Most épülhet be teljesen a Balaton-part

Sorra kerültek az utolsó szabad vízparti területek a Balaton partján, ahol a fejlesztők a közvetlen vízparti kilátást kínáló, még beépíthető telkeket keresik, és a korábbi nyaralótelepeknél jóval nagyobb beépítési sűrűségre törekszenek. Wettstein Domonkos, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Urbanisztika Tanszékének tanszékvezető-helyettese a Másfélfokon megjelent cikkében mutatja be, hogyan vezetett a Balaton-part több mint százéves beépítési folyamata a mai helyzethez, és miért különösen nagy a tétje a még szabadon maradt partszakaszok sorsának.

A felfutó építkezési hullám nem pusztán a tópart látványát változtatja meg, hanem tovább rombolja az ökológiai hálózatot, túlterheli a közlekedési infrastruktúrát, és újabb társadalmi konfliktusokat hoz a felszínre. Az esztelen építezéseknek már rég megálljt kellett volna parancsolni – mutatott rá az SOS Balaton csoport is a napokban közzétett, a tó körüli települések beépítettségi arányait bemutató térképére, amely egyértelműen jelzi. Mint a Népszabadság megírta: betonba fullad a tó.

Betonba fullad a Balaton, évekkel ezelőtt megálljt kellett volna parancsolni a NER ész nélküli építkezéseinek

A vasúttal kezdődött a változás

Az 1861-ben átadott Déli Vasút megépítése alapvetően megváltoztatta a Balaton partját. A vasúti töltést veszélyeztető hullámverés és jégzajlás miatt szabályozni kellett a tó vízszintjét, aminek következtében új szárazföldi területek alakultak ki. Ezeken aztán később megindultak a parcellázások, az első üdülőtelepek a régi falvaktól elkülönülve jöttek létre. 

Az első világháború után a történelmi fürdőhelyek elvesztése a Balaton felé fordította a turistákat. A középosztály egyre több, kisebb telken álló, szerény nyaralót épített. A léptékváltást ekkor nem a házak mérete, hanem a számuk jelentette. Különösen a déli parton épültek be hosszú partszakaszok, gyakran megfelelő utak, közterek és zöldfelületek nélkül. Az épületeket sokszor nem is építészek tervezték. A Balatoni Intéző Bizottságban mintaterveket dolgoztak a települések számára is, hogy rendezettebb környezetet alakíthassanak ki. Megjelentek a többszintes vállalati és szociális üdülőházak is.

Az üdülés már ekkor konfliktusokat okozott: a helyiek korábban állatok itatására és fürdetésére használták a partot, amit az üdülőterületek terjeszkedése sok helyen ellehetetlenített. Az állandó és a szezonális lakosság közti érdekellentét konfliktusa máig sok helyen tovább él.  A korszak parcellázásai még kisebb léptékűek voltak, de ezek a beépítések indították el azt az urbanizációs folyamatot, ami a következő évtizedekben a tópart összeépülését eredményezte. A kisebb léptékű, elkülönülő, társadalmilag is zárt nyaralótelepeken ugyanakkor erős közösségek és civil szervezetek alakultak, amelyek a környezet gondozását is célul tűzték ki.

Az 1957-ben indult Balaton-fejlesztés már egységként kezelte a térséget, a regionális terv egyszerre próbálta kiszolgálni az üdülést és megőrizni a természeti értékeket. Az északi part zöldterületeit védeni kívánta, délen viszont feltöltésekkel irányzott elő új építési területeket.

Lakhelye: Balaton – Nőtt a tóparti kistelepülések lélekszáma a járvány kitörése óta

A kis hétvégi házakhoz típustervek készültek, de egyre nagyobb szállodák és üdülők is épültek: Siófokon az Aranypart és az Ezüstpart épületei a feltöltött területekre kerültek. Megjelentek a sorházak, például az almádi Lottótelep, valamint a mai apartmanházak előfutárai, a társasüdülők. 

Az újabb fordulat 1968 után következett: megszűnt a térségi főépítészi kontroll, korábban védett területek is beépültek, és megjelentek a paneles technológiával épült  nagy, későmodern üdülők. Már ekkor észlelhetővé váltak a túlzott modernizáció környezetkárosító hatásai. A hetvenes években már problémát okozott a vízminőség romlása és ekkor kezdett el a zártkerti építés is elburjánozni, ami szintén súlyos ökológiai károkat okozott. Az értékes gyümölcsös és szőlőterületeken a zártkerteket üdülés céljára vásárolták meg és nem művelték, ami a talaj erózióját okozta.

Fotó: Huszár Dávid / Népszava – archív

Az utolsó szabad partszakaszok sorsa a tét

A mai apartmanház-építési hullám legnagyobb veszélye nem az új épületek sokat vitatott megjelenése, hanem az, hogy tovább sérül a tópart már eleve meggyengült ökológiai hálózata. Az új lakásokkal tovább nő az autóforgalom, sok helyen túlterhelve a régi nyaralótelepek szűk útjait. A parkolók és más burkolt felületek pedig erősítik a hőszigethatást.

A nehéz pénzügyi helyzetű önkormányzatoknak az apartmanházak bevételt hozhatnak, miközben a vízpartok érdekképviselete hiányzik az önkormányzati rendszerben. A XX. század során lezajló beépítési folyamatok nyomán  a szavazati joggal nem rendelkező nyaralók övezetei és az állandó lakosok területei még ma is elválnak egymástól. A kiemelt beruházási státusz megszüntetésével a döntések ismét az önkormányzatokhoz kerülnek, ezért különösen fontos a kevés eszközzel rendelkező civil szervezetek szerepe. Wettstein Domonkos szerint a helyi közösségeknek folyamatosan figyelniük kell a településrendezési szabályok módosításait, hiszen ezeken múlhat a még szabad vízparti területek sorsa.