„Elemzői körökben már jó ideje fenntartjuk, hogy Oroszországot egyedül Kína tudná rábírni a háború befejezésére”

Donald Trump az utóbbi hetekben számos értékelés szerint Oroszország pártjára állt az orosz-ukrán háború lezárása ügyében. Vlagyimir Putyinnal gázolajszállítási üzletet kötött, az üzemanyagárak esését remélve ettől a félidős választások előtt. Ukrajnát pedig, ahogy ezt második beiktatása után is tette, súlyos engedményekre próbálja kényszeríteni. Washington szüneteltette hírszerzési támogatását és korlátozta az ukrán erők hozzáférését a célpont-azonosítást biztosító Starshield rendszerhez is. Mindez azt jelenti-e, hogy Ukrajna végleg elveszítheti a Trump-kormányzat kulcsfontosságú támogatását?

Én egyelőre nem lennék biztos abban, hogy az amerikai elnök ténylegesen és végleg átállt volna erre vagy arra az oldalra. Egyfelől helytálló a párhuzam, hogy Trump, amint azt 2025 elején is tette, megpróbál újra béketeremtőként előlépni. Ez azonban mellékszál ahhoz képest, hogy egy nagyon erős belpolitikai és gazdasági motivációtól vezetve, egy számára viszonylag költségmentes húzással próbál az oroszok felé nyitni, hogy a félidős választásokig megmozgassa az üzemanyagok árát befolyásoló tényezőket. Bár őszintén szólva én nem látom, hogy november 3-áig olyan meghatározó politikai hozadéka lehetne a Putyinnal kötött megállapodás alapján leszállítandó első 300 ezer tonna orosz gázolajnak. Az ukrajnai harcok állása és stratégiai folyamatok szempontjából nincs olyan körülmény, ami a mostani időzítést indokolta volna. Ez a váltás ugyanakkor a választások eredményétől függően még sok mindent hozhat. Ha a Republikánus Párt például elveszíti az ellenőrzést a kongresszus mindkét háza fölött, akkor Trump bűnbaknak teheti meg Ukrajnát és a helyzet szélsőségesebbé is válhat.

Azt mondja, hogy nem vonna még le végletes következtetéseket Trump lépéseiből. Úgy ítéli, hogy Ukrajnának még érdemes dolgoznia azon, hogy visszaszerezze az amerikai elnök és környezetének a bizalmát?

Szerintem ilyen értelemben Trump vagy körének bizalmát eddig sem bírta Ukrajna. Az elmúlt bő másfél év tapasztalata azt mutatja, hogy Washingtont és Kijevet nem az tartja egy táborban, hogy az amerikai elnöknek ilyen vagy olyan meggyőződése van. Sokkal inkább az, hogy nagyhatalmi keretezésben az Egyesült Államoknak érdeke Oroszországot nehéz helyzetben tartani azzal, hogy le van kötve az ukrajnai háborúban, és ott éli fel az erőforrásait. Ez egy nagyon olcsó, húzd meg, ereszd meg lehetőséget teremt minden alkalommal az amerikaiaknak. Különösen igaz ez most, hogy már Európa és nyilván Ukrajna viseli a háború költségeinek túlnyomó részét.

 

 

Ukrajna viszont rendkívül nehéz helyzetben van. A Kreml az eddigieknél is intenzívebben rombolja az ország energetikai és más kritikus infrastruktúráját, hogy a télen térdre kényszerítse Kijevet. Emiatt az ukránok, úgy tűnik, teljesen ki vannak szolgáltatva a védelmükhöz szükséges amerikai támogatásnak…

Hát, ha nem is teljesen, de nagyon fontos tényezőkben vannak kiszolgáltatott helyzetben. Egyébként a „nem végleges” érvemet még azzal tudom alátámasztani, hogy a közelmúltban volt egy két-három napos időszak, amikor Washington megvonta Kijevtől a hírszerzési támogatást, tehát a célmegjelölést, ami az ukrán dróncsapásokhoz kell, illetve az orosz rakéták és drónok elhárításhoz is. Mostanra viszont, ha minden igaz, ez a támogatás nagyrészt helyreállt. Ezt mutatta a Szentpétervár ellen minap intézett sikeres ukrán támadás is. Ez tehát erős amerikai nyomásgyakorlási eszköz volt. Mert ha az ukrán erők nem tudják, pontosan hova kell csapást mérni Oroszországban, az is hátrányos, de kevésbé fájó. Ha viszont nem tudják lelőni az érkező orosz drónokat, vagy a csapatok a frontvonal közelében nem tudnak pontos csapásokat mérni az orosz logisztikára, az rövid távon is nagy hátrányba hozza az ukrán erőket. Ilyen kilengést láttunk már korábban is, például 2025-ben, a kurszki kiszögellés felszámolásának utolsó hetében. Az amerikaiak akkor is a hírszerzési adatok megosztásának leállításával próbáltak nyomást gyakorolni az ukránokra. Ez most annyival érintette súlyosabban Ukrajnát, hogy már darabokban van az energetikai hálózat és az oroszok a kritikus infrastruktúra más elemeit is intenzíven rombolják.

Jól gondolom, hogy az orosz olajexport elleni szankciók felfüggesztésével az Egyesült Államok kesztyűt dobott az európai szövetségeseknek is? Hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy nem törődik az Ukrajnát támogató álláspontjukkal…

Itt két dolgot érdemes kiemelni. Az egyik az, hogy Trump ritkán tekinti egyenlő félnek vagy tárgyalópartnernek az európaiakat. Így történt meg, hogy februárban az Irán elleni háború megindításáról gyakorlatilag a hírekből értesültek, ami szövetségesek között nem egy üdvözlendő fejlemény. Másrészt nem tekinti őket hatalmi tényezőnek sem, emiatt van az, hogy Trump világnézetében a három nagyra – az Egyesült Államokra, Kínára és Oroszországra – más szabályrendszer érvényes, és ha a stratégiai gyakorlatot nézzük, máshogy is viselkedik velük. A nagyok között gazdasági nyomásgyakorlást alkalmaz, de katonai erővel nem fenyeget. Ellenben minden kisebb országgal, még az európai szövetségesekkel szemben is megjelenik a katonai eszközökkel való fenyegetés – vagy annak alkalmazása (Venezuela, Irán). Ez történt Grönland ügyében is, amikor azzal legyintették meg őket, hogy a katonai opció is az asztalon van. A Trump-kormányzat ugyanis az erőpolitikát helyezi előtérbe, és akit nem tekint partnernek, azt megpróbálja kényszeríteni és lenyomni.

Az orosz elnök nemrég felajánlotta Trumpnak, hogy Hszi Csin-ping kínai elnökkel hármasban tárgyalják meg az ukrajnai háború lezárását. Az értesülés orosz forrása szerint Vlagyimir Putyin ezt egy új jaltai konferenciának tekintené, ahol feloszthatnák egymás közt a befolyási övezeteket. Ez az elképzelés mennyire reális, és mit jelentene a nemzetközi biztonságra nézve?

Ez az egyik legkellemetlenebb fejlemény lenne mindenki más szemszögéből. Hiszen a mondás szerint a fűnek az sem jó, ha az elefántok harcolnak, de az se, ha szeretkeznek, mert a fű van mindig alul. Hasonlóképpen, ha nagyhatalmi konfliktusok vannak, az is mindig az érdekszférákon keresztül zajlik, de ha felosztják maguk között az érdekszférákat, azzal sem szokott jól járni, aki ennek a megegyezésnek a tárgya, és nem az alanya. Akár utalhatunk Jaltára is. Elvben egy ilyet meg lehet csinálni, a gyakorlatban azonban nyílt háború nélkül nem kikényszeríthető, és nem gondolom, hogy mindenki lelkesen asszisztálna hozzá. Európa felosztása a második világháború végén egy elpusztított kontinensen egy kicsit más helyzet volt. Ám ha születne egy ilyen amerikai-orosz-kínai alku – akár nem deklaráltan, csak a háttérben –, és a résztvevők katonai erővel is érvényt próbálnának szerezni érdekeiknek, az ellen nagyon nehéz lenne fellépni, még akkor is, ha a többiek sokan vannak és összefognak. Hiszen az Egyesült Államoknak, Oroszországnak és Kínának olyan abszolút eszközeik vannak, mint a nukleáris arzenál, amivel nehéz felvenni a versenyt. Másból viszont kevésbé értenek, és ha ők hárman mondjuk együttműködnek, vagy a háromból kettő, akkor velük szemben még egy együttesen fellépő Nyugat gazdasági szankciói sem jelentenének végletes kényszerítő erőt.

Putyin Trumppal és Hszivel akar megegyezni az orosz-ukrán háború lezárásáról

Tehát elvben elképzelhető az is, hogy egy ilyenbe belegondolnak. Bár a kínaiak részéről a hivatalos politika nem szól ilyenekről, névleg ők nem akarnak sem terjeszkedni, sem érdekszférát kialakítani, hanem békésen fejlődnek és senkitől semmit nem akarnak. Egy ponton persze ki kell bújjon a szög a zsákból, hogy Kínának mi a tényleges érdeke, és annak érvényesítéséhez milyen eszközei vannak. Nem véletlenül fejlesztik a 90-es évek közepe óta a haderőt, flottát, most az elmúlt években a nukleáris erőket és így tovább.

 

 

Ukrajna ügyében mi dőlhetne el egy nélküle tartott háromhatalmi találkozón?

Egy Ukrajna kapcsán kötendő megállapodásról azt tudom mondani, hogy elemzői körökben már jó ideje fenntartjuk, hogy Oroszországot egyedül Kína tudná rábírni a háború befejezésére. Ha ebben valami jót akarok látni, akkor az az lehet, hogy a háború végül is egy ponton véget érhet. De továbbra is kérdés, hogy milyen feltételek mellett, és azokat hogyan lehet kialakítani. Tehát attól, hogy bemondanának egy megállapodást, miszerint Oroszországnak „joga van XY területhez” vagy lehetőséget teremtünk arra, hogy megszerezzen még területeket, még nem biztos, hogy ezt mindenki így elfogadja. De ha az amerikaiak kiveszik az olyan kritikus támogatási elemeket az ukránok mögül, mint a hírszerzés, annak egy jelentős részét Európa nem fogja tudni pótolni. És akkor ismét az a kérdés, hogy ha az amerikai támogatások nélkül az ukrán infrastruktúra rombolása a jelenlegi ütemben folytatódik, akkor 2027 tavaszára Ukrajna milyen helyzetbe kerül.

Még valami, csak hogy ne legyen féloldalas a dolog. Az érdekszférák körülhatárolását nemcsak Ukrajna és Kelet- vagy Közép-Európa felé kéne megtenni, hanem mondjuk Közép-Ázsia felé is, ahol a kínai és az orosz gazdasági-politikai érdekek erősen ütköznek. Ha pedig a megállapodást deklaráltan Tajvanra is kiterjesztenék, az dominóhatással a komplett amerikai szövetségi rendszer megroppanását is elhozhatja. Ezért is gondolom, hogy még ha lenne is ilyen szándék, ez nem olyan, amit kihirdetnek és bemutatnak, mert ha 2022-re – az Ukrajna elleni háború elindítására – azt mondtuk, hogy Európa biztonsági rendszerét megrengtette, akkor ez a globális rendszert rendítené meg jelentős mértékben, és az amerikai szövetségi rendszert zúzná gyakorlatilag darabokra. Trumpot lehet, hogy ez nem izgatja, de az biztos, hogy az Egyesült Államoknak ez nem érdeke.

Jól gondolom, hogy egy Trump-Putyin-Hszi csúcs a külvilág felé megemelné mindhárom hatalom pozícióit olyan területeken is, ahol már vagy még nem töltenek be világhatalmi szerepet?

Azt gondolom, hogy egy ilyen „látványpékség” Donald Trumpnak lenne most leginkább érdeke, még akkor is, ha a hármas találkozót a tervek szerint az amerikai félidős választások után tartanák meg, az APEC november 18-19-i sencseni csúcstalálkozójának margóján. A félidős választásokat ugyanis – még ha Trump mindkét ház támogatását is elveszíti – egy érdekes két hónapos időszak fogja követni az új kongresszus januári beiktatásáig. Ebben az átmeneti időszakban Donald Trump még a mostani, republikánus többségű kongresszus nem korlátozó hatalmával élhet együtt, tehát ezalatt még gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Ezért, ha születne valamilyen megállapodás egy háromhatalmi találkozón, Trump megpróbálhat bizonyos dolgokat keresztülvinni, akár az iráni háború kapcsán. Bár ezeket a következő kongresszus megpróbálhatja visszafordítani, a diplomáciai, politikai bizalomban és másban okozott károkat nem fogják tudni visszacsinálni.

Egy republikánus képviselő teljes körű vizsgálattal fenyegetett meg mindenkit, aki akadályozza Ukrajna hozzáférését a Starshield-rendszerhez

Kína számára szerintem kevésbé vonzó ez a látványpékség. Nemrég is volt egy Trump-Hszi találkozó, szeptemberben a Fehér Házban, és nagyon komoly dolgok nem születtek az egészből. Elmondták, hogy idén még kétszer vagy háromszor találkoznak különböző események margóján, de a két fél tárgyalásain – túl azon, hogy kinyilvánították, hogy nem akarják mélyíteni a konfliktusaikat, nem akarnak kereskedelmi háborút – nincs olyan elem a napirenden, amiben előremozdulást hozhatna még egy találkozó. Hszi Csin-pingnek pedig az, hogy Trumppal és Putyinnal mutatkozhat, nem biztos, hogy nemzetközileg nagy dicsőséget jelentene, akár a globális Dél, akár bárki más felé. 

Az Irán elleni háborúban mit hozhat egy ilyen találkozó?

Irán ügyében sokkal könnyebben elérhető hasznot látok. Abban a konfliktusban a kínaiak szintén nettó haszonélvezők, ott ők vannak hasonló helyzetben, mint az amerikaiak az ukrán háború esetében, hogy a velük rivális nagyhatalom beleállt egy konfliktusba és nem tudja még otthagyni sem. Tehát az iráni háború ilyen szempontból „Trump Ukrajnája”. A lényeg, hogy Irán kapcsán az amerikaiakat az energetikai és gazdasági hatásokon túl a belpolitikai érdek mozgatja, a kínaiaknak viszont a Perzsa-öbölből induló kőolaj- és más nyersanyag-szállítások stabilizálása lenne a fontos. És ha az amerikaiak eltűnnének a színtérről, ők el tudnák rendezni azt a konfliktust szépen, mivel a térségben nagyon komoly gazdasági ösztönzők vannak, és még inkább lesznek. Hiszen Iránt újjá kell építeni, tehát akinek Teherán kinyitja az ajtót, az valóban stratégiai partnerré válhat ott, és a Közel-Kelet több más országában is. Oroszország pedig indirekt módon érdekelt az ügyben, mivel Irán az egyik utolsó szövetségesük, tehát nem mindegy nekik, hogy az Irán elbukik vagy sem. Mindazonáltal kétlem, hogy hármuk között megállapodás születhetne Irán ügyében.

Donald Trump elfogadta a háromoldalú csúcs javaslatát, de hozzátette, hogy ott inkább a nukleáris leszerelés kérdéseiről kellene tárgyalni. Tud olyan folyamatban lévő leszerelési tárgyalásról, amelynek elemei a novemberi találkozó napirendjére kerülhetnének?

Konkrétan nem tudok ilyenről, viszont ezen az apropón még akár üdvözölni is tudnám a csúcstalálkozót, sokkal inkább, mint a már felvetett kérdések kapcsán. Merthogy mind a nukleáris leszerelés, mind az egyes rakétafegyverek és rakétavédelmi rendszerek, továbbá az űrbe telepített különböző fegyverrendszerek korlátozása, mind a kibertámadások és a mesterséges intelligencia használatával összefüggő szabályozási, korlátozási mechanizmusok kialakítása alapvető fontosságú lenne a nemzetközi biztonság szempontjából, és ebben éppen ők – az Egyesült Államok, Oroszország és Kína – az igazi nagy játékosok. Ha egy ilyen típusú csúcstalálkozót szorgalmaznának, az a Trump-adminisztrációtól szokatlan józanságot és racionalitást mutatna, és ezt tudnám üdvözölni, abszolút.