Mucsi Zoltán: A kultúrában szét lett barmolva sok minden

Kárpáti György, a film producere azt mondta, hogy a színészek annyira elkötelezettek voltak, hogy ingyen vállalták a munkát.

Egész pontosan ez úgy igaz, hogy egy bizonyos nézőszám fölött százalékot kapunk majd a bevételekből. Azon túl, hogy fontosnak tartottuk a film létrejöttét, a forgatókönyv alapján abban is reménykedtünk, hogy talán megnézik annyian, hogy valamennyi pénzt is kapunk érte. De valóban nem ez volt a döntő. Ámbár nyilván nagyon örülnék, ha egymillió ember megnézné Az örökséget.

Akkor jelöljük meg célként az egymillió nézőt!

Ha száz- és kétszázezer közötti nézőszám összejön, mi, főszereplők már kapunk némi gázsit. Nagyon szűk keretek között, tizennégy nap alatt forgattuk le a filmet. A stábtagok is igen karcsú összegért, barátságból dolgoztak. Ha nincs az ő önfeláldozásuk, illetve nem áll mögénk a Vertigo, amelynek munkatársai hittek az egészben, akkor soha nem készült volna el a film.

Az ön nagylelkűsége miből fakad?

Ennek több összetevője van. Tasnádi Istvánnak nyolc évvel ezelőtt támadt egy ötlete, amelyről azt gondolta, hogy remek film lehetne belőle, de mások végül nem osztották a lelkesedését – bezzeg mi igen! Tasival három évtizedes a kapcsolatom, amely az 1994-ben bemutatott Szentivánéji álom előadással kezdődött. Ha nem ő hív, nem vállalom el a szerepet ilyen feltételekkel. És itt nemcsak a pénzre kell gondolni: a tizennégy nap rendkívül sűrű volt. Mindannyian játszottunk a forgatás után, mentünk Nyíregyházára vagy Zalaegerszegre, onnan még haza kellett gurulni, hogy aztán reggel fél hatra ott legyünk a sminkben. De hittünk abban, hogy valami különlegeset alkotunk.

 

Az örökség egy szétesett család történetén keresztül a társadalmi megosztottságról is beszél, és az idősek sérelmére elkövetett bűncselekményekre is felhívja a figyelmet. Amikor azt mondja, hogy valami különlegeset akartak alkotni, arra is gondol, hogy amit tesznek, az közszolgálat?

Közszolgálat a színház is, sőt, minden, ami kultúra. Nyilván nagyon jó lenne ebből jól élni is, de egy idő után tisztában lesz azzal az ember, hogy ez nem annyira sanszos. Nem szeretnék panaszkodni, mert azok közé a színészek közé tartozom, akiket jó ideje foglalkoztatnak. De amikor a színházhoz kerültem segédszínésznek, előtte hírlapkézbesítőként dolgoztam. Nem mondom, hogy nagy sikerélménnyel, de a négyórás munkával többet kerestem, mint a színházban segédszínészként. Amúgy Az örökségben inkább az a lényegi felvetés, hogy amikor egy nyolcvanéves ember életében megjelenik egy huszonéves hölgy, és a férfi azt gondolja, hogy eljött az ő ideje, joggal remélhet-e új életet.

Az örökség ötlete nyolc évvel ezelőtt, Lengyel Tamás lakásában született meg. Azóta többféle formában is megpróbálták megvalósítani, végül mozifilm lett belőle. Ha annak idején elkészül, mennyiben lett volna más?

Ezt nagyon nehéz megmondani. Nyolc évvel ezelőtt például még nem ismertem Staub Vikit, akit Tasi választott ki az egyetemisták közül. Már akkor látszott, hogy nagyon ügyes, de most, nyolc évvel később, egy lehengerlően jó színésznővel találkoztam. Nagyon szeretem azt, amit ő ehhez a filmhez hozzáadott. A fiúk is remek munkát végeztek, de ő elképesztően megerősödött. Nyolc évvel ezelőtt biztosan más lett volna a film, de ezt reálisan csak akkor tudnánk megvitatni, ha akkor is elkészült volna, és most újraforgatjuk.

 

 

Tasnádi István egyik erőssége a dramaturgia és a dialógusok megírása. Az örökségben annyi a fordulat, hogy az ember szinte beleszédül, a történet mégis végig hiteles marad. Ebben a színészeknek is nagy szerepük van.

Az elmúlt csaknem öt évtized alatt ezt a szakmát tanulgattam, és eljutottam egy szintre. Nyilván benne van az ember személyisége minden alakításban. Például az azzal járó szerencse vagy szerencsétlenség, ahogy kinézek. Ha lehet, kell egy picit vigyázni, hogy az ember ne menjen szét hetvenéves korára vagy ötvenéves pályafutása során. Azonkívül nyilván munka, munka, munka. És a szerencse, hogy kapsz-e olyan feladatokat, amelyekben ez a befektetett energia megtermékenyül. A filmek terén nagy mázlista voltam, hiszen volt Jancsó, Grunwalsky, Szabó István. A krémből jó néhány emberrel dolgoztam, a színházban is nagyszerű rendezőkkel dolgozhattam, sorolhatnánk a neveket naphosszat. Ám ha nem találkoztam volna Fodor Tamással, akkor nem ilyen színész lennék, mint amilyen ma vagyok. Sokat igazított rajtam ő, és sok-sok ember, kollégák, akikkel szintén dolgozhattam: Udvaros Dorottya, Törőcsik Mari, Garas Dezső – itt is lehetne folytatni a sort. Valamit mindig megfigyeltem, elraktároztam tőlük.

Érdekli a kritika? Tanult már valamit egy negatív hangvételű bírálatból?

Nyilván nagyon fontos a visszajelzés, de nem mindegy, hogy azt írják, valami rossz, vagy hogy penetráns. Nem mindegy, hogy valami kritika vagy fikatúra.

Úgy érzi, ma már nincs igazi kritika?

Kevés, mert megváltozott a helyzet. Elmúlt az az időszak, amikor vártuk, hogy mit ír az MGP a Népszabadságban vagy Koltai Tamás az ÉS-ben. Most a nyomtatott sajtóban a HVG-nek jók a kritikai oldalai. Persze rendkívül sokan nyilvánítanak véleményt az interneten, ebben pedig nincs mindig köszönet, mert ezek a vélemények sokszor szakmailag nem megalapozottak. Más a kritika, és más az egyéni véleménynyilvánítás. A nézői szájhagyomány is fontos, de az sem szakmai ítélet. Volt alkalmam Tim Carroll rendezővel nem egyszer együtt dolgozni, és ő mondta azt, hogy a reggelidet elronthatja a kritika, még lehet, hogy az ebéd sem esik jól, de ha este is gondod van vele, akkor veled is baj van. Tehát nyilván fájhat a kritika, de azért beledögleni nem kell.

 

 

Említette a Bárka Színházat, amelyet annak idején furcsa körülmények között zártak be. A filmszakmában pedig sok rendező került feketelistára. Pálfi György szerint a legnagyobb kulturális veszteséget az el nem készült alkotások jelentik. Hogy látja, van visszaút?

Nyilván rombolni sokkal könnyebb bárminél. Ha valaki rám bízná, hogy verjek szét egy házat, meg tudnám szervezni. Az építést már nem biztos. A kultúrában és azon belül a filmben ugyanúgy nehéz a visszaút, mert itt azért szét lett barmolva sok minden. Az lenne a jó út, ha a politika megfelelő szakembereket jelölne ki, akik akár kurátorként is tudják, hogy a filmnek milyen irányba kell fejlődnie. Ha pedig ez végre nem ideológiai, haveri alapon menne, akkor jobb eredmények születhetnének. Hülye, de ideillő példa, ahogy az NKA-nál a tizenhétmilliárdot kiosztották. Még gesztusszinten sem volt szakmai döntés, hogy miközben a Nemzeti Színház az addigi sok támogatás mellé még több pénzt kapott, és jutott a „Nokedli Fesztiválra” is, Pintér Béla és Társulata vagy a Radnóti Színház egy forintot sem kapott. Ez pontosan jelzi, milyen volt a rendszer.

Mucsi Zoltán és Scherer Péter párosa popkulturális ikonná vált. Kicsit olyanok voltak, mint Bud Spencer és Terence Hill: mindkettőjüknek megvolt a maga karrierje, de párosként is önálló jelenséggé váltak a vásznon. Hogyan működött ez az alkotói oldalon?

Nekünk a már említett Szentivánéji álom előadás volt az origó. Amikor próbáltunk, az volt az érzésem, hogy ezzel az emberrel mintha már húsz éve dolgoznék együtt. Annyira ismertük egymást, annyira egy hullámhosszon voltunk. Nyilván utána a színházban, filmben kapott szerepek még inkább összeragasztottak bennünket. 1994 óta tartott a kapcsolatunk. Ebből az első tizenöt évben irgalmatlan sokat játszottunk együtt, és rengeteg időt töltöttünk egymással. Utána mindkettőnknek kialakultak a saját kis külön útjai, de nem tudtunk megszabadulni egymástól. Igaz, nem is akartunk.

Még jó, hogy nem!

Ha két színészt ilyen „csapás” ér, mint minket a közös pályafutásunk, az ellen kevés ember tiltakozna.

 

 

Ami viszont mindenkit meglepett, hogy az elsőre megfejthetetlennek tűnő Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten kultfilm lett. Amikor forgatták, tudták, mi készül, mi jár Jancsó Miklós fejében?

Azt, hogy mi járt Miki bácsi fejében, szerintem senki sem tudta – talán Grunwalsky Ferenc volt a kivétel. Vele amúgy akkor már volt közös múltunk, a Szomjas György rendezte Roncsfilm és a Gengszterfilm. Az operatőrök közül senkivel sem dolgoztam annyit, mint Ferivel. Amikor Miki bácsi felkért a Lámpásra, az számomra óriási megtiszteltetés volt. El szoktam mondani, hogy ha a világ filmtörténete egy torta, abból egy szelet biztosan az övé. Ha csak a Szegénylegényeket forgatta volna le, már beírta volna a nevét az örökkévalóságba. Amikor forgattuk a Lámpást, csak azt tudtuk, hogy nagyon jó részt venni ebben a munkában, és rendkívüli élmény ennek az embernek a közelében lenni, vele beszélgetni, hallgatni, amit mond. Nem gondoltuk, hogy lesz folytatás. Amikor először megnéztem a filmet, úgy gondoltam, hogy ez búcsúfilm. Nagyon komoly eleganciával, öniróniával.

A filmet imádták a fiatalok. Ezen nem lepődött meg Miki bácsi?

Nem hiszem, hogy meglepődött, erről így soha nem beszéltünk. Ugyanakkor elképesztően tisztában volt a világgal, annak szörnyűségeivel. Azt tudom, hogy elégedett volt a végeredménnyel, meg bennünket is nagyon megszeretett, ami szintén nagyon jóleső érzés volt. A munkakapcsolaton kívül kialakult közöttünk egy barátsághoz közeli kapcsolat, ami külön ajándéka a sorsnak. Ugyanilyen ajándék volt Pepe is az életemben, és azt gondolom, hogy kölcsönös volt. Nyilván azért nem tudtunk elszakadni egymástól, csak olyan fájdalmas módon, ahogy végül ez megtörtént.

Nem beszéltünk még az „egyperces” etűdjeiről, amelyek görbe tükröt tartanak a társadalom elé. Mit gondol, tíz évvel ezelőtt miért működött még az értelmes humor? Manapság mintha inkább azonnal egymás torkának esnénk.

Csak annyit fűznék ehhez, hogy ha egy társadalomban a humor és az irónia elveszik, akkor nagyon nagy baj van. Nagyon remélem, hogy az elkövetkezendő tizenhat év jelentősen más lesz, mint az elmúlt tizenhat, és pozitív változások következnek.

 

 

NÉVJEGY

Mucsi Zoltán (Abony, 1957. szeptember 9.) Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész. Pályáját 1979-ben a szolnoki Szigligeti Színházban kezdte, ahol tizenhat évig játszott. Később a Bárka Színház, majd a Krétakör társulatának tagja lett, jelenleg szabadúszóként, a Nézőművészeti Kft. tagjaként dolgozik. Országos ismertséget Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999) című filmjével szerzett, amelyben Scherer Péterrel alkotott emlékezetes párost. Számos további filmben szerepelt, köztük a Roncsfilmben, a Kontrollban és az Üvegtigris folytatásaiban. 2004-ben Jászai Mari-díjat, 2011-ben Kaszás Attila-díjat, 2018-ban érdemes művész címet kapott. 2023-ban a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává választották.