Aki figyelni tanított – Búcsú Sáry Lászlótól

„Hallgasd!” – ezzel az egyetlen szóval kezdődik Sáry László Kreatív zenei gyakorlatok című könyve. Nem egy hangjeggyel, nem valamely hangszer megszólaltatásával, hanem felszólítással, amely egyszerre egyszerű és nehéz. Hallgassuk meg, mi történik körülöttünk. Figyeljünk a lélegzetünkre, a szívverésünkre, a környezet hangjaira. Arra is, amit máskor zajnak nevezünk, és arra, amit észre sem veszünk. Talán ebben az egyetlen szóban benne van Sáry László művészetének lényege.

Az Erkel Ferenc- és Bartók–Pásztory-díjas zeneszerző, zenepedagógus, az Új Zenei Stúdió alapító tagja nyolcvanhat éves korában, 2026. november 13-án halt meg. Nyolcvanhat éves volt.

Sáry László Győrben született 1940. január 1-jén, gyermekkorát egy Pannonhalma közelében fekvő faluban töltötte. Édesapja állomásfőnök volt, a család a vasút szolgálati lakásában élt. A vonatok zakatolása, a mozdonyok fújtatása, a vasúti szerelvények ritmusa a mindennapok természetes hangkörnyezetét jelentette számára. Évtizedekkel később ezek a gyermekkori hangélmények zeneszerzői munkásságában is visszatértek. A Locomotive Symphony című kompozíciójában gőzmozdonyok hangjaiból épített zenei folyamatot. Nem utánozni akarta a mozdonyokat, hanem megmutatni, hogy a zaj és a zene között korántsem olyan éles a határ, mint gondolnánk.

1966-ban szerzett zeneszerzői diplomát a Zeneakadémián, Szervánszky Endre növendékeként. Négy évvel később Jeney Zoltánnal, Vidovszky Lászlóval és más muzsikusokkal részt vett az Új Zenei Stúdió megalapításában. A műhely a magyar zenei élet egyik legfontosabb szellemi központjává vált. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a magyar zeneszerzők számára korántsem volt magától értetődő, hogy megismerhetik a nemzetközi avantgárd legújabb törekvéseit. Az Új Zenei Stúdió tagjai azonban nem elégedtek meg azzal, hogy a kortárs zene új irányzatairól olvassanak. Meg akarták szólaltatni a műveket, és meg akarták érteni a mögöttük álló gondolkodást.

Sáry László számára az 1972-es darmstadti utazás jelentett fordulópontot. Itt találkozott Christian Wolff zenéjével, és közelebbről megismerhette John Cage, Earle Brown és Steve Reich műveit. Az amerikai kísérleti zene különösen fontos felismeréshez vezette: a zeneszerzőnek nem feltétlenül kell minden hangot, minden pillanatot előre meghatároznia. Az előadó nem csupán végrehajtója, hanem alakítója is lehet a műnek.

Ebből a gondolkodásból született meg a Kreatív zenei gyakorlatok módszere. A feladatok között vannak olyanok, amelyekhez sem hangszeres tudás, sem kottaolvasási készség nem szükséges. Elég a hangunk, a kezünk, a lábunk, esetleg néhány egyszerű tárgy. A résztvevők figyelnek egymásra, hangokat hoznak létre, válaszolnak egymásnak, és közösen alakítják a zenei folyamatot.

Sáry nem azt akarta bebizonyítani, hogy mindenki zeneszerző lehet. Inkább azt, hogy a zenei gondolkodás képessége jóval több emberben rejlik, mint ahányan hagyományos értelemben zenélni tanulnak.

Földes Imre zenetörténész a könyv 1999-es kiadásának előszavában különösen fontosnak tartotta, hogy a módszer nem kész megoldásokat tanít, hanem felfedezésre ösztönöz. Úgy vélte, Sáry nem csupán a huszadik század zenéjéhez, hanem általában a zene megértéséhez segítheti közelebb az embert.

Ez a szemlélet nemzetközileg is ismertté vált. Sáry Angliában, Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Észtországban és Japánban tartott kurzusokat. A módszerrel nemcsak zenészek, hanem színészek, pedagógusok és gyerekek is dolgoztak. Részt vett a Yehudi Menuhin kezdeményezésére létrejött MUSE-programban is, amely a művészet eszközeivel segítette hátrányos helyzetű gyermekek fejlődését.

Miközben zeneszerzőként folyamatosan új hangzásokat és szerkesztési lehetőségeket keresett, a színház világában is otthonra talált. Az 1980-as évektől számos előadáshoz komponált zenét, 1990-től pedig a budapesti Katona József Színház zenei vezetőjeként dolgozott. A színházi zene különleges műfaj. A zeneszerzőnek olykor háttérbe kell húzódnia, máskor egyetlen hanggal vagy ritmussal kell megteremtenie azt a feszültséget, amelyet szavakkal nem lehet kifejezni. Sáry alkotói szemléletéhez közel állt ez a fajta együttműködés.

Weber Kristóf zeneszerző november 14-én, a Prae-n megjelent búcsúírásában személyes történettel idézte fel Sáry emberi nagyságát. Sáry egy alkalommal neki ajánlott egy darabot, amelyet azonban Weber nem tudott bemutatni, mert a mű technikai nehézségei meghaladták képességeit. Sáry nem ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, hanem lemondott róla. Weber ebben a gesztusban a másik ember iránti tiszteletet és az önzetlenséget ismerte fel. A zeneszerző szerénységét legalább olyan fontosnak tartotta, mint művészi eredményeit.

A búcsúírásból egy másik Sáry László is kirajzolódik: az ember, aki szeretett történeteket mesélni, aki komolyan vette a játékot, és aki nem gondolta, hogy a művészet kizárólag az alkotó személyes teljesítménye.

Ez a hozzáállás a zenéjében is jelen volt. A hangok egymáshoz való viszonya, az ismétlődés, a véletlen, a csend, a közös zenélés mind olyan lehetőségek voltak számára, amelyekkel újra és újra kísérletezett. A műveinek jelentős része hagyományos hangszerekre készült, de szívesen dolgozott különleges hangforrásokkal is. Preparált zongorával, agyagcsengőkkel, emberi beszédhangokkal, tapsolással és dobogással. A matematikai és logikai rendszerek éppúgy foglalkoztatták, mint a zenei véletlen. 1996-ban három hónapot töltött Japánban, ahol a hagyományos színházi és zenei kultúrát tanulmányozta. A távol-keleti művészetek iránti érdeklődése is jól illeszkedett ahhoz a kíváncsisághoz, amely egész pályáját meghatározta.

Életművét számos elismeréssel jutalmazták: megkapta az Erkel Ferenc-díjat, a Bartók–Pásztory-díjat, az Érdemes és a Kiváló Művész címet. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt. De ha csak a díjait sorolnánk fel, éppen azt nem mondanánk el róla, ami talán a legfontosabb.

Sáry László nem egyszerűen új zenét komponált. Új módon tanított meg viszonyulni a hangokhoz és egymáshoz.

A Kreatív zenei gyakorlatok egyik alapvető felismerése, hogy a zenélés közös figyelem. Nem szükségszerűen verseny, nem feltétlenül teljesítmény, és nem is kizárólag a kivételes tehetségek kiváltsága. Lehet játék, beszélgetés, felfedezés. „A zene öröm, mely játékost és hallgatót egyaránt derűvel és jókedvvel tölt el” – vallotta. Most, amikor Sáry Lászlótól búcsúzunk, talán érdemes újra elővenni könyvének első gyakorlatát.

„Hallgasd!”