A megemlékezés is a politika játékszere lett: illene már odáig eljutni, hogy ’56 minden magyar emberé

Laikusként egyértelműnek tűnik, hogy a film az a médium, ami által a legrövidebb úton a legtöbb emberhez lehet szólni akár 1956-ról, vagy épp a forradalom utóéletéről is. Hogy látja ezt dokumentumfilmesként?

Abszolút így van, dokumentumfilm-rendezőként nem is mondhatnék mást. Egy igaz történet, jól elmesélve, véleményem szerint jobb bármelyik játékfilmnél. Hiszek a személyes történetek erejében, annál is inkább, mert úgy látom, hogy a különböző hírportálokkal, vagy akár a történelemkönyvekkel szemben a fiatalabb generáció is inkább ezekben a forrásokban bízik. Többek között azért is vállalkoztunk ennek a fesztiválnak a magszervezésére, mert meggyőződésem, hogy ezeken a történeteken keresztül lehet őket a legkönnyebben elérni.

Akár a Hazatérés című dokumentumfilmje, akár a Memory Project című vállalkozása kapcsán, amelyben több mint 150 személyes történetet rögzítettek a második világháború, vagy éppen 1956 után külföldre emigrált magyaroktól, mit tapasztalt, évtizedekkel később mennyire ülepedtek le az események azokban, akik átélték őket? Mennyire tudták elrendezni magukban ezeket a sokszor traumatikus élményeket?

Két dolog történt 1956 emlékezetével, egyik sem túl örömteli. Az egyik, hogy a másod-harmad generáció érdeklődését teljességgel elvesztettük. Tisztelet a kivételeknek, meg azoknak az iskoláknak, ahol nem csak két oldalban foglalkoznak ’56-tal a végzős év utolsó heteiben. A másik probléma pedig az, hogy ’56 politikai csatározások célpontjává vált. Úgy nem lehet feldolgozni egy traumát, ha az aktuális hatalom mindig megmondja, hogy ki ünnepelheti meg a forradalom évfordulóját és ki nem. Nagyon-nagy szükség lenne valamiféle konszenzusra 1956-tal kapcsolatban, de hetven évvel az események után, úgy látszik, még nem jutottunk el idáig.

Gárdos Péter Szamárköhögés című filmjével indul az ’56-os filmfesztivál

Van most egyáltalán ünnepi aspektusa október 23-nak? Mert az elmúlt másfél-két évtizedben főleg politikai megmozdulások kísérték ezt a napot, ünneplés helyett.

Mert maga a megemlékezés is a politika játékszere lett. Vannak elkötelezett politikusok, akik igyekeznek a forradalom lényegét megragadni, de a többség még mindig nem gondolja, hogy 1956 valóban minden magyar emberé lenne. 35 évvel a rendszerváltás és 70 évvel a forradalom után, én azt hiszem, illene már idáig eljutni. Remélem, ez az évforduló apropót ad arra, hogy mindez megtörténjen.

Ahogy a fesztivál is, hiszen nem csak filmvetítésekkel készülnek, hanem pódiumbeszélgetések sorával.

Sőt, remélem, viták is lesznek! Meghívtunk ’56-os szemtanúkat, szakértőket, művészeket, akik mind abban érdekeltek, hogy ez a téma mindenki számára kinyíljon, és elindulhasson végre az a régóta várt párbeszéd.

Például a fiatalokkal is?

Épp egy dokumentumfilmen dolgozom, és sokat forgattam Magyarországon a választásokat megelőző időszakban. Mivel sokat foglalkozom ’56-tal, a szemem ráállt bizonyos szimbólumokra, és feltűnt, hogy mindenütt lyukas zászlókat látok, és egyre több rendezvényen lehetett hallani, hogy „Ruszkik haza!”. Furcsa volt ezt ettől a korosztálytól hallani, és ha valaki cinikusan áll ehhez a kérdéshez, az mondhatja, hogy ez nem több puszta kampányfogásnál. Én viszont ott voltam a helyszínen, láttam és hallottam őket, ez teljesen spontán jött, mindenféle befolyásolás nélkül. Felemelő volt látni 18-19 éveseket, ahogy visszataláltak ’56 jelszavaihoz, pedig talán nem is beszéltek erről a családjukkal, mert nem volt téma otthon, hogy mi történt 70 évvel ezelőtt. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy miért is fordultak a fiatalok ezekhez a szimbólumokhoz és jelszavakhoz, hogy mit is jelent számukra a szabadság és a forradalom.

Fotó: Cseke Csilla

Rengeteg kérdés feldolgozatlansága, megannyi emlék kibeszéletlensége kapcsolódik ’56 emlékéhez. Hogy látja, mivel kapcsolatban legnagyobb a lemaradás, mi lett leginkább a szőnyeg alá seperve?

Nehéz erre válaszolni, mert azok a magyarok, akik ’56 után emigráltak, többek között az én szüleim is, ezzel foglalkoznak már 60-70 éve. A forradalom emléke az életünk része volt, és én úgy nőttem fel, hogy 1956-ot a magyarok hőstörténeteként emlegették. Egyértelmű volt, hogy a közös múltunk része, az összetartás, a szabadságvágy egyik legerősebb szimbóluma. Mint az amerikaiaknak a függetlenségi háború. Szerencsés vagyok, hogy ez számomra sosem volt kérdés, de a magyar néplelket illetően nem tudok mit mondani. Talán a nagyon elvágólagos, fekete-fehér gondolkodás a baj. Ez a hozzáállás általában sem működik, ’56 emlékéhez pedig egyáltalán nem illik, és azt is megnehezíti, hogy eljussunk ahhoz a sokat emlegetett konszenzushoz.

Hogy látja a téma feldolgozottságát filmes oldalról?

A fesztiválprogramba beválogatott játékfilmek közül a Kolorádó Kid a legfrissebb alkotás, pedig az is 2010-ben készült. Úgy látom, játékfilmes oldalról azóta nem akarnak az emberek ehhez a témához nyúlni, talán épp a feldolgozatlansága, vagy a politikai beágyazottsága miatt. Kíváncsi vagyok, hogy most készülnek-e majd új játékfilmek a forradalomról. 

Szimbolikus a helyszínválasztás is, hiszen a Corvin moziban lesznek a vetítések, eleve ide tervezték a fesztivált?

Liszka Tamásnak, a Budapest Film vezetőjének említettem, hogy szeretnék egy ’56-os filmszemlét csinálni, mert közeledik a 70. évforduló, és mivel különösebb mozgolódást ezzel kapcsolatban nem látok, hát szerveznék én valamit. Azt felelte, hogy ez nem lehet máshol, csak a Corvinban. Beszálltak a szervezésbe, rengeteget segítenek, ami jól is jött, mert hihetetlenül sok munkával jár egy ilyen fesztivál előkészítése. Jó érezni, hogy amit csinálunk, az másnak is fontos.

Névjegy

Pigniczky Réka (1970, Lansdale, Pennsylvania) amerikai–magyar újságíró, dokumentumfilm-rendező és producer. Tanulmányait a UC San Diego, a CEU és a Columbia Egyetem nemzetközi kapcsolatok és újságírás szakán végezte, majd több mint tíz évig az Associated Press (AP) televíziós producereként dolgozott. 2005-ben társalapítója lett az 56Films produkciós irodának. Az első, saját édesapja ’56-os múltját kutató dokumentumfilmjével (Hazatérés – Egy szabadságharcos története, 2006) elnyerte a Magyar Filmszemle Schiffer Pál-emlékdíját. Olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint az Inkubátor, a Lövészek, és a Kaláka – a Kárpátoktól a Karib-tengerig. A 2015-ben elindított Memory Project vizuális archívum társalapítójaként elkötelezetten gyűjti és őrzi meg a nyugati magyar emigráció szóbeli történelmi emlékeit.