Papp Sándor Zsigmond: Átdereng az életen

Szerintem jó olasz válna belőlem. Néhány hét után gond nélkül belesimulnék az itteni életmódba. A nyelv most az egyszer ragadna rám, hiszen a román miatt közösek a gyökereink, sok szót úgy is tudok, hogy elvileg nem tudok. És mivel a bőröm olyan, hogy könnyen barnul (apámtól örököltem, akit a hatvanas évek elejének nem túl píszi környezetében emiatt Cigánynak becéztek a suliban), fel sem tűnne az idegenségem. Attól pedig, hogy a tél visszasápaszt a „fehérek” közé, az olasz föld nagy részén nem kell tartanom. Főként, ha délre költözöm. A többi pedig… Hát az menne magától. Engem például egy pillanatig sem zavart Nápoly kétarcúsága, hiszen pontosan visszatükrözi az életem.

A centro storico (óváros), romantikus szóval élve, kopottsága és patinája, nyugat-európai szemmel nézve: szemetessége és szinte természetes elhanyagoltsága könnyedén idézi fel bennem az erdélyi városok otthonos lepukkantságát a diktatúra idejéből, mert nemhogy a cifraságra, de a szinten tartásra sem jutott pénz. Ez a fénytelenség (a téli estéken szó szerint, hiszen a közvilágítással is spóroltak) nekem nagyon ismerős, meg az is, hogy az itt élők pompásan berendezkedtek a találékonyságukkal. Ahol lehet, mosott ruhák száradnak, láthatóan nem törődve a városképpel. Igazából már nem is kell, hiszen már ez is hozzátartozik a városképhez, talán ettől csillan fel a turisták szeme. A szimbolikusnak nevezett járdákat, már ha vannak, mindenki a maga kénye-kedve szerint foglalja le boltnak, robogónak, vagy csak úgy, mert kell a hely. Itt láthatóan sajátos szabályok és törvények uralkodnak, amelyet az itt élők csiszoltak és alakítottak ki, és ezek mindig fontosabbak a fennálló rendszer vagy általában idegen szempontjaival szemben. Saját hősei és félistenei vannak (pl. Maradona), őket imádják a profán oltárok előtt. A hatalom jobban jár, ha itt alkalmazkodva alkut köt, és nem próbál meg hepciáskodni, hogy megőrizze a tekintélyét.

Én valami ilyesmiben nőttem fel, csak az itteni gondtalanságot kicsit megszínezte a félelem, mert a Ceausescu-féle diktatúra azért ki tudta mutatni a foga fehérjét, ha akarta. Ha pedig valami másra vágynék, a „nyugati” világ szabálykövető puccosságára, fotókra kívánkozó kirakatiságára, akkor elég kimenni a Lungomaréra, a tengerpari sétányra, vagy attól kicsit beljebb, a Galleria Umberto I. fedett passzázsának környékére, ahol az észak-olasz városokat idéző rendezettség és esztétika fogad. Mintha az életemet meghatározó határon kelnék át nap mint nap Kelet és Nyugat között, útlevél és vegzálás nélkül, amit itt Délre és Északra cserélnék le, másféle politikai felhangokkal. A bioritmuson is passzolna. Persze mostanában kissé felborult, hogy Bella, mihelyt felébredtünk, máris készen áll a reggeli sétára. És ezt a maga sajátos lelkesedésével azonnal közli is. Korábban még át-átszunyókálhattam a reggeli készülődést, ez ma már szóba se jöhet. Itt viszont magától állna vissza. Itt reggel fél nyolckor (ez a legkésőbb időpont, amikor a kutyával el kell indulni), még minden kihalt, csak azok mocorognak, akiknek nagyon muszáj, este pedig, amikor már Bécs is (nem beszélve a Szatmárnémetihez hasonló városokról) a polgári vagy kispolgári lét törvényei szerint már visszavonul, hogy ne zavarjon másokat vagy épp a lefekvéshez készülődik szemérmesen, itt minden felélénkül. A délutáni szieszta pihenésétől feltöltődve kirajzanak az utcára, pezseg és lüktet minden, a hangos beszéd, a nevetés szinte felvillanyozza a közös tereket.

Amit pedig a legjobban szeretnék átvenni tőlük, és aminek megvannak bennem a gyökerei: az élethez való viszony. Itt is sok mindenen lehetne bosszankodni. A tömegközlekedés hányavetisége, hogy finoman fogalmazzak, sok ősz hajszállal és masszív stresszcsomagokkal ajándékozna meg minket, magyarokat, és jó szokás szerint előbb vagy utóbb egymáson vezetnénk le a dühünket. Itt viszont némi teátrális hevesség után (ó, azok a gesztikulálások!) elintézik egy mosollyal, meg azzal, hogy: „Igen, ez néha megesik.” Megesik, hogy a busz hosszú-hosszú perceket késik, talán nem is jön, újra és újra lezárják valamiért a hatos metrót, ami amúgy félóránként jár, és olyan kicsi, hogy nálunk még villamosnak se menne el. Az igazi olasz viszont tudja, hogy emiatt nem érdemes ráncosodni. Csak saját magunkkal tolnánk ki, ha ez felidegesítene. Jobb másra tartogatni az efféle energiát: az ízekre és hangulatokra, a családra és a barátokra. Egy szóval: az életre, amely mindig meglep. Néha persze rossz értelemben is, de ezt nem érdemes felróni neki. Illetve oda lehet neki dörmögni, kicsit hangoskodni, dühbe gurulni, de a következő pillanatban már el is kell engedni, ahogy a sirály kap észbe, ha túl nagy halat akar kikapni a tengerből. Amit nem bírunk megemelni, azzal ne próbálkozzunk, mert mi rokkanunk bele, mondja az olasz, és igaza van. Ez az igazság dereng át az ő mindennapjaikon, ahogy az erős nápolyi napfény rajzolja át a legnagyobb kopottságot is. Ezt jó lenne megtanulni. Ezt a jó értelemben vett nemtörődömséget, ami olyan színesnek hagyja meg a világot, amilyen.