A Quimby legújabb albumán mások mesélik el a zenekar történetét

Amikor egy alkotó el kezdi ácsolni a saját szobrát, annál kevés rosszabb van, láttuk már megannyi életrajzi filmben, hogy hova vezet, ha a művész saját kezével igyekszik simára csiszolni a róla szóló történetet. A Quimby megalakulásának harmincötödik évfordulóját ünneplő kötet tervezésekor erre a vékony jégre szerencsére nem léptek rá, sőt, olyan koncepció mentén rekonstruálták a Quimby-sztorit, ami színesebb, szórakoztatóbb és olykor érzelmesebb is bármilyen visszaemlékezésnél. Ebben a könyvben ugyanis, a Pritz Péter újságíró által készített interjúkon keresztül zenésztársak, a háttérben dolgozó stábtagok, újságírók, rajongók és a zenekar tagjainak családtagjai mesélnek arról, mit jelent nekik a Quimby, vagy épp milyen volt a Quimbyvel, ha úgy tetszik együtt élni.

A Felhő Café Könyvek gondozásában megjelent albumot november 2-án, a Brody House-ban mutatták be az alkotók és a zenekar társaságában. Az est nagyjából megidézte az alkotás folyamatát, amennyiben ezúttal is kemény munkával kellett egy helyre terelni a beszélgetés valamennyi résztvevőjét, és mederben tartani a színpadon zajló beszélgetést, ami egy szemvillanás alatt szétszaladhatott volna az emlékek és a megannyi közös történet mentén.

Ennek kapcsán Varga Edit, a kiadó alapító tulajdonosa elmondta, hogy elképesztő erőforrásokat kellett mozgósítaniuk ahhoz, hogy a könyvben szereplő interjúk elkészüljenek, hogy mindenkit elérjenek, akit meg szeretnének szólaltatni, és akkor még az olykor rugalmasan kezelt határidőkről nem is esett szó. Mint mondta, ezutóbbi leginkább Vértes Livi designert, a kötet tervezőgrafikusát viselte meg: Talán az ő pedáns és fegyelmezett munkamorálja kevésbé bírta ezt, de hát nem a bankszektor szereplőiről készítettünk könyvet, ezért aztán számoltunk vele, hogy a mindjárt küldöm, meglehetősen tág értelmezéssel bír.

Pritz Péter, a szövegek szerzője annyi jótanáccsal szolgált mindenkinek, aki arra adná a fejét, hogy egy zenekarról írjon könyvet, hogy lehetőleg ne a fesztiválszezon közepén lásson neki könnyűzenei újságírókkal, fesztiválszervezőkkel és zenekarokkal interjút egyeztetni.

(Fotó: Bátori Gábor “Jim”)

Abban mindannyian, az alkotók és beszélgetésben résztvevő zenészek, Kiss Tibi és Varga Lívius is egyetértenek, hogy kötet attól érdekes, hogy mások történeteiből áll össze egy nagyobb kép, amibe sokszor az is belefér, hogy nem a legjobb oldalukról mutatják meg őket. Arra a kérdésre, hogy miért tartották fontosnak, hogy elmondják azokat a történeteket, amiket már sokszor, sok helyen elmeséltek, egybehangzóan azt válaszolták, hogy ezt egyáltalán nem tartották fontosnak, de a koncepció tetszett nekik.

Ott kezdett tetszeni az ötlet, amikor valaki bedobta, hogy mi lenne, ha nem mi írnánk ezt a könyvet. – mondta Varga Livius, Kiss Tibi pedig hozzátette, hogy épp azért, mert nem egy idealizáló, szépelgő könyv született, őket is izgalommal tölti el, hogy végül mivé álltak össze a mások által elmesélt történetek. Ráadásul hiába voltunk ott bizonyos eseményeknél mind a hatan, hatféleképpen emlékszünk rá, de akkor most melyikünk emlékeiben bízzunk meg? – tette fel a kérdést Kiss, és felidézte, hogy a zenekarral több európai turné kapcsán is jártak Amszterdamban, de hiába próbálták összeszedni a gondolataikat ezekről az utazásokról, az első összetett mondatig sem jutottak el, mert azonnal szétszaladtak ki-ki a saját emlékei mentén.

Ez a könyv persze nem csak a sztoriktól érdekes. Olyan fotók vannak benne, amiket talán még sosem láttunk korábban, és olyanok, amelyek egy-egy koncerten örökre a közönség emlékezetébe vésődtek, de Bátori Gábor „Jim”-nek, a kötet és a zenekar vezető fotográfusának hála meg is maradtak az örökkévalóságnak. Bátori a zenekar 15. születésnapja óta dolgozik a Quimbyvel, és rendszerint könnyű dolga van velük: Akár koncerten, akár koncerten kívül, mindegy, merre tartom a kamerát, mindig történik valami – mondja.

A bemutatót követően megkezdődött a dedikálás azoknak az igazán elkötelezett Quimby rajongóknak, akik már azelőtt megvették ezt a könyvet, hogy egyáltalán tudták volna, mire is fizetnek be pontosan. Nagyjából ilyen, amikor az ember elkötelezi magát a kedvenc zenekara mellett, nem tudhatja merre, meddig kísérik egymást és mi lesz a vége. Ahogy szerencsére ennek a harmincöt évvel ezelőtt indult történetnek sem látszik a vége, de ennyi idő után talán mindenkinek jó harmincöt lépés távolságból megfordulni és ránézni arra, mi történt velük ennyi idő alatt, és merre lehet tovább indulni.