„Szoktunk ezzel viccelni, hogy jön a folkrendőrség, és elvisz, ha nem jó a figura”

Mi inspirálta, hogy egy kortárstánc-előadáshoz a néptáncból merítsen ihletet?

A tánc az életembe a néptánccal került be. Néptánc szakon is végeztem a főiskolán, de azóta csak kortárstánccal foglalkoztam. Eltelt huszonöt év, keresni kezdtem a gyökereimet, próbáltam megérteni, miért mozgok úgy, ahogy mozgok. Egyértelműen azért, mert a néptánc olyan ritmikai készséget és dinamikai variációs lehetőségeket hoz a testbe, amit más táncstílus nem tud. Brüsszelben dolgoztam többek között a Les Slovaks kollektíva táncosaival, akik hasonlóan dinamikusak, ugyanúgy ugranak, ismerik a ritmusképleteket, és persze kiderült, hogy ők is már általános iskolás koruktól néptáncoltak. Megszületett a teória: azért táncolnak így a kelet-európai táncosok, még ha kortárstánccal is foglalkoznak, mert a néptánctradíció az oktatási rendszer része, ez a neveltetés pedig mélyen beépül.

Miután ennyire erősen hatott rám is, szerettem volna egy nagy létszámú néptáncdarabot csinálni, élő népzenével. Négy évbe telt, mire összeszedtük rá a forrást, végül hármas koprodukcióban sikerült, a Trafó mellett a SÍN Művészeti Központ és a Közép-Európa Táncszínház (KET) összefogásával. A KET-nek eleve erős néptáncos gyökerei vannak, már az 1978-as indulás, a Népszínházas korszak óta a néptánc újraértelmezésével foglalkoztak – most itt vagyok én, negyven évvel később, és ugyanezt csinálom. A KET táncosai mellett felkértem olyan alkotó-előadókat, akik néptáncolni és kortárstáncolni is jól tudnak, illetve olyat is, aki az amatőr néptáncmozgalomban nevelkedett, és nem kortárstáncos, illetve kortárstáncosként nem néptáncolt még soha. 

Porteleki Áron zeneszerző milyen koncepcióval csatlakozott az alkotófolyamathoz?

Áronnal már 12 évvel ezelőtt, a Hinoki című darabomban is népzenét terveztünk használni, de őt idézve, ez most sem sikerült. Áron népzenével, jazz-zel, improvizációval és elektronikus zenével is foglalkozik, így került basszusklarinét, tenorszaxofon, cimbalom és két brácsa a négytagú zenekarba. Ezek összességéből áll össze az előadás: a táncosokból, akik nagyon különböző világokból érkeznek, és a zenészekből, akik mindenben jártasak, de ilyen hangszereléssel soha nem játszottak még népzenét.

A néptánc képes egy felszabadító, euforikus közösségi élményt is adni. Szeretném a kortárstáncos közönségnek megmutatni, milyen, amikor a néptánc elemeiből kiindulva hozzuk létre ezt az örömteli egymásba kapaszkodást. Ha a színpadon ez a koreográfia által és a táncosok közvetítésével létrejön, a hatás a nézők számára is átélhető. Emellett a szombati előadás után tartunk egy táncházat, ahol megtanítjuk az egyik jelenet autentikus lépéseit, Áronék fognak zenélni, így aki szeretné, résztvevőként is megtapasztalhatja ezt a közösségi élményt.

Bízik benne, hogy a néptáncos körökből is kíváncsiak lesznek az előadásra?

Abszolút. Már tudom, hogy például az Állami Népi Együttesből jönnek páran, és több hivatásos együttesből. A kortárs alkotók körében nagy kérdés, mi dolgunk a néptánccal, kell-e nekünk ezzel foglalkozni, ahogy a néptáncosok is sokat gondolkodnak azon, hogyan lehet megújítani vagy fenntartani a hagyományokat. A kortárstánc eleve nyitott tér, olyan megengedő közeg, amelybe mindenféle mozgás bekerülhet, az újcirkusztól a néptáncig, így a különböző világok folyamatosan hatnak egymásra.

Forrás: Dányi Viktória

 

Hogyan lehet autentikusan, mégis progresszíven nyúlni a néptánchagyományhoz? 

A néptánc iszonyatosan virtuóz, a lépések lenyűgözőek, és nagy tudást igényelnek. De ha kortárs koreográfiai struktúrával, szerkesztéssel és gondolkodásmóddal állok hozzá, akkor elemeire bontott kompozíciókat lehet belőle létrehozni. Ez az előadás is inkább az újrastruktúrálása a lépéseknek, a figurák egymás utáni variációjának, ami a kortárs szférában egyfajta geometriai feladványként értelmezhető. Ebben a koreográfiában is a testek geometriája válik láthatóvá, ezzel remélem, hogy elkerüljük a sablonos kortárs néptáncformákat, és tudunk olyat mutatni, ami számunkra és a nézők számára is izgalmas. Ez nem egyszerű, mert a néptáncnak sok olyan állítása van a mozdulatokba kódolva, amiket egyből leolvasunk. Például, ha egy férfi és egy nő összekapaszkodva forog, az romantikus kapcsolatot jelent. Az egyik alapvető motivációm volt, miként lehet ezeket az elemeket nem gendertipikusan használni. Mi marad meg egy csárdás forgásból, és mit közvetít, ha elhagyjuk a megszokott szerepeit? 

Szerintem a kortárstáncos gondolkodás lényege ez: új kereteket teremtünk a már létező formáknak. Nem azt mondom, hogy feltaláltunk egy új mozgásformát, vagy hogy ne lennének hasonló előadások. Szándékosan nyúltunk olyan autentikus lépésekhez, amelyek felismerhetőek. De hogy milyen helyzetben csináljuk és milyen teret biztosítunk neki, az már érdekes lehet. Ugyanígy megvizsgáltuk azt is, mit jelent a tradíció a kortárstáncban. Sok olyan mozgást fejlesztettünk, ami a lehető legkönnyedebb a táncosok számára, mert arra jutottunk, hogy az autentikus az, ami biztonságos, amit álmomból felkeltve is meg tudok csinálni, annyit tréningeztem rá. A kortárstáncszólók és -duók ebben az előadásban a testben legmélyebben rögzült tudások leképeződései; a koreográfiát ebben az értelemben a test autentikája alakította. 

 

 

Ahhoz, hogy ezeket az elemeket újra tudja konstruálni, először mindent dekonstruálni kell?

A repetíció ezt megoldja: ha elég sokszor csinálunk valamit, egy idő után csak az esszenciája marad. Én sokszor visszamegyek egészen az alapokig: mi a fizikális megtestesülése egy-egy mozdulatnak, hol vannak a tengelyek, a lendületek. A távolság mechanikája című előadásomban már meg tudtam fogalmazni, hogy a táncoló testek számomra kinetikus szobrok, nem pedig drámai vagy érzelmi alapon működő előadói helyzetek. A mozdulatok valósága teremti meg a nézőben a drámai értelmezés lehetőségét. A repetícióval és ezzel a kinetikus szemlélettel álltunk a néptánchoz is. Megkerestük, mi az, ami a páros forgásban megtartja a test logikáján alapuló egyszerűséget és kellemet. Amikor ide vissza tudtunk nyúlni, levált minden kódrendszer a mozgásról, és bárki tudott táncolni bárkivel.

Izgalmas helyzet, amikor a mozdulat önmagában meg tudja teremteni a saját kontextusát, és nem kell hozzá egy történet. Szerintem ez maga a kortárs tánc, vagyis ahogyan én gondolkodom róla. A sok változót tovább lehet variálni a hét táncossal. Ha van három pár, plusz még egy ember szólóban, az már négy lehetőség ugyanarra a motívumra. Igazából végtelen számú moduláris rendszert lehet felépíteni a koreográfiából. A próbafolyamat során sikerült ezt elvinni egész odáig, hogy szinte olvashatatlan szöveggé vált a tánc. Az előadásban inkább visszatértünk a klasszikusabb, könnyebben értelmezhető formák felé. Így sem engedtük el a mozdulatok teljes újrakomponálását, de végül kicsit visszahúztunk a gyeplőn, mert soknak éreztük.

Ez picit úgy hangzik, mint egy kortárs irodalmi mű, amelyben nincsenek írásjelek, és a mondatok határait az olvasónak kell érzékelnie.

Ez jó hasonlat. Én átlátom az egészet, hiszen ezen pörgök négy éve, viszont nem szeretnék olyan helyzetet teremteni, hogy ne tudjon megtörténni a katartikus együttlétünk, amihez kell egy komfortos helyzet. A darab ezzel egyensúlyoz, hogy mi az, amikor könnyen rá tudok nézni az anyagra, és mikor kell részletesen megfigyelnem. Amilyen most, azt én nagyon szeretem, de nyilván a nézőkön múlik, mit fognak olvasni ebből. A zene is rendkívül összetett, a különböző tájegységek dallamait Áron odáig bontotta vissza, hogy nagyon résen kell lenni még egy népzenésznek is, hogy felismerje ezeket. Úgy szól, mint egy népzene, de nagyon nem az.

Vagy a néző azon gondolkodhat, vajon melyik nép zenéjét hallja… Beszéljünk a látványról is, ami egyszerre minimalista és virtuóz módon operál a fényekkel.

A mozdulatok és a zenék esszenciájának megtalálása számomra a színházi térben nagyon erősen összekapcsolódik a fénnyel. A fény a legfontosabb dramaturg az előadásaimban. A filmes szakmában ismert technikákkal és a Fény által című előadásunkhoz is készített LED-szalagos technikák kombinálásával építettünk egy központi világítótestet, e köré épül az előadás látványvilága. Ez egy nagy gömb, ami mindenféle színt és intenzitást tud produkálni. A darab címe Mindannyian a Nap alatt, és ebben nincs zsákbamacska: egy nagy nap alatt táncoljuk végig az előadást. 

Ez alatt érthetjük az egységélményt, akár alkotó és néző, vagy általában az emberek között?

Remélem, ez át is jön majd az előadásból, mert bár az egyikünk néptáncos, a másik kortástáncos, valaki nézi, valaki csinálja, de mind pont ugyanazt a teret és időt éljük meg. A problémáink, a táncaink, az örömeink ugyanazok. Azért is lett ez a cím, hogy egyszerű sorvezetőként segítse a nézőt. Van ebben egy burkolt politikai állásfoglalás is: a néptáncunkat a „nemzeti oldal” szereti magának kisajátítani, szerintem viszont mindenki néptáncolhat. Nem is kell pontosan, mindenki csinálja, ahogy tudja. Szoktunk ezzel viccelni, hogy jön a folkrendőrség, és elvisz, ha nem jó a figura…

Pedig a néptáncot eredetileg sem profik táncolták, hanem Jóska meg Julcsa a fonóban.

Pontosan, és ez is a közösségi táncokban a legszebb, hogy mindenki úgy táncolja, ahogy akarja. Mégis van egy ilyen merev vélekedés, hogy ha nem pont úgy csinálod, ahogyan az archív adatközlő videókon látod, akkor nem vagy jó néptáncos. Szerintem el lehet azon gondolkodni, mi egy mozdulat lényege, az mit okoz benned, és az úgy érvényes lesz. Amikor kortárstáncot tanítok, ott se azt kérem a diákjaimtól, hogy csinálják utánam, hanem nézzék meg és értelmezzék saját magukra a mozgást. Minden test más, a táncosnak kell éreznie, hogy az adott mozdulat inkább rombolja vagy építi őt. Ha ugyanazt lemásolja, az azért sem hasznos, mert nem autentikus. Nem fogja tudni a lehető legőszintébben megcsinálni. Én régóta ebben a szellemben táncolok, így is tanítok, hogy ne a formalitását keressük egy mozdulatnak, hanem a lényegét. Ezért is engedem meg magamnak, hogy úgy néptáncoljak, ahogy akarok.

Kikhez szeretné eljuttatni ezt az előadást és milyen lehetőségeik vannak a továbbjátszásra?

A terv az, hogy ebben az évadban, még nyár előtt megpróbálunk Magyarországon belül annyi helyre eljutni, ahány helyre csak tudunk. Nagyon jó lenne továbbjátszani az előadást, és persze kivinni külföldre, ahol ez az újraértelmezett néptánc kuriózumként jelenhetne meg. Nem mint show-műsor, vagy folk-est, hanem mint teljes értékű kortárstánc produkció. Jelenleg a független szféra annyira alulfinanszírozott, annyira felszívódott a szakma krémje és veleje, hogy az utolsókat rúgjuk. Nem lehet elvenni már abból a támogatásból, ami nem létezik. Mi most ezért is megyünk tudatosan szembe ezzel a realitással a hét táncossal és a zenekarral. Lehet, hogy ezzel el is vágjuk a turnézási lehetőségeinket, de közben bízom abban, hogy a közönségnek van igénye ilyen produkciókra, nem csak a minimalista, kényszer szülte előadásokra. A kőszínházak és az operaházak tele vannak nagy produkciókkal, és nagyon remélem, hogy a kortárstánc is meg tudja ezt engedni magának. Külföldön ez nem is kérdés. Igaz, külföldön turnézni kelet-európaiként most komoly nehézségekbe ütközik, de meglátjuk, milyen változások jönnek a közeljövőben.

Milyen reményei vannak a kultúrafinanszírozás átalakítását illetően, részt vesz-e a szakmai egyeztetéseken?

Most talán jókor érkezünk ezzel az előadással, mert szerintem mindenképp lesz egy újraindulás, és lesz helye ebben a minőségi művészetnek. Hosszú ideje készítünk elő szakmai anyagokat a politikai döntéshozók számára, és mintha ezek most meg is találnák a csatornákat, ahol érdemben foglalkoznak velük. Nem bocsátkoznék jóslatokba, hogy hány éven belül, de lesz érzékelhető pozitív változás a kultúrában. Ha nem gondolnánk így, nem is lehetne már tovább csinálni, mert annyira a minimum alatt vagyunk, hogy vagy nincs tovább, vagy innen csak építkezni lehet és szabad. Én magam nemrég szálltam be a folyamatokba, és most a premier miatt le is álltam a közösségi munkával, de van egy aktív, a szakma nagy részét lefedő társaság, akik hosszú ideje intenzíven dolgoznak ezen, és iszonyat jó ötletek és javaslatok születtek. Sok párhuzamos szerveződés fut most, de ha minden jól alakul, ezek egy irányba fognak mutatni, és a végén a táncszakma azt fogja elérni, amire szerintem szüksége van: több forrásra és egy átlátható rendszerre.

Követi az NKA-botrány legújabb fejleményeit?

Igen, és szinte már felfoghatatlan, hogy ilyenek meg tudnak történni egy 21. századi országban. De erről szól a Mindannyian a Nap alatt: benne van mindannyiunk jósága és gyarlósága, és sajnos a társas létünkhöz hozzátartozik a kizsákmányolás is. Szürreális, milyen pénzeket utaltak ki, milyen célokra, miközben függetlenként nyomorúságos napidíjakból meg előadás-költségvetésekből próbáltunk életben és fennmaradni. Ha a meglévő források igazságosabb elosztása megtörténik, már jó lesz a táncos szakma következő időszaka. Minél hamarabb születik politikai döntés erről, annál hamarabb látja a hasznát az egész társadalom is. A rendszerváltás hatalmas munka, évekig fog tartani, de remélem, hogy nem évtizedekig.

Régi vesszőparipám, mert sokat dolgoztam olyan országokban, ahol van belföldi turnéhálózat, hogy Magyarországon bőven elférnének még a nemzeti színházak mellett olyan kulturális központok és játszóhelyek, ahová az évad előadásait meg lehet hívni. Valahányszor sikerült eljutnunk vidékre, úgy érzékeltem, pontosan ugyanúgy nézik a táncot, mint Budapesten. Az a baj, hogy nem látják – emiatt van érzékelhetetlen közönsége a kortárstáncnak vidéken. Norvégiában, amikor a Carte Blanche-ban táncoltam, az utolsó kis halászfaluban is ugyanazt a műsort előadtuk, mint Oslóban vagy Bergenben. Minden bemutatónkkal két hónapig jártuk a négymilliós országot, mert a politikai akaraton múlik, mennyire tartják egyenrangúnak a vidéken élőket. Legalább a megyeszékhelyekre és minden megyében még egy-két helyre szeretnénk eljutni ezzel az előadással. Országon belül egy kisbusszal el tudunk menni bárhova, még a Napot is úgy terveztük meg Pető Józseffel, hogy összecsomagolható, belefér egyetlen dobozba. 

 

 

Nemrég vette át a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetését. Milyen tervekkel, víziókkal vágott bele a munkába a neves társulatnál?

Négy éve már pályáztam a művészeti vezetői pozícióra, akkor nem engem választottak. Mádi László visszavonulása után keresett meg Szögi Csaba alapító-igazgató, hogy szerinte érdemes lenne újra átgondolnom a lehetőséget. Végül igent mondtam, mert talán tartozom magamnak és a táncszakmának is azzal, hogy tovább vigyük a KET kísérletező, műhelymunka-alapú működését. Emellett felkértem Oberfrank Rékát, hogy vezessük közösen az együttest. Szerintem fontos, hogy ne egy ember döntsön művészeti kérdésekről, bár erre is van jó példa, ahogy a ko-direktori működésre is. Létfontosságú a magyar táncéletnek, hogy legyen egy ilyen műhely, és egy olyan repertoár-együttes, amely sok táncosnak tud munkát biztosítani. Érdekel minket a különböző táncstílusok megjelenítése, szeretnénk például egy hip-hopos kortárstáncos előadást létrehozni. Foglalkoztat az újcirkusz is, az együttesbe olyan táncosokat szeretnék majd találni, akikben megvan hajlandóság és a képesség, hogy minden produkcióban másban tudjanak kiteljesedni. Magyar és külföldi koreográfusokkal is szeretnénk együtt dolgozni, de a KET-nek ebben már van kialakult kapcsolatrendszere, amit csak tovább vinnénk a jövőben.

Nagy könnyebbséget jelentene, ha nyugati mintára nem évente, vagy egy-egy projektre kellene pályázni, hanem több éves rendszerben működhetnének az együttesek.

Létfontosságú lenne egy kiegyensúlyozottabb rendszer, mert az évről évre való túlélés hosszú távon fenntarthatatlan. Belgiumban ötéves a pályázati ciklus, Franciaországban négy. Rengeteg olyan jó példa van körülöttünk Európában, amelyekből ha sikerülne összegyúrnunk egy ránk szabott modellt, egy sokkal egyszerűbben és hatékonyabban működő művészeti közeg jönne létre. Részben ebben bízva vállaltam el a KET vezetését, és ezért kértem fel Rékát is a közös munkára. Ha most képesek vagyunk egy új, működőképes struktúrát felépíteni a táncéletnek, azt a jövőben mások is biztonsággal vihetik majd tovább.

A KET egyik hatalmas előnye, hogy van egy állandó bázisa, a Bethlen Téri Színház. Itt kiválóan be lehet mutatni külföldi alkotók klasszikusabb darabjait, a hazai koreográfusoknak pedig olyan lehetőséget biztosíthatunk, ahol nem csupán két-három emberrel, hanem mondjuk nyolc-tíz fős tánckarral dolgozhatnak nagyszabású anyagokon. Lépcsőzetesen kell építkezni: indíthatnánk egy kísérleti, kétéves periódussal, hogy lássuk, egy támogatóbb és megengedőbb közeg milyen pozitív hatással van a szakmára. Ezt követhetné egy négyéves lépcsőfok, már komolyabb forrásokkal és infrastrukturális fejlesztésekkel. A cél az, hogy eljussunk oda, hogy a fővárosban és vidéken is mindenhol elérhetőek legyenek olyan helyszínek, ahol az emberek kortárstáncot nézhetnek. Ez jövőre még biztosan nem fog megvalósulni, de másfél évtized múlva realitássá válhat. Nekünk, akik most még kitartunk ebben a szakmában, már nem a saját jelenünkre, hanem a következő generációra és a közönség következő generációjára kell gondolnunk.

Névjegy:

Mészáros Máté 1980-ban született Miskolcon. A Magyar Táncművészeti Főiskola elvégzése (1999) után olyan neves külföldi kortárstánc társulatok tagja volt, mint a norvég Carte Blanche és a belga Ultima Vez. Első egész estés koreográfiáját Hinoki címmel mutatta be a Trafóban, 2014-ben. Azóta számos előadást koreografált önállóan és meghívott koreográfusként is. A Lábán Rudolf-díj független szakmai kuratóriuma három alkotását, az United Space of Ambivalence (2019-ben), Fény által (2022-ben) és a Sub.Lab.Pro társulatnak koreografált Cells Within Cells című táncelőadást (2024-ben) jelölte az év legjobb előadása díjra. 2024-ben a Máté és én/Máté és mi című alkotói-előadói folyamata Lábán Rudolf-különdíjat kapott. Ez évtől a Közép-Európa Táncszínház (KET) művészeti vezetője Oberfrank Réka mellett.

Infó: Mindannyian a Nap alatt. Koreográfia: Mészáros Máté.  Zeneszerző: Porteleki Áron. Alkotók és előadók: Bundschuh Vera, Kisbakonyi Edmond, Nagy Noémi Gizella/Piti Vivien, Oláh Balázs, Steer Attila, Szász Zsófia, Tran Viktória. Zenészek: Csoóri Sándor, Horváth Áron, Kováts Gergő, Porteleki Áron. Fény: Pető József. Jelmez: Rabi Júlia. Produkciós vezetés: SÍN Művészeti Központ. Helyszín: Trafó Kortárs Művészetek Háza. Előadások: 2026. október 9-10-én, 20 órás kezdettel.