A nap, amikor az olajból geopolitikai nehézfegyver lett – 53 éve robbant ki az olajválság

Bő ötven éve, 1973. október 16-a reggelén még nem sok minden jelezte a széles közvélemény számára, hogy az a kedd olyan napként vonul be a világ történelemkönyvébe, ami máig hatóan és alapvetően alakítja át a világ geopolitikai térképét és gazdasági erővonalait.

A Perzsa-öböl hat OPEC-tagállamának miniszterei 1973. október 16-án ugyanis Kuvaitban gyűltek össze, amely megbeszélés végén minden túlzás nélkül drámai döntést hozva hordónként 3,01-ről 5,12 dollárra, vagyis egyetlen lépéssel mintegy 70 százalékkal megemelték a kőolaj hivatalos referenciaárát. Ilyen mértékű és gyorsaságú áremeléssel a nyugati olajipari gazdaság és ágazati multicégek addigi történetük során még soha nem találkoztak.

Sőt, tovább élezve a helyzetet, másnap az arab olajexportáló országok bejelentették azt is, hogy azonnal 5 százalékkal visszafogják a kitermelést, majd havonta további csökkentéseket hajtanak végre mindaddig, amíg Izrael ki nem vonul az 1967-ben elfoglalt arab területekről, és nem rendezik a palesztinok jogainak kérdését.

A döntés így tehát mégsem a semmiből érkezett. Tíz nappal korábban, október 6-án Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt, s ezzel kitört a jóm-kippuri háború. A konfliktusban pedig az Egyesült Államok Izrael mellé állt, miközben a Szovjetunió az arab országokat támogatta. A régióban kirobbant feszültség így nagyon gyorsan túlnőtt a Közel-Keleten, és a hidegháború két nagyhatalmának szembenállásává fejlődött.

A háttérben ráadásul egy hasonlóan heves, bár kevésbé látványos „ütközet” is zajlott. Az 1960-ban alapított, a világ legnagyobb kőolajexportáló országait tömörítő OPEC arab tagállamai mind nagyobb türelmetlenséggel figyelték azt a rendszert, amelyben a globális olajpiacot mindössze néhány hatalmas nyugati társaság uralta, ha úgy tetszik lefölözte, és az árak meghatározásában is ezeknek a vállalatoknak volt döntő szavuk. A mellőzöttség szerepéből fakadó frusztrációt csak tetézte, hogy a dollár leértékelődése és a nyugati féltekén jellemző infláció hatására olajkivitelükből származó bevételeik vásárlóereje lényegében évről évre csak apadt.

Utóbbi felállással történő első szakításként emlegetik ma is az október 16-i lépést.

Az olajból geopolitikai nehézfegyver lett

A valódi csapás azonban csak ezután következett. Az arab olajtermelők itt nem álltak meg, ugyanis nem egyszerűen kevesebb olajat akartak piacra szállítani, hanem pattanásig feszítve a világ akkori kétpólusú rendszerének tűréshatárát, azt is megszabták, mely országok juthatnak hozzá a szabad tételekhez. Miután Richard Nixon amerikai elnök október 19-én 2,2 milliárd dolláros rendkívüli katonai támogatást kért Izrael számára, Líbia még aznap leállította az Egyesült Államokba irányuló olajszállításokat, majd Szaúd-Arábia és más arab termelők is követték. Washington támogatásának így közvetlen gazdasági ára lett.

Ezzel pedig véget ért egy korszak, és az addig elsősorban nyersanyagként kezelt olajból egy csapásra geopolitikai nehézfegyver vált. Az arab exportőrök ugyanis fehéren-feketén különbséget tettek az Izraelt támogató, a semlegesnek tekintett és az arab álláspontot támogató országok között. Az Egyesült Államok mellett egyébként Hollandia is embargó alá került, miközben más nyugati államok igyekeztek úgy alakítani közel-keleti politikájukat, hogy a diplomáciai útvesztőben, vagy éppen annak révén, biztosítsák saját energiaellátásukat.

A hatás ugyanis brutális volt. Az olaj ára néhány hónap alatt nagyjából a négyszeresére emelkedett, hordónként 3 dollár körüli szintről 12 dollár közelébe. A drágulás pedig végigfutott szinte a teljes gazdaságon. Megugrottak a szállítás és az ipari termelés költségei, drágult a fűtés és az üzemanyag, miközben az infláció gyorsulását gazdasági visszaesés kísérte. A fejlett világ azzal a korábban szinte sosem látott helyzettel találta szembe magát, hogy a magas infláció és a gyenge gazdasági teljesítmény egyszerre robbant be „rendszereibe”.

És a lakosság mindezt bizony a saját bőrén is érezte. Az Egyesült Államokban esetenként hosszú autósorok kígyóztak a benzinkutak előtt, több helyen korlátozták az egyszerre megvásárolható üzemanyag mennyiségét, és előfordult, hogy a töltőállomások egyszerűen kifogytak a benzinből. Nyugat-Európában sem volt sokkal jobb a helyzet. Hollandiában autómentes vasárnapokat rendeltek el, és az NSZK-ban is időszakos vasárnapi autózási tilalommal próbáltak uralni a helyzetet. A második világháború utáni jólét egyik jelképének számító személyautó hirtelen éppen maga lett ezen szimbólum ellensége, hiszen használatát az állam kezdte korlátok közé szorítani.

Hitelből vett nyugalom

Magyarországot kezdetben a Szovjetunióból érkező, világpiacinál kedvezőbb árú kőolaj óvta meg a legsúlyosabb következményektől. A KGST-országok közötti kereskedelemben ugyanis az árak nem követték azonnal a világpiaci változásokat, így a drágulás csak fokozatosan gyűrűzött be a magyar gazdaságba. A szovjet olaj azonban csupán időt adott az alkalmazkodásra, valódi védelmet nem – akkor sem.

A baj ráadásul nem merült ki abban, hogy az energiahordozókért egyre többet kellett fizetni. A nyersanyagok világpiaci drágulása és a nemzetközi gazdasági környezet megváltozása a magyar külkereskedelmet is súlyosan érintette. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) történeti elemzése szerint 1974 és 1978 között Magyarország külkereskedelmi cserearányai mintegy 20 százalékkal romlottak. Hogy ez mit jelentett a gyakorlatban? Azt, hogy ugyanannyi külföldről beszerzett áruért egyre több magyar terméket kellett exportálni. A külkereskedelemben egyszerűen felborultak a korábbi arányaink.

A Kádár-rendszer vezetése azonban nem kívánta a megváltozott gazdasági környezet teljes terhét a lakosságra hárítani. A politikai stabilitás egyik legfontosabb zálogának tekintett életszínvonal megőrzése érdekében továbbra is igyekeztek fenntartani a fogyasztást és a gazdasági növekedést. Ennek a halogatásnak azonban ára volt, méghozzá meglehetősen súlyos. A hiányzó forrásokat ugyanis mind nagyobb mértékben külföldi hitelekből pótolták. Az IMF adatai szerint Magyarország külső adóssága 1973 és 1978 között megháromszorozódott (!), és az időszak végére már meghaladta a GDP 40 százalékát. (Ma persze hogy örülnénk egy ilyen mutatónak?) A folyó fizetési mérleg hiánya pedig 1978-ra a gazdasági teljesítmény 8,7 százalékára duzzadt. A magyar gazdaság tehát egyre nagyobb összegeket költött külföldön, mint amennyit onnan megkeresett, a különbséget pedig a politikai opportunizmus miatt más megoldása nem lévén, hitelekből finanszírozta.

Hozzá kell tennünk, mindezek a fejlemények nem nevesíthetők csak és kizárólag az olajválság következményeként. A magyar gazdaság ugyanis ekkor már súlyos szerkezeti problémákkal küzdött, de az vitán felül állítható, hogy ezeket a ’73-ban kirobbant krízis szinte víz alatt elengedett léggömbökként lökte a felszínre.

A világ megtanult félni az olajcsaptól

Egy kisebbet ugorva, a hullámok olyan nagyok voltak, hogy a sokk nem múlhatott el azzal, hogy 1974 márciusában feloldották az Egyesült Államok elleni embargót. A nyugati országok számára addigra világossá vált, hogy az energiaellátásuk biztonsága többé nem állítható vissza a korábbi koordinátarendszerük szabályai szerint. Az olcsó és folyamatos energiaellátásra nem lehet örökletesen fennálló adottságként tekinteni.

Ennek felismeréseként 1974-ben – lényegében gyorsított eljárással – létrejött a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA), amelynek tagjai egyebek mellett vállalták, hogy legalább 90 napnyi nettó olajimportjuknak megfelelő tartalékot tartanak fenn. Az Egyesült Államok pedig néhány évvel később megkezdte hatalmas stratégiai kőolajtartalékának feltöltését.

A változás azonban messze túlmutatott a készletek felhalmozásán. Felgyorsult az új, Közel-Keleten kívüli lelőhelyek feltárása és kitermelése, köztük az északi-tengeri olajmezők fejlesztése, miközben a fejlett államok egyre több pénzt fordítottak az atomenergiára, az energiahatékonyság javítására és az olajfelhasználás csökkentésére. Az autóiparban villámgyorsan felértékelődött a fogyasztás, és adtak esélyt olyan, akkor még feltörekvő gazdaságnak, mint Japán, az Egyesült Államokban pedig olyan üzemanyag-hatékonysági előírásokat vezettek be, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Az addig rendkívül olajintenzív nyugati gazdaságok lassan megtanultak kevesebb kőolaj felhasználásával több értéket előállítani.

Közben a geopolitikai erőviszonyok is átalakultak. Az olajtermelő államok bebizonyították, hogy egy stratégiai nyersanyag feletti ellenőrzés politikai hatalommá alakítható, a Közel-Kelet jelentősége pedig még tovább nőtt a nagyhatalmak térképén. Az olajárrobbanás hatalmas összegeket csoportosított át a világgazdaság friss sérüléseket szerző és igencsak durván eldolgozott asztala körül ülők között. Az így keletkező úgynevezett petrodollárok jelentős része pedig visszaáramlott – mily meglepő – a nyugati bankrendszerbe, amely aztán hitelek formájában továbbadta a pénzt, egyebek mellett a fejlődő országoknak – ami így a történet igazi szatírája. Mindezek pedig a következő évtized adósságválságainak kialakulásában is szerepet játszottak, bár az már egy másik történet része .

Az elmúlt bő ötven évben a világgazdaság persze gyökeresen átalakult. A kőolaj súlya az energiamixben jelentősen csökkent, új kitermelő országok léptek színre, a fejlett gazdaságok pedig jóval kevesebb olajból képesek ugyanannyi értéket előállítani, mint 1973-ban. Az energiahordozó okozta geopolitikai sokk ereje mégis alig mérséklődött, hiszen a Hormuzi-szoros körüli feszültségek ma is órák alatt képesek felbolygatni a világot, miközben Európa az orosz energiafüggőség leépítésével és új beszállítók keresésével próbálja mérsékelni kiszolgáltatottságát. Az 1973. október 16-án Kuvaitban meghozott döntés így nem egyszerűen egy gazdaságtörténeti pillanat, hanem az azóta is velünk élő korszak küszöbe, azé, amelyben az olaj azóta is képes egy regionális konfliktusból világgazdasági válságot robbantani, szinte pillanatok alatt.