Kiadja titkait Bob Woodward, a Watergate-botrány egyik kirobbantója

Bob Woodward 55 éve kutatta Washington titkait, most viszont saját titkait tárja fel legújabb, a Titkok – Egy újságíró emlékiratai (Secrets: A Reporter’s Memoir) című könyvében. Vehemensen védte forrásait, és épp ez volt az ő titka. A titkok kifecsegői tudták, abszolút megbízható újságíró: mint a sír, úgy hallgat forrásairól, ezért nem féltek beszélni előtte, és sok esetben még a lelküket sem féltek kitárni.

Most, hogy Woodward számos forrása már meghalt, a 83 éves újságíró úgy döntött, nem titkolózik tovább. Jópár forrása engedélyt adott kiléte felfedésére, mások pedig haláluk óta váltak azonosíthatóvá nyilvánosan hozzáférhető dokumentumok alapján. Bennfentesek egész sorát nevezi meg, akik bizalmas információkat, minősített titkos adatokat szivárogtattak ki neki.

Sokan kétségbe vonták, írja a Washington Post, hogy beszélni tudott a kórházban súlyos állapotban fekvő CIA-igazgatóval, William J. Caseyvel, akitől az Irán–kontrabotrányhoz köthető fegyvereladások bevételeinek titkos átirányításáról tudott információkat kicsikarni 1987-ben a Georgetown Egyetemi Kórházában. Pedig rohamai és az agyműtét következtében a Reagan-kormány hírszerzési főnöke még beszélni is alig tudott. Woodward leírja, miként épített ki módszeresen éveken át kapcsolatot Casey biztonsági személyzetének tagjaival, akikből szintén ki tudott húzni egy s mást. S amikor egyszer előzetes bejelentés nélkül megjelent a kórházban, az ismert őr barátságosan üdvözölte a bejáratnál: Szia, Bob! S beengedte Casey kórtermébe.

Nixon zokogott és térden állva imádkozott Kissingerrel

A Richard Nixon és Henry Kissinger külügyminiszter között az 1974-ben, a Watergate-botrány utolsó, drámai periódusában létrejött találkozóról először fed fel részleteket Woodward, miközben magáról a titkos találkozóról sem kellett volna tudnia. Ehhez képest megtudta, hogy Nixon olyan lelki tusát élt meg, hogy zokogásban tört ki, és ráparancsolt az elég erős akaratú Kissingerre, hogy térdeljen le mellé, és imádkozzon vele. Másnap a kegyvesztett elnök televíziós beszédben jelentette be lemondását.

Woodward és a Watergate-ben vele dolgozó partnere, a nem kevésbé ismert Carl Bernstein az 1976-ban megjelent Utolsó Napok (The Final Days) című könyvükben erről már viszonylag részletesen írtak, de akkor nem árulták el a forrásaikat. Most viszont igen: az általa „hírhedt imajelenetnek” nevezett epizód kilocsogói Kissinger két helyettese voltak: Brent Scowcroft légierős vezérőrnagy és Lawrence Eagleburger, a külügyminisztérium egyik magas rangú tisztviselője. Egyikük sem volt szemtanúja a jelenetnek, de elmondásuk szerint Kissinger közvetlenül utána beszámolt nekik a történtekről.

Bob Woodward és Carl Bernstein. Fotó: Selcuk Acar / Anadolu via AFP

Woodward szerint ráadásul azon az éjszakán, amikor Kissinger távozását követően Nixon már részegen felhívta őt, és könyörgött neki, hogy senkinek ne árulja el, hogy sírt, mindkét helyettes hallotta a beszélgetést. Eagleburger 2011-ben, Scowcroft 2020-ban halt meg. A 2023-ban elhunyt Kissinger egy évvel a történtek után (75-ben) egy partin – méghozzá a Watergate épületegyüttesben – maga mondta el a részleteket Woodwardnak.

Scowcroftot, aki Gerald Ford és George H. W. Bush elnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként is dolgozott, 35 éven át titkos forrásának, méghozzá egyik legértékesebb informátorának nevezi.

Nixon hazudozott és kiálhatatlan személyiség volt – erről két ügyvédje, Fred Buzhardt és Leonard Garment árulkodott Woodwarnak. Buzhardt több száz órányi hangfelvételt hallgatott végig azokról a beszélgetésekről, amelyeket Nixon elnök titokban rögzített a Fehér Házban. Sokáig titkolta őket, végül a Legfelsőbb Bíróság kötelezte a közzétételre. Mindig védelmébe vette Nixont, és Woodward szerint ő volt „a Watergate-eltussolás operatív irányítója”. Négyszemközt azonban rendkívül élesen bírálta az elnököt. Garment sem volt jobb véleménnyel róla. Vele rendszeresen találkozott egy belvárosi kínai étteremben. Ott adta át Woodwardnak egy aktatáskában „az igazán terhelő felvételeket”, amelyeket ő gyerekesnek és betegesnek nevezett. Nixon – mondta az ügyvéd – ezeken keresztül „beengedte Amerikát a saját elméjének toalettjébe”.

Csalódott Jeff Bezosban

1997-ben ismerkedett meg Jeff Bezosszal, amikor az Amazon még csak egy kis online könyvesbolt volt, amelyet a garázsából és néhány seattle-i raktárból működtetett. Woodwardot lenyűgözte az e-kereskedelem, így került a milliárdossal, a Washington Post későbbi tulajdonosával szorosabb kapcsolatba. Amikor megvette 2013-ban a veszteséges napilapot, bízott abban, hogy pénzügyi hátteret biztosít a további működéshez. Kezdetben be is tartotta az ígéretét – írja a szerző. Donald Trump első elnöki ciklusa alatt nem hátrált meg, amikor a Fehér Ház kíméletlenül támadta az Amazont éppen a Washington Post kritikus hangvétele miatt.

2018-ban, a Trumpról szóló első könyve, a Félelem megjelenés előtt jelezte Bezosnak, hogy rendkívül kritikus az elnökkel szemben, „Jeff azt mondta: Ne aggódj, Bob, mögötted állok. Mindig mögötted fogok állni. És eleinte valóban így volt. Nemcsak engem, hanem a lapot is támogatta.” Ám 2024 őszén megváltozott a helyzet, amikor Bezos utasításba adta, hogy a szerkesztőbizottság vonja vissza a demokrata elnökjelölt, Kamala Harris támogatásáról szóló, már készülő szerkesztőségi állásfoglalását. Néhány nappal a választás előtt.

Majd Bezos szerepet vállalt Trump beiktatásán. Átalakította a véleményrovatot, miszerint a személyes szabadságjogokat és a szabad piacot kellett népszerűsíteniük ellenvélemények közlése nélkül. Csökkentette a szerkesztőség költségvetését, és elbocsátotta a munkatársak mintegy 30 százalékát. Néma maradt, mikor Trump a sajtót a nép ellenségének nevezte. Mélyen csalódott Bezosban, s az ügyet így zárja le Woodward: „Vannak dolgok az életben, sőt még az üzleti életben is, amelyek sokkal fontosabbak a pénzügyi haszonnál.”

Próbaidő után kirúgta a Washington Post

Woodward a Yale-n tanult haditengerészeti tartalékos tisztképzési ösztöndíjjal. Majd öt évig szolgált a haditengerészetnél. Visszautasította a Harvard jogi karának felvételi ajánlatát, mert újságíró akart lenni. Két hétig volt próbaidős a Washington Postnál, s nem felelt meg az elvárásoknak. Bekopogtatott egy marylandi hetilaphoz, s ott tanulgatta a szakmát.

Egy évvel később újra megpróbálkozott a Postnál, és az éjszakai rendőrségi rovatba osztották be, a legalacsonyabb fizetéssel.

Kilenc hónappal később öt férfit tartóztattak le, mert betörtek a Demokrata Párt Watergate épületében található központjába. Woodward tudósított a vádlottak első bírósági tárgyalásáról. Az első sorban ült a teremben, s így meghallotta, amint az egyik vádlott odasúgja a bírónak, hogy korábban a CIA-nak dolgozott. Ez a mondat felcsigázta, s innentől kezdve dübörögni kezdett a Watergate-gépezet, ami két évvel később Nixon lemondásához vezetett. Woodward és Bernstein pedig Amerika leghíresebb újságírópáros lett.

Trump politikai bizalmasa, Lindsey Graham is súgott neki

Kiderül, hogy a nemrég váratlanul elhunyt dél-karolinai republikánus szenátorral, Lindsey Grahammal, 74 alkalommal elbeszélgetett. Ő igencsak közel férkőzött Trumphoz, igazi bizalmasának láttatta magát. Állítólag ő beszélte rá az elnököt, hogy üljön le Woodwarddal többször is interjúkra, amelyekből végül megszületett 2020-ban a Düh (Rage) című sikerkönyv.

Forrási közé került Peter Afanasenkó is, aki több mint 40 éven át dolgozott az amerikai külügyminisztérium vezető orosz tolmácsaként. A hidegháború utolsó éveiben rendszeresen tájékoztatta Woodwardot arról, hogy Mihail Gorbacsov zárt ajtók mögötti tárgyalásain miként viselkedett, mit árult el testbeszéde. Igazi jellemfejlődési rajzot volt képes festeni róla. Afanasenkóról hírlett, hogy élő magnóként működött, olyannyira profi volt a szakmájában. Tolmácsok általában szóba sem állnak újságírókkal, de Woodward megígérte, soha nem fedi fel kilétét, s Afanasenko maximálisan megbízott benne. Három éve halt meg.