Üvegplafon, ragacspadló: uniós összevetésben is többet dolgoznak a magyar nők ugyanazért a pénzért
Miközben Európa egyes országaiban látványos javulást látunk, addig Magyarország – Ausztriával és Csehországgal karöltve – az uniós „élvonalban” foglal helyet a fizetési egyenlőtlenségek terén. A statisztika ugyan kevésbé dicsőséges, de az okok összetettek. Ahogy Románia sem éltanuló, úgy Észtország sem feudalizmus.
Dokumentumok, statisztikák és uniós jelentések sora igazolja, amit a saját bankszámlánkra nézve magunk is tapasztalunk: a nők és a férfiak közötti bérszakadék Magyarországon továbbra is makacsul tartja magát. A kutatók az egész Európai Uniót górcső alá vették két évvel ezelőtt. Arra voltak kíváncsiak, mekkora eltérés mutatkozik a férfiak és a nők fizetésében. A szórás látványos. Az uniós átlag 11,1 százalék a férfiak javára, a listavezető Észtország majdnem 19 százalékkal, Magyarország 16,9 százalékkal a negyedik helyet foglalja el, a sort Luxemburg zárja. Ott a nők állnak nyerésre szűk 1 százalékkal.
A bérkülönbség közel sem szektorsemleges
Ha az Eurostat 2024-es, Magyarországra vonatkozó adatait nézzük, a korrigálatlan bérkülönbség közel 17 százalék: vagyis átlagosan ekkora eltérés mutatkozik a férfiak és a nők átlagos bruttó órabére között. Fontos azonban, hogy ennek a mutatónak a számításakor nem vesznek figyelembe olyan külső tényezőket, mint a munkatapasztalat vagy az életkor, amelyek alapvetően befolyásolhatják a béreket – magyarázza a bérkülönbség „anatómiáját” Ilyés Virág, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) és a Corvinus Egyetem kutatója és oktatója.
A 17 százalékos különbség két nagy szeletre bontható, és az első eltérés a szelekcióból fakad. Vagyis abból, hogy a nők és a férfiak jellemzően nagyon más típusú szektorokban, cégekben és foglalkozásokban dolgoznak. A nőket nagyobb arányban olyan munkahelyeken és munkakörökben alkalmazzák, amelyek alapvetően alacsonyabb bért fizetnek mindenkinek. Itt tehát alapvetően nem diszkriminációról van szó – bár ez is szerepet játszhat, például ha a nők nehezebben jutnak be bizonyos munkahelyekre vagy pozíciókba –, hanem arról, hogy a nők és a férfiak részben eltérő, különböző bérezésű munkakörökben és munkahelyeken dolgoznak.
A másik, sokkal izgalmasabb terület a cégen és foglalkozáson belüli bérkülönbség. Ilyenkor azt vizsgálják, hogy az azonos munkát végző nők és férfiak ugyanannyit visznek-e haza. Ha itt különbséget látunk, az sem feltétlenül jelent rögtön diszkriminációt. Szerepet játszhatnak benne például a túlmunka és műszakpótlékok terén jelentkező, nemek szerinti különbségek, de itt jelenhet meg az anyasághoz kapcsolódó bérhátrány is. Ez részben abból fakad, hogy a kismamák egy időre kiesnek a munkaerőpiacról, így kevesebb esélyük jut tapasztalatszerzésre és előrelépésre. Ilyés Virág szerint a 17 százalékos magyarországi korrigálatlan rés miatt úgy összességében nem kell pánikba esni.
Az viszont már komoly aggodalomra ad okot, ha a különbség egyazon foglalkozásokon belül magas, vagyis ha az azonos munkát végző nők kevesebbet keresnek a férfiaknál. A kutató szerint érdemes megnézni az Európai Nemek Egyenlősége Intézetének (EIGE) Gender Inequality Indexét is, amely nemcsak a munkaerőpiacot, hanem az oktatást, a pénzügyi tudatosságot és az időfelhasználást is vizsgálja. Magyarország ezen a listán meglehetősen hátul kullog, de elsősorban nem a munkaerőpiaci mutatók miatt, hanem mert a többi európai országhoz képest lényegesen kevesebb nő jut el a vezetésig és a döntéshozói pozíciókig.
Csak papíron néz ki jól?
Mindig érdemes a nyers adatok mögé nézni a kutató szerint, mert a statisztika ugyan a szó szoros értelmében ugyan nem csal, de nem mindegy, mit és milyen szempontok szerint mér. Jó példa erre Románia esete, amely a grafikonon kiválóan szerepel. Ilyés Virág korábbi számokat is felidéz, miszerint szomszédaink 2007 óta a korábbi 12 százalékról szűk 4 százalékra tornázták le a nemek közötti bérkülönbséget. Nem árt azonban tudni, hogy ez nem feltétlenül a tudatos egyenlőségpolitikának köszönhető, hanem a mérésmódszertannak is. A bérszakadékot a foglalkoztatottak körében mérik, viszont Romániában a munkaképes korú férfiak 80 százaléka, míg a nőknek csak mintegy 60 százaléka dolgozik hivatalosan. A munkaerőpiactól távol maradó nők (köztük részben háztartásbeliek) pedig nagyobb valószínűséggel az alacsonyabb végzettségű, rosszabb helyzetű csoporthoz tartoznak. Ők tehát egyszerűen kimaradnak ebből a statisztikából. Ezzel szemben a kevésbé jó pozícióban lévő férfiak nagyobb arányban jelennek meg, így a két nem közötti rés érthető módon szűkül.
De miért keres néha kevesebbet egy nő ugyanabban a pozícióban? A háttérben nem feltétlenül közvetlen diszkrimináció áll, a kialakuló bérkülönbségben azonban a munkáltatói gyakorlatnak is lehet szerepe. A nők, avat be kicsit a lélek rejtelmeibe is Ilyés Virág, gyakran alacsonyabb bérigénnyel lépnek be a tárgyalószobába, részben mert kockázatkerülőbbek. A HR-es pedig, mert hát miért ne tenné, rábólint: ha valaki kevesebb pénzért is elvállalja a munkát, miért ajánlana a cég önként többet? Éppen ezért Magyarországon olyan kezdeményezések is léteznek – például a WeAreOpen által szervezett workshopok –, amelyek kifejezetten a hölgyek béralkukészségét fejlesztik. Az egyenlő (vagy legalábbis egyenlőbb) bérezéshez vezető út az állami és a magánszektorban némileg eltérő. Az állami szférában a bértáblák már eleve megteremtik az egyenlő bérezés bizonyos alapfeltételeit. A magánszektorban viszont több szereplő együttes fellépésére van szükség: az állam például a bérek átláthatóságát ösztönző szabályozással segíthet, a munkáltatók az egyenlő bérezés elveinek következetes érvényesítésével tehetnek a különbségek ellen, miközben a munkavállalóknak is fontos szerepük van abban, hogy tudatosabban és határozottabban képviseljék saját bérigényüket – foglalja össze Ilyés Virág.
Lengyel titok
Fodor Éva, a Közép-európai Egyetem (CEU) szociológus kutatója szerint sem elég csupán az átlagokat figyelni ahhoz, hogy valós képet kapjunk. A statisztikák gyakran az óránkénti kereseteket vetik össze (hourly earnings), ám ha az összes férfit és nőt egy kalap alá vesszük, a mutató torzíthat. Említettük már, a nők és a férfiak gyakran más munkákat végeznek, és eltérő szektorokban helyezkednek el. Emellett ott van a részmunkaidő kérdése is: sokkal valószínűbb, hogy nem egy férfi, hanem egy nő vállal ilyen jellegű munkát. Mivel a részmunkaidős állások órabére általában alacsonyabb, ez önmagában lefelé húzza a nők átlagkeresetét. Természetesen az így foglalkoztatott dolgozó férfiak is kevesebbet keresnek, teszi hozzá a kutató, de belőlük jóval kevesebb van, így a statisztikai összképet alig befolyásolják.
Ha szomszédos országokkal vetjük össze Magyarországot, a statisztikák félrevezetők lehetnek, amíg nem vizsgáljuk meg a hátteret, vonjuk le a következtetést Fodor Éva magyarázatát hallgatva. Lengyelországban a szóban forgó lista 4 százalékos bérkülönbséget mutat. Ott a nők foglalkoztatási aránya valamivel alacsonyabb, mint nálunk, körülbelül 75 százalék a magyarországi 78-hoz képest, ráadásul a dolgozó lengyel nők iskolázottsági szintje – arányokról beszélünk – jelentősen meghaladja a férfiakét. Amikor a statisztika összehasonlítja a lengyel nőket és férfiakat, valójában a magasan képzett nőket veti össze a kevésbé képzett férfiakkal. Emiatt pedig a bérkülönbség kisebbnek tűnik. Összességében tehát egy kedvezőnek tűnő mutató nem a béregyenlőség diadalát jelenti, hanem azt, hogy a kevésbé kedvező helyzetű vagy alacsonyabb státuszú nők nem látszódnak a statisztikában.
Minden pozícióban a férfi a nyerő
Óvatosságra int Belyó Pál közgazdász, statisztikus és egyetemi oktató is. A hazai 17 százalékos adat nem azt jelenti, hogy egy nő ugyanazért a munkáért automatikusan kevesebb fizetést kap, hanem a férfiak és a nők átlagos órakeresetének a különbségét mutatja. A teljes képhez olyan tényezőket is vizsgálni kell, mint az ágazati és foglalkozási szerkezet, a munkaidő, a vállalatméret, a vezetői pozíciók aránya, valamint a munkatapasztalat. A magyarországi bérkülönbségek hátterét vizsgálva azt biztosan kijelenthetjük, hogy azok nem vezethetők vissza alacsonyabb női aktivitásra vagy eltérő munkanélküliségre. A 2025-ös adatok szerint a foglalkoztatottak között 2 200 000 nő és 2 470 000 férfi szerepelt. Ugyanebben az évben 98 000 nő és 118 000 férfi volt munkanélküli. A teljes munkaidős alkalmazottak havi bruttó átlagkeresete 2025-ben a férfiaknál hozzávetőleg 750 000, a nőknél pedig 650 000 forint volt.
A strukturális tényezők közül Magyarországon az ágazati hovatartozás a legerősebb tényező. A férfiak és nők eltérő ágazati koncentrációja önmagában komoly bérrésmagyarázó erővel bír. Belyó Pál néhány kirívó példát idéz a KSH adataiból. A feldolgozóiparban 22,3 százalékos a kereseti rés a férfiak javára. Ebben a szektorban a férfiak nagyobb arányban kapnak bérpótlékot, és a pótlék átlagos összege is magasabb. A pénzügyi szolgáltatások szektorában is a férfiak a „nyerők” a 33,2 százalékos különbséggel. Ez különösen érdekes annak fényében, hogy bár sok nő dolgozik a pénzügyi szektorban, a vezető pozíciókat túlnyomórészt férfiak töltik be. Ha pedig azt hittük, a könnyedebb műfajokat biztosan nem érinti a keresetbeli szegregáció, nos, nagyobbat nem is tévedhettünk: a művészet, a szórakoztatás, a szabadidő világában 30 százalékos a kereseti rés – ugyancsak a férfiak javára.
A nemek közötti kereseti különbség oka tehát nem elsősorban az alacsonyabb női képzettségben keresendő, ahogy abban sem, hogy a nők teljesen más munkakörökben dolgoznának, szögezi le Belyó Pál. Sokkal inkább az azonos munkakörön belüli bérezés, a vezetői és prémium pótlékok, valamint a gyermekvállalás utáni karrierutak alakulása játszik benne szerepet. Az OECD tanulmányai rámutatnak arra, hogy nem csupán a klasszikus „üvegplafonról” van szó, hanem egy „üvegajtóról” is: a nők és a férfiak – még ha hasonló ágazatban és foglalkozásban dolgoznak is – nagyobb arányban kerülnek az alacsonyabban fizető pozíciókba. Ezt egészíti ki a „ragadós padló” jelensége, amely arra utal, hogy a női dolgozók gyakran az alacsonyabb bérszinteken ragadnak.
Illúzió az egyenlőség ideája?
Eljöhet-e az az idő, amikor az Unió minden országában egyenlő bért kapnak a férfiak és a nők? Belyó Pál szerint a tendencia ebbe az irányba mutat, és már most van olyan ország, ahol a nők átlagos órabére meghaladja a férfiakét. A szakértő hangsúlyozza, hogy ehhez a társadalomnak is változnia kell. A családmodell, a családi munkamegosztás és a férfiak családi szerepvállalása mind kulcsfontosságú tényezők. Emellett a végzettség szintje is meghatározó: míg egyes országokban a felsőfokú végzettséggel rendelkező női foglalkoztatottak aránya eléri a 40-50 százalékot, addig Magyarországon ez alig 30 százalék fölött van. A magasabb képzettség és végzettség elterjedése azonban hosszú távon érdemben hozzájárulhat a bérek kiegyenlítődéséhez.
Hazai pályán Fodor Éva az állami szektor egyfajta csapdáját véli felismerni. Ha hazánkat párhuzamba állítjuk Európa legtöbb országával, akkor azt látjuk, hogy határainkon túl általában a magánszektorban nagyobb a férfiak és nők közötti fizetési különbség. Nem úgy Magyarországon, ahol az állami szektorban nagyobb a rés. Ennek prózai okai vannak: az oktatás, az egészségügy és a szociális szféra – vagyis azok a területek, ahol a legtöbb nő dolgozik – állásai Magyarországon kirívóan alacsonyan fizetettek az Európai Unió többi országához képest. Ráadásul a férfiak még az állami szektoron belül is nagyobb valószínűséggel kerülnek magasabb pozíciókba, mint például Lengyelországban, ami tovább növeli a szakadékot és a különbséget a két ország között.
Fodor Éva szerint a bérszakadék csökkentésének a leghatékonyabb módja nem a statisztikai módszerek finomhangolása lenne, hanem az állami szektorban dolgozók – különösen a pedagógusok, az egészségügyi szakdolgozók – bérének jelentős emelése. Mivel ezeken a területeken nagyon magas a nők aránya, egy átfogó, igazságos állami béremelés vagy egy olyan egységes bértábla, amely érezhetően megemelné a fizetéseket, azonnal és drasztikusan faragna a nemek közötti bérszakadékból Magyarországon.
Vajon elérhető-e valaha, hogy teljesen egyenlőek legyenek a bérek? Ilyés Virág szerint amíg szabadon választhatunk hivatást, valószínűleg nem. A gyökerek ugyanis sokkal mélyebbre nyúlnak: már a gyermekkori szocializáció, a minták és az iskolaválasztás is meghatározza, hogy mi számít „férfiasnak” vagy „nőiesnek”, ez pedig alapvetően befolyásolja a későbbi pályaválasztást és bérkilátásokat. Amíg ezen a téren nincs gyökeres szemléletváltás, a teljes bérparitás megvalósíthatatlan cél marad. Az már-már filozófiai kérdés, hogy elvárható-e a teljes egyenlőség a korrigálatlan béreknél, ám az viszont a méltányosság alapköve, hogy ha egy férfi és egy nő pontosan ugyanazt a munkát végzi, akkor ugyanakkora fizetést kapjon. Az EU új bértranszparencia-irányelve pontosan ezt tűzte zászlajára. Ha ezt bevezetik, átláthatóvá válnak a cégen belüli bérviszonyok. Ha kiderül, hogy a férfiak többet visznek haza, az olyan belső feszültséget és elégedetlenséget szülhet a cégeknél, amellyel rendkívül nehéz megbirkózni. Ha pedig a probléma megoldatlan marad, az nemzetközi tendenciák alapján előbb-utóbb teljesítménycsökkenéshez és fluktuációhoz vezethet.
Ezt is ajánljuk
Grönland sorsa még mindig kétséges, az őslakók minden létező nagyhatalomnak beintenének
Térkép készült az ingyen szüretelhető magyarországi gyümölcsfákról, 143 városban csaknem 22 ezer fa szerepel rajta
Hasta la vista, baby!
Finnország környezetkárosítás miatt leállította két Google-adatközpont építését
Az NKA kérdőíve is azt mutatja, kénytelen sietni a kormány a botrány mielőbbi lezárásával











