánnyal összefonódott NIS és a Gazprom szponzori szerződései tartják fenn a kirakatot. Aleksandar Vučić nyíltan vállalta zvezdás szurkolói múltját, ám amikor a Partizan fenntarthatósága forgott kockán, rendre maga jelentette be a mentőcsomagokat. Ez a paternalista gesztus visszatetszést keltett: a Partizan-táborban megalázónak tartották az adományt, a társadalom pedig a kivételezés példáját látta benne. A két óriáson kívül a bajnokság többi csapata a puszta túlélésért harcol, így a liga valójában egy mesterségesen konzervált kettős uralom díszlete.

Párhuzamok és törésvonalak a magyar gyakorlattal

Ha a szerb modellt a magyarországi sportfinanszírozással vetjük össze, szembetűnőek a rokon vonások és a mély különbségek. A legfőbb hasonlóság a politikai filozófiában rejlik: mind az Orbán-kormány, mind a szerb kabinet a nemzetépítés és a presztízs kiemelt eszközeként kezelte a labdarúgást. Mindkét országban lelkesen építettek új stadionokat. Miközben Budapesten felépült a Puskás Aréna, Belgrádban a szurcsini területen indult meg az új, 52 ezer férőhelyes szerb Nemzeti Stadion építése. A beruházást a Telex összefoglalója szerint a szerb államfő személyes presztízsprojektjeként indították útjára, szorosan követve a budapesti gigaberuházások mintáját.

A pénzügyi mechanizmusban ugyanakkor lényeges az eltérés. Magyarországon a sportág finanszírozását intézményes keretek közé terelték: a társaságiadó-kedvezmény (tao) rendszere, az akadémiai normatívák jelentettek jelentős forrásokat a közvetítési jogok mellett. Az NB I-es kluboknál a tartozások nem szabadulhatnak el a belgrádihoz mérhető mértékben. Ezzel szemben Szerbiában hiányzik az átfogó, normatív támogatási rendszer. A források elosztása egyedi kormányzati döntések és állami cégek szerződései révén zajlik. Mivel a szerb egyesületek polgári társulásként működnek, a vezetők anélkül halmozhatnak fel adóssághegyeket, hogy saját vagyonukkal felelnének a hiányért.
Ugyanakkor hasonlóság mutatkozik abban, hogy a hatalom hogyan használta fel saját politikai céljaira a szélsőséges szurkolókat. Szerbiában a belgrádi klubok szervezett csoportjai évtizedek óta szimbiózisban élnek a titkosszolgálatokkal és a politikai elittel. A kormánypárt a lelátói keménymagot gyakran sajátos feladatokra használta: a csoportok védték a hatalom gyűléseit, és olykor erőszakkal léptek fel a kormányellenes megmozdulások résztvevőivel szemben.

Huligánok a hatalom árnyékában

Ez a sötét összefonódás a Veljko Belivuk vezette alvilági csoport tevékenységében vált nyilvánvalóvá. A Partizan déli kanyarjában kialakult bűnszervezet hosszú ideig védelmet élvezett a legfelsőbb körökből, miközben tagjai brutális erőszakot alkalmaztak, kábítószer-hálózatot tartottak fenn, és az SNS megrendelésére léptek fel békés tüntetők ellen. Ahogyan arra a balkáni sajtó tényfeltáró riportjai – köztük a német közszolgálati média tényeit összegző Vreme hetilap cikke – rávilágítottak: a szurkolói erőszak szervezett politikai eszközzé silányult. Ám ez a fegyver idővel visszafelé sült el: a tribünökön mind hangosabban zúgott az elnököt bíráló rigmus, amely a stadionok falain kívül az utcai demonstrációk jelszavává vált.

Csakhogy hiába volt Zvezda drukker a volt elnök, ez még nem jelenti azt, hogy a belgrádi „Vörös csillag” szurkolói tömegesen adták volna voksukat az SNS-re. Jelképes pillanat volt, amikor a Crvena zvezda múlt csütörtöki nemzetközi kupamérkőzésén meglepően sok szék maradt üresen a belgrádi stadionban. A beszámolók szerint a szurkolók, köztük a fiatalok jelentős része nem a lelátókra ment, hanem a Diáklista által szervezett nagyszabású tüntetésen vett részt. A szurkolói réteg már nem képez megbízható hátországot a hatalom számára: a fiatalabb nemzedékek elutasítják az agresszív pártpolitikai gyámkodást. Korábban megesett, hogy az ősi rivális táborok nacionalista jelszavak mentén közösen léptek fel, ám a társadalmi elégedetlenség mára felülírta a vezényelt hűséget.

Egy kormányváltás a szerb sportélet számára a kíméletlen szembenézés pillanatát hozhatja el. Ha elapadnak a közvetlen költségvetési injekciók és megszűnik az állami cégek kötelező szponzorációja, a jelenlegi modell életképtelenné válik. Sem a hatvanmilliós adósságot cipelő Partizan, sem a külföldi légiósok sorát fizető Zvezda nem képes tisztán piaci alapokon gazdálkodni. A hazai televíziós jogdíjak és a jegybevételek a kiadások töredékét fedezik. A politikai védőháló elvesztése elkerülhetetlenné tenné a privatizációt, a bérek lefaragását és az elszámoltathatóság megteremtését. A szerb labdarúgás számára az új korszak a kényelmes, ám romboló állami függőség végét jelentené.