Papp Sándor Zsigmond: Csókok és bizsergések

Még egy diszkógömböt is kaptunk. Tavaly ugyanis a halloweeni összejövetelen, ami voltaképpen Dusi első házibulija volt, már táncoltak is, azt meg túl sok fénnyel nem lehet.

Élénken emlékszem, hogy az én gátlásaimat (meg voltam győződve róla, hogy minden mozdulatom suta és esetleges, mintha egy kőszáli kecske tévedne be a balettre) is jótékonyan tompította el a félhomály. Ekkoriban kerültek törölközők, pulóverek, konyhakendők még az egyetlen égve maradt asztali lámpára is (időnként meg is perzselődtek), hogy minél sejtelmesebb legyen a hangulat.

Érthető volt, hiszen pár évre rá már készültünk az első csókokra, az pedig még jobban összezavart mindent odabent, és még kevesebb fényt igényelt. Én legszívesebben koromsötétben, szó szerint vakon tapogatózva tettem volna meg az első lépéseket, annyira tartottam attól, hogy valamit nem jól csinálok. Azóta tudom, hogy sosem a „technika” volt igazán a döntő, azt majd kialakítja a rutin, hanem egyszerűen hagyni kell, hogy az érzelmek és az egészséges magabiztosság vezessen el a célig. Ezt alkalomadtán majd a gyereknek (már nem is gyerek) is elmondom, már ha kíváncsi rá. Szerintem nem lesz.

Arra tisztán emlékszem, hogy engem annak idején csak a kivitelezés részletei érdekeltek: hogyan kell csinálni, lépésről lépésre. Próbáltam a filmekből tanulni, de ez mint később kiderült, nagyon félrevezető volt, hiszen a vonatkozó jelenetek többnyire csak az érzelmeket mutatták meg, ráadásul azt a téves képzetet is elültették bennem, hogy igazi csókhoz elengedhetetlen a háttérzene. (Néha még ma is meglepődöm, hogy nem szólalnak meg a vonósok, amikor a nejem hozzám simul a konyhában.)

Dusiék még nem tartanak itt, ezt a mostani buli is hűen bebizonyította. A legnagyobb érdeklődést a parkettán való csicsonkázás váltotta ki. (Amúgy ez egy erdélyi szó, és azt jelenti, amikor a járdán nagy lendülettel végigcsúszunk egy kis keskeny jégsávon, a régi teleken ez megszokott szórakozás volt a suliból jövet vagy menet.) A hálóból futottak neki zokniban, a nappaliban landoltak, és az „nyert”, aki a leglátványosabban esett el a másikon, vagy esett a másikra. Csoda lett volna, ha megússzák sérülés nélkül, nem is így történt: valakinek a könyöke megtalálta a másik homlokát, lett is belőle egy szép kis duzzanat.

Arra gondoltam, hogy ez még a könnyebb verzió, hiszen az ilyesmit orvosolni lehet hideg vízzel és némi borogatással, max előkerül a mindent megoldó Bepanthen, de nemsokára jönnek a lelki zúzódások és ficamok. Amikor pont az a lány/fiú utasít vissza, akiért elmentünk a buliba, akiért megpróbáltuk a legjobb formánkat hozni és aki pillanatnyilag a világmindenség közepe. Az ilyen sérülésre még nem nagyon találtak fel kenőcsöt, talán a szavak segítenek ilyenkor borogatás gyanánt, de azt nem biztos, hogy a felnőttektől akarják majd hallani, akik szeretnek mindent bagatellizálni és megoldani.

Legfőbb jótanács, amit magamnak is mondogatok már egy ideje: semmit ne akarj megoldani vagy megjavítani egy kamasz életében.

Egy: nem arra van szüksége, kettő: nem vagy lélekszerelő. A kudarcokra pedig éppoly nagy szükség van ezen az izgalmas úton, mint az átmeneti vagy tartós sikerekre. Nyilván ez a játék már a hormonok zabolázatlan előjátéka volt, tizenkét-tizenhárom évesek, valahogy le kell vezetni azt a gomolygó, gyülemlő valamit, ami egyre vadabb és elképzelhetetlenebb dolgokra veszi majd rá a gazdatestet.

Ahogy elnéztem, lassan mi is (a fel- és kiszolgáló személyzet) feleslegessé válunk a nejemmel, talán egy-két bulin tűrnek még meg minket, utána már elengedhetetlenül mennünk kell, moziba vagy étterembe, a lényeg, hogy minél később érjünk haza. Most persze még nagyon jól jött, hogy ott voltam: ketten mentünk bevásárolni Dusival, utána én megfőztem a spagettit, a gyerek megsütötte a muffinokat, és miközben én úgy-ahogy helyretettem a csatatérré vált konyhát, ő megpróbált elmélyedni a felmosásban, mert a nejem jó pedagógiai érzékkel ezt kérte tőle: a buli helyszínéül szolgáló szobákban most ő mossa fel a padlót.

Megmutattam hogyan kell, mit tegyen a vízbe, hogyan facsarja ki a felmosó fejét, de a kamaszok lelke más rend szerint dolgozik: egyrészt úgy bánt a felmosóval, mint az őrült és felkapott festő, aki nagyvonalú lendülettel végighúzza az ecsetet a vásznon, majd közli, hogy kész a remekmű, másrészt pedig egy adott ponton azt vettem észre, hogy a vendégeknek kitett törölközővel próbálja felitatni a kiborult vödör piszkos tartalmát a padlóról. Akkor úgy döntöttem, az lesz a legbölcsebb, ha az előkészületnek ezt a részét én fejezem be. Később büszkén mesélte, hogy „az apukámmal csináltunk mindent”.

Apának csak akkor hív, ha nem vagyok ott, amúgy Zsigázik, így egyeztek meg a biológiai apával, és Dusi ezt szépen be is tartja. A mondatot véletlenül megörökítette egy videó, valaki telefonon vette fel a hangulatot, ott hangzik el, azóta többször is megnéztem, és minden egyes alkalommal úgy hat, mintha életem szerelme csókolna meg. Kábé ugyanaz a bizsergés. Ugyanaz a felhajtó erő. Azt hiszem, ezekért a pillanatokért érdemes élni.