Ungváry Krisztián: 2026 vértelen forradalom volt, 1956-tal a nyugati orientáció a közös nevező

Véresen levert forradalom hetven évvel ezelőtt, békés politikai rendszerváltás az idén: e kettő kapcsolatát vizsgálja Ungváry Krisztián a Frankfurter Allgemeine Zeitung október 19-i nyomtatott számában közölt, „Ungarn 1956 und 2026” című esszéjében. A történész nem tesz egyenlőségjelet az 1956-os szabadságharc és az április 12-i parlamenti választás közé. Éppen a különbségekből vezeti le az érvelését: a sztálinista diktatúrával szembeni fegyveres felkelés és egy választáson bekövetkezett hatalomváltás intézményileg összehasonlíthatatlan, de mindkettő túlmutatott a napi politikai küzdelmeken.

Ungváry értelmezésében a közös kérdés Magyarország geopolitikai hovatartozása. Az 1956-os felkelők a szovjet uralom alól akartak kiszabadulni; a Tisza áprilisi győzelme szerinte az Orbán-kormányzat Nyugat-ellenes, Oroszországhoz közeledő politikájának elutasítását is jelentette. Ez a párhuzam történészi értékelés, nem azonos a két korszak politikai és emberi áldozatainak mérlegével.

A forradalom emléke a politikai küzdelem része lett

Az esszé felidézi 1956 társadalmi összefogását, a budapesti harcok idején megmutatkozó szolidaritást, valamint Nagy Imre változó szerepét. A miniszterelnök a forradalom első napjaiban nem irányította az eseményeket, később azonban az ország függetlensége mellett kitartó, a megtorlással szemben is helytálló politikusként vált a nemzeti emlékezet meghatározó alakjává. Ungváry szerint ezért különösen beszédes, miként változott meg a róla és a felkelésről kialakított hivatalos kép a Fidesz kormányzása idején.

A történész egyik példája a Nagy Imre-emlékmű: az 1996-ban felavatott szobrot 2018 végén eltávolították a Vértanúk teréről, és 2019-ben a Jászai Mari téren állították fel újra. Az áthelyezést a Kossuth tér környezetének történeti helyreállításával indokolták, ellenzői azonban a mártír miniszterelnök jelképes háttérbe szorítását látták benne. Az új helyszínt és az áthelyezés tényét a Nemzeti Archívum fényképes nyilvántartása is dokumentálja.

Ungváry a 2016-os emlékév körüli vitákat is felidézi, köztük a Pruck Pálról készült, Dózsa Lászlóként azonosított forradalmi fénykép ügyét. Ezt annak példájaként mutatja be, hogy a politikai célú emlékezetformálás miként kerülhet szembe a történészi forráskritikával. Schmidt Mária, az emlékév akkori kormánybiztosa nyilvános állásfoglalásában vitatta a bírálatokat. A FAZ-esszében Ungváry ennél szélesebb problémaként tárgyalja az állam által támogatott történeti intézetek szerepét és az 1944-es német megszállás értelmezését.

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava-archív

Az írás különösen élesnek tartja a fordulatot Orbán Viktor politikai pályáján. Az 1989-es Nagy Imre-újratemetésen a szovjet csapatok kivonását követelő fiatal ellenzéki politikus később a magyar jobboldal meghatározó vezetőjévé vált; Ungváry értékelése szerint az elmúlt években a kormányzati emlékezetpolitika súlypontja egyre inkább Brüsszel és Ukrajna bírálatára került. A történész ebből azt a következtetést vonja le, hogy a Fidesz 1956 örökségét saját külpolitikai üzeneteihez igazította.

A választási győzelemnél többet lát az áprilisi fordulatban

A 2026-os választás végeredménye valóban rendkívüli volt. A Tisza a listás szavazatok 53,18 százalékával 141 mandátumot szerzett, a Fidesz–KDNP 52-t, a Mi Hazánk hatot. A részvétel 79,6 százalékot ért el; a választás Orbán Viktor 16 éves kormányzásának végét hozta.

Ungváry a győzelem mögött országos társadalmi mozgósítást, a civil választási megfigyelők munkáját és a korábbi hatalmi rendszerrel szemben felgyülemlett elégedetlenséget lát. Úgy véli, a Tisza sikere azért nevezhető vértelen forradalomnak, mert egy politikai rendszer legitimációja omlott össze, miközben a hatalomátadás fegyveres erőszak nélkül történt meg. A fogalom használata ugyanakkor vitatható: az áprilisi változás alkotmányos választáson következett be.

Fotó: Flajsz Péter / Népszava-archív

Az esszé több komoly állítást is megfogalmaz a korábbi hatalom működéséről: ellenzékiek megfigyeléséről, lejárató műveletekről, a civil szervezetek korlátozásának terveiről és a kampányban alkalmazott nyomásgyakorlásról. A szerző kitér a szerbiai gázvezeték közelében áprilisban talált robbanóanyag ügyére is. Ezeknek a részleteknek a teljes dokumentációját a rendelkezésünkre bocsátott lapszöveg nem tartalmazza; az esetleges felelősök kilétét ezért nem tekinthetjük bizonyítottnak, és Ungváry megállapításait nem állíthatjuk be függetlenül igazolt tényként.

A történész mindazonáltal fontos határvonalat húz. Az Orbán-korszakot nem nevezi az 1956-os Magyarországhoz hasonló sztálinista terrorállamnak: rámutat, hogy a Fidesz a választási vereség után végül átadta a hatalmat. Az esszé fontos megállapításaként az ország nyugati kötődése, a politikai közösség önrendelkezése és a történelem értelmezésének szabadsága 1956-ban és hetven évvel később is központi kérdéssé vált.