Egy évszázadon át elveszettnek hitték Gustav Klimt 1917-ben festett, Lieser kisasszony portréja című alkotását, amely 2024 áprilisában váratlanul felbukkant a bécsi Im Kinsky aukciósház kínálatában. A festményért harmincmillió eurót ajánlott egy hongkongi gyűjtő, ami osztrák árverési rekordnak számított. A vásárlás azonban végül meghiúsult, miután újabb örökös jelentkezett, és vitatni kezdte a kép tulajdonjogát. A festmény azóta sem került újra piacra, a tulajdonjogi vita pedig tovább bonyolódott.

A The Art Newspaper október 20-án megjelent részletes beszámolója szerint Patricia Leahy amerikai örökös a New York-i bírósághoz fordult, és azt követeli, hogy ismerjék el a festmény jogos tulajdonosának. Keresetében az aukciósházat és a képet árverésre bocsátó Eva Roppert nevezte meg alperesként. Ám az ügy korántsem egyszerű örökösödési vita: a Lieser család története a náci Németország ausztriai terjeszkedésével, a zsidó vagyonok kisajátításával és egy háború alatti családi árulás vádjával fonódik össze.

Rejtélyes személyek, évtizedes homály

A festményen ábrázolt fiatal nő személyazonossága mindmáig bizonytalan. Klimt műveinek szakértői korábban úgy vélték, hogy Adolf Lieser bécsi iparmágnás lányát, Margarethét örökítette meg. Az Im Kinsky aukciósház 2024-es kutatásai azonban arra utaltak, hogy a képet Henriette Lieser-Landau, Adolf testvérének elvált felesége rendelhette meg, és a modell az ő egyik lánya lehetett.  

Henriette Lieser-Landau a bécsi művészeti élet ismert mecénása volt. A zsidó származású asszonyt 1942-ben deportálták, és 1943-ban meggyilkolták a nácik. A festmény tulajdonjogának megállapításában ezért különösen fontos, hogy a kép eredetileg a család melyik ágához tartozott.  

Klimt 1918 februárjában bekövetkezett halálakor a portré még a műtermében volt, befejezetlen állapotban. A festő az alak arcát és ruháját már részletesen kidolgozta, a háttér egyes részei azonban kidolgozatlanok maradtak. A fiatal nő szemből, háromnegyedes alakban látható, kékeszöld ruhában, virágmintás kendővel. A kompozíció különösen érdekes Klimt késői festészetének szempontjából: a dekoratív mintázatok és az erőteljes színkontrasztok már eltávolodnak az aranykorszak ornamentikájától.  

A festmény sorsa a művész halála után évtizedekre homályba vész. A szakirodalom sokáig csupán egy fekete-fehér fényképfelvétel alapján ismerte. A kép valamikor a XX. század első felében magántulajdonba került, de nem tudni pontosan, mikor és milyen körülmények között hagyta el a Lieser család birtokát. Ez a hiányzó proveniencia különösen súlyos kérdéseket vet fel, hiszen az érintett család több tagja a náci üldöztetés áldozata lett. A 2024-es árverést megelőzően az aukciósház és a Lieser család több örököse megállapodást kötött a várható bevétel felosztásáról. A The Art Newspaper által megismert ügyvédi levelezés szerint a vételár hatvan százaléka az örökösöket, negyven százaléka a festményt árverésre bocsátó Eva Roppert illette volna.  

A megállapodás azonban nem terjedt ki valamennyi lehetséges örökösre. Hans Lieser unokája, Patricia Leahy kimaradt belőle, és amikor a hongkongi vevő valamennyi érintettől garanciát kért arra, hogy a későbbiekben nem támasztanak újabb követeléseket, az örökösök között nem sikerült egyezségre jutni. A vevő ezért visszalépett az adásvételtől.

A magyar náci közbelép

A történet magyar vonatkozása Hans Lieser életútjához kapcsolódik. A férfi 1934-ben vette feleségül Edith Böhmöt, aki nem volt zsidó származású. Fiuk, Nikolaus 1938 júniusában született Bécsben, három hónappal azután, hogy a náci Németország bekebelezte Ausztriát. A család 1938 szeptemberében Budapestre költözött. Hans Lieser egy 1947. január 23-án kelt bírósági nyilatkozatában arról számolt be, hogy a család tagjai vállalkozásuk és részvényeik kezelését Edithre bízták, hogy megvédjék vagyonukat a náci kisajátítástól.  

A férfi állítása szerint azonban felesége időközben kapcsolatba került Tibor Collas Gestapo- és SS-tiszttel. Edith gyakran utazott Bécsbe a családi vállalkozás ügyeinek intézésére, majd 1939-ben fiukkal együtt végleg visszaköltözött az osztrák fővárosba. Hans Lieser későbbi vallomása szerint ekkor már saját tulajdonának tekintette a rábízott vállalati vagyont.

Az ügyben különösen súlyos állítások szerepelnek. Hans Lieser szerint Tibor Collas náci kapcsolatait felhasználva elérte, hogy őt letartóztassák és Szlovákiába deportálják. A házasságot 1942-ben felbontották, a férfit pedig állítása szerint újabb feljelentés alapján ismét őrizetbe vették. Edith időközben új vállalatot alapított, amelybe átvitte a Lieser család korábbi cégének vagyonát és jogait. Mindenesetre a most ismertetett dokumentumok elsősorban Hans Lieser vallomását és a korabeli jogi eljárások iratait tartalmazzák, a történtek valamennyi részlete nem tekinthető bizonyítottnak.

A történet egyik kulcsszereplője, Collas Tibor magyar ügyvéd volt, aki a náci hatóságokkal fenntartott kapcsolatait Hans Lieser ellen fordította. Az osztrák Der Standard júniusi beszámolója szerint Collas többször feljelentette Liesert az idegenrendészetnél és a valutahatóságnál, amelyek őrizetbe vették a férfit. Erről már egy 1946-os magyar újság is beszámolt, a népbírósági eljárás kapcsán.

Collas neve a magyar műkincsek háború utáni restitúciójának történetében is felbukkan. A Mazsihisz oldalán közölt írás szerint a Waffen-SS egykori magyarországi bizalmi embere népbírósági pere után Nyugatra menekült, és később ő hívta fel Georg Deutsch ügyvéd figyelmét a Hatvany-örökösök kártérítési igényeire. A Hatvany Ferenc egykori műgyűjteményének sorsát övező jogvitákban így ugyanannak az embernek a neve bukkan fel, aki a háború alatt Hans Lieser üldöztetésében is szerepet játszott.  

Hans Lieser a háború után, 1945 novemberében rendőrségi feljelentést tett, és 1947-es nyilatkozatában több mint egymillió birodalmi márkára becsülte az eltulajdonított vagyont. Edith pedig a háború után hozzáment James Kraft amerikai katonatiszthez, és fiával együtt az Egyesült Államokba költözött. Nikolaus felvette mostohaapja vezetéknevét, és Nickolas Kraft néven élt tovább. Vér szerinti apjával alig tartotta a kapcsolatot.

A pénzt is, a festményt is

A családi viszály azonban évtizedekkel később ismét jogi következményekkel járt. Nickolas Kraft 1967-ben pert indított apja ellen, mert házasságkötése alkalmából az osztrák jog alapján járó vagyoni juttatást követelt. Hans Lieser felháborodottan utasította vissza fia igényét.

Amikor 1978-ban meghalt, végrendeletében második feleségét, Margaretát nevezte meg örökösének. Fiának csupán a törvényben előírt kötelesrészt kívánta biztosítani, arra hivatkozva, hogy az csak akkor kereste fel, amikor anyagi előnyt remélt tőle. Margareta Liesernek nem volt gyermeke, ezért vagyonát testvérére hagyta, aki később saját fiára, Hannes Staalra örökítette tovább. Staal ügyvédje szerint ügyfele Hans Lieser egyetlen jogos örököse, így őt illeti a Klimt-festmény eladásából Hans Lieser ágára jutó részesedés.  

Patricia Leahy azonban másként értelmezi az öröklési viszonyokat. Álláspontja szerint a nagyapja, Hans Lieser után őt is megilleti a tulajdonjog. A New York-i bíróságtól ezért nem pusztán a vételár egy részét követeli, hanem a festmény tulajdonosaként történő elismerését és a műtárgy átadását is.  

A többi örökös képviselői vitatják az igényének jogosságát. Arra hivatkoznak, hogy az osztrák öröklési jog szerint a kötelesrészre jogosult leszármazott nem válik automatikusan örökössé, és a követelés érvényesítésének határideje is lejárhatott. Az amerikai per egyelőre nem halad előre. Eva Ropper bécsi ügyvédje szerint október közepéig a keresetet hivatalosan még nem is kézbesítették ügyfelének. Az ügyvéd ezért kétségbe vonta a követelés megalapozottságát, és úgy véli, az eljárás elsősorban nyomásgyakorlásra szolgálhat. Leahy jogi képviselője a The Art Newspaper megkereséseire nem válaszolt.  

A festmény provenienciájának feltárása mindeközben tovább folyik. Eva Ropper részletesebb kutatást rendelt meg annak megállapítására, hogy a Lieser család melyik tagjának tulajdonában lehetett az alkotás a náci korszak előtt. A válasz azért is meghatározó, mert ettől függhet, hogy az örökösök melyik csoportja támaszthat megalapozott igényt a műtárgyra.   A 2024-es árverés után még abban állapodtak meg az érintettek, hogy a következő értékesítési kísérletet valamelyik nagy nemzetközi aukciósházra bízzák. Ám a folyamatban lévő jogvita miatt erre belátható időn belül aligha kerülhet sor.