„A Salon d’Automne-ot széthordták tegnap s ismét meghalt Paul Gauguin. Két napig éltem a Grand Palais két Gauguin-szobájában. Nyargalva érkeztem haza, Párizsba, ezért a két napért. Veszekedtem és barátkoztam Paul Gauguinnel, aki most, íme, újra halott.” Ady Endre két napot töltött a párizsi Grand Palais Gauguin-termeiben. Mire a Budapesti Napló 1906. november 21-én közölte írását, az Őszi Szalon kiállítását már lebontották. Ady három évvel a festő halála után úgy írt róla, mint akivel még dolga van. Párizsba is ezért a két napért sietett vissza.

Százhúsz évvel később a budapesti tárlaton Gauguin maga kínál okot a veszekedésre. „Cezanne-tól, Van Goghtól és Bernard-tól származom… micsoda ügyes imitátor vagyok!” – olvassuk a falon az 1899-es mondatot. –Ez persze ironikus, de rengeteg igazság van benne – jegyezte meg Geskó Judit a kiállítás sajtóbejárásán. A kurátor arra biztatott, hogy egy pillanatig a cédulák nélkül nézzük meg a rajzokat és a legyezőtervet. Az ember könnyen rossz nevet mondana rájuk. Gauguin olykor egészen közel ment ahhoz a festőhöz, akitől tanulni akart. A tárlat a közeledés pillanatát éppúgy megmutatja, mint azt, ahogyan a kölcsönvett megoldásból idővel valami saját lett. 

Tizenöt év egy csendéletért

A Nő Cezanne egyik csendéletével című portrén a modell mögött fehér gyümölcsöstál, talpas pohár és alma látszik. A nő kiléte sokáig vitatott volt. A katalógusban Belinda Thomson Amélie Bertrand-t, Gauguin festő barátjának, Daniel de Monfreid-nek az első feleségét azonosítja benne. A múzeumi felirat óvatosabban fogalmaz. Gauguin akkoriban Monfreid párizsi műtermét használta, a konty, a szabott kabát és a kendő pedig egybevág azzal, amit a fennmaradt képeken Bertrand-ról látni. A háttérben lévő festmény azonosítása biztosabb. Cezanne Csendélet gyümölcsöstállal című vászna Gauguin tulajdona volt, később a magyar műgyűjtő, Nemes Marcell birtokába került.

Tizenöt évig küzdöttem ezért a képért – mondta Geskó. Sem a 2012-es, sem a 2021-es budapesti Cezanne-kiállításra nem sikerült kölcsönkapnia a New York-i Museum of Modern Arttól. Ezúttal a kurátor New York-i prezentációja után a Hantai család levélben járt közben, a Szépművészeti főigazgatója, Baán László pedig személyesen egyeztetett a MoMA vezetésével. Most egymás mellett látható a New York-i csendélet és az Art Institute of Chicagóból érkezett Gauguin-portré. A tál pereme a portrén szinte körbeveszi a nő fejét, az előtte sorakozó gyümölcsök pedig úgy lépnek be a kép terébe, mintha a nő mellett álló asztalon lennének. Amit egykor Gauguin látott és továbbfestett, azt most a néző is összevetheti.

A Bonjour Monsieur Gauguin. A posztimpresszionisták és szimbolisták körei csaknem negyven gyűjtemény kölcsönzéseiből és a budapesti múzeum saját anyagából állt össze. A 150 műből 80 Gauguiné. Geskó a sajtóbejáráson a Szépművészeti 32 Gauguin-művét említette kiindulópontként. A két festmény mellett két monotípiát és 28 sokszorosított grafikát őriznek, köztük az 1889-es, sárga papírra nyomtatott Volpini-sorozat lapjait. Baán szerint a négy hónapos nyitvatartásról is meg kellett állapodni a kölcsönadókkal.

A 120 éves múzeum mostani kiállításának léptékét jól érzékelteti Geskó emléke az első, 2003-as Monet-tárlatról, amelyet „harmadmagával, szinte szédelegve” valósított meg. Most külön csapat dolgozott a kölcsönzéseken, a jogi ügyeken, a fordításokon és a katalóguson. A műtárgycédulák papírját a falakhoz színezték, a festékeket pedig a saját gyűjteményből levitt képek mellett próbálták ki. A művek, mondta Geskó, „kiválasztják a saját színüket, amely hozzájuk illik”.

A mai kölcsönzések mögött egy századfordulós gyűjtéstörténet is áll. A Szépművészeti 1907-ben a Nemzeti Szalon tárlatáról vásárolta meg a Téli tájat, 1913-ban az Ernst Múzeum kiállításáról a Fekete sertéseket. Mindkét szerzemény Térey Gábor múzeumi működésének idejére esett.

Meller Simon, a Grafikai Gyűjtemény későbbi vezetője 1911-ben Ambroise Vollard-tól vette meg Gauguin két monotípiáját Majovszky Pál számára. A lapok Majovszky adományával kerültek a múzeumba. Meller és az intézményt 1914-től vezető Petrovics Elek a Japán kávéház asztaltársaságából is ismerték Rippl-Rónait, aki a párizsi művészeti életben segített eligazodni nekik, Fülep Lajost pedig ajánlólevelekkel is ellátta. Fülep és Ady írásai mellé így már a század elején odakerültek Budapesten maguk a művek. 

A barátok és a kerítés

 A tőzsdeügynökként dolgozó, szabadidejében festő Gauguin nagyjából egy tucat Cezanne-képet gyűjtött össze. Mindketten Camille Pissarrótól tanultak, időnként összefutottak Tanguy apó párizsi boltjában, egymás társaságát azonban ritkán keresték. Gauguin Cezanne képeit a saját műtermében is nézhette, idézhette őket, és próbára tehette a megoldásaikat. A festői közelség jóval szorosabb volt, mint a személyes kapcsolat.

Van Goghgal viszont a közös munka a közös arles-i házban zajlott, minden súrlódásával együtt. Émile Bernard-ral hetekig festett együtt Pont-Avenben. Bernard később úgy érezte, Gauguin magának tulajdonította azt, amit a szintetizmusból együtt dolgoztak ki. A tárlaton látható Búcsú című képét Gauguin magával vitte Arles-ba, Van Gogh pedig akvarellben lemásolta.

A kiállítás címadó, 1889-es, Bonjour Monsieur Gauguin című képén Gauguin fapapucsban, köpenybe burkolózva áll a kerítés egyik oldalán, a másikon egy breton nő. A címmel Courbet festményére felel, amelyet Van Goghgal együtt látott Montpellier-ben. Paul Sérusier ugyanabban az évben festett Virágos kerítésén is két alak áll egymással szemben. Az egyik nő fölemeli a mutatóujját, a másik a hasára teszi a kezét. A tárlat értelmezésében a gesztusok az angyali üdvözlet korai reneszánsz képeit idézik.

Néhány teremmel odébb egy harmadik találkozás nyoma látható. Rippl-Rónai József Gauguin arcképére azt írta: „amical souvenir”, baráti emlékül. Az 1894-es találkozásuk dokumentált. Azt ma is csak feltételezhetjük, hogy a francia festő modellt ült a magyar kollégájának. A pasztellt idén vásárolta meg a múzeum.

A festők mellett költők, írók és kritikusok is alakították Gauguin pályáját. A Szépművészetiben Manet Mallarmé-portréja mellett Gauguin 1891-es rézkarca is látható a költőről. Mallarmé hívta fel Octave Mirbeau figyelmét Gauguinre, majd búcsúvacsorát rendezett a festő tiszteletére. Mirbeau a sajtóban állt ki mellette, és közreműködött annak az árverésnek a szervezésében, amelynek bevétele segített finanszírozni Gauguin első tahiti útját.

Albert Aurier írásai szimbolista festőként szereztek neki híveket. Charles Morice pedig a Noa Noa társszerzője lett. A kiállításon érdemes az oszlopok mögé is benézni. Geskó szavaival ott derül ki, „milyen titkokat őriz az a hosszú folyosó”. A könyvek, portrék és folyóiratok között látszik igazán, mennyi munka kellett ahhoz, hogy egy festő új nyelvéhez a kritika is megtalálja a maga szavait.

Martinique-től Tahitiig

Gauguin Párizsban született, kisgyerekkorát Limában töltötte. Később a kereskedelmi, majd a francia haditengerészetnél szolgált, mielőtt Párizsban tőzsdeügynök lett. A tőzsdekrach után egészen a festésre tette fel az életét. A megélhetési gondok közepette dán feleségével, Mette-Sophie Gaddal és öt gyermekükkel előbb Rouenba, majd Koppenhágába költöztek. A házasságuk felbomlott.

Gauguin 1885-ben fiával, Clovisszal visszatért Párizsba, Mette Dániában maradt. Két évvel később Charles Lavallal Panamába, majd a francia gyarmat Martinique-ra utazott. A karibi szigeten festett képein már megjelenik az a trópusi idill, amelyet keresett. Ő maga betegségekkel küszködött, és még abban az évben visszatért Franciaországba.

A gyarmati világot tehát már Tahiti előtt is ismerte. Amikor 1891-ben Papeetébe érkezett, egy francia gyarmat fővárosában szállt partra. Hamarosan Mataieába költözött, ahol Tehamana a társa és modellje lett. A Tahiti nők parton ülő alakjai közül az egyik mintás pareót visel, a másik hosszú ujjú, zárt ruhát. A két öltözék ugyanazon a vásznon mutatja meg a sziget különböző hagyományait.

Gauguin helyi történetekből, a látottakból és etnográfiai olvasmányaiból is dolgozott. Az 1893-as párizsi bemutatón a képeknek komoly kritikai visszhangjuk volt, de kevés kelt el. Két év múlva visszatért Tahitire, 1901-ben pedig átköltözött a Marquises-szigetekre. A távoli otthonból továbbra is Európába küldte a munkáit. 

Az alvás és a virrasztás

A tárlat kurátora, Geskó eredetileg a Courbet és Gauguin közötti párbeszéddel nyitotta volna a kiállítást. Végül a londoni Tate-ből érkezett Faa Iheihe (Tahiti pasztorál) került előre, hogy már a bejáratnál lássuk, hová jut el ez a festő. A hosszú, óaranyba hajló vásznon emberek, állatok és növények sorakoznak. A falszöveg a jávai Borobudur frízét, Puvis de Chavannes festészetét és egy Pont-Aven melletti kápolna faragott alakjait is felidézi. Még a hosszú lábú kutyának is lehet francia előképe, egy Courbet-festmény, amelyet Gauguin fotóról ismerhetett.

A távoli források egy képben való összefogása az a szintézis, amelyre a festő törekedett. Az 1899-es Két tahiti nő kompozícióját szinte kézben tartja az előtér alakja. A vörös gyümölcsök tálja a két test és a kékeszöld háttér között húz határt. Cezanne-nál a tál a tárgyak rendjét szervezi. Gauguin itt az alakok egymáshoz és a nézőhöz való viszonyát is rábízza.

Gauguin kalapos önarcképének (A művész arcképe) jobb felső sarkában egy fekvő nő látszik. Gauguin a saját tahiti festményét, A holtak szelleme virraszt című képet festette oda. A fekvő Tehamana ébren van, tekintetével kifelé figyel. Az 1892-es vászon motívuma a kalapos önarcképen és az 1894-es, Budapesten őrzött litográfián is követhető.

Másféle alvás jelenik meg Gauguin lányának, Aline-nak 1881-es képén, amelyet a katalógus idéz fel. A fehér hálóing és az ágynemű között a festőnek alig kell színt váltania, hogy érzékeltesse a testet. A két alakot ugyanaz az ember festette, aki öt gyermekétől elszakadva újra és újra gyerekportrékhoz tért vissza. A Philadelphiából érkezett Loulou úr négyéves modellje összefogott kézzel ül a túl nagy karosszékben. A színek játékosak, a gyerek tekintete komoly.

Akit sokáig tahiti nőnek hittek

 

Geskó Judit a katalógusban külön fejezetet szentel a maszkulinitás, a feminitás és az androgünitás kérdésének. „Mit és kit ábrázolnak Gauguin monotípiái” – idézi fel a budapesti Majovszky-gyűjtemény feldolgozásakor felmerült kérdést. A ma Férfi a Marquises-szigetekről címen ismert 1902-es lapot korábban Tahiti nőként tartották számon. A guggoló figura kéz- és lábtartása a jávai Borobudur egyik domborművén ábrázolt királyét követi.

Geskó olvasatában a férfi és női vonások együttes jelenléte a figura értelmezéséhez tartozik. Azt vizsgálja, hogyan teremt Gauguin szoborszerű méltóságot ezeknek az alakoknak, és hogyan teszi bizonytalanná a nemük első pillantásra magától értetődőnek látszó meghatározását. A tanulmány ezt a korabeli szimbolista gondolkodás felől is olvassa, többek között Balzac Séraphîta című művéhez kapcsolva. A guggoló alak mellett közben a festő testének közvetlen nyoma is ott van. Gauguin a festékbe mártott tenyerét magára a papírra nyomta.

A szobrokon is érdemes megfigyelni, mennyire bizonytalan lehet egy arc olvasata. A Tehura faragott arcán a hajba tűzött virág és a sötét szemek vonzzák a tekintetet. A Tahiti című bronzfejben a kiállítás értelmezése szerint egy tahiti férfi és maga Gauguin jelenik meg egyszerre. 

Amit a képek egymásról elárulnak

Paul Smith a chicagói Gauguin-portré egy könnyen elnézhető részletére hívja fel a figyelmet. A nő mögé Gauguin Cezanne gyümölcsöstálas csendéletét festette, a keretével együtt. Éppen erre a megfestett keretre tette a kézjegyét, mintha egyetlen mozdulattal a saját portréját és a háttérben megidézett csendéletet is aláírta volna.  Smith szerint a kölcsönzött ecsetkezelés és a narancs–kék színpár Gauguinnél már másképp működik. Cezanne pohara határozottan kiválik a tapéta mintájából, Gauguinén a körvonal elmosódik, a pohár szinte eltűnik, a tapéta levelei viszont erősebb színt kapnak. Az „ügyes imitátor” tréfája így festői állítássá válik. Gauguin úgy tudta átvenni mások megoldásait, hogy közben megváltoztatta a szerepüket a képen.

André Dombrowski a korai téli tájképek felől olvassa ugyanezt az életművet. A hó megfestésének problémáját a későbbi képeken is követi, egészen Aline fehér hálóingéig és a tahiti kompozíciókig. Geskó a bejáráson a kék és a fehér egymásba olvasztását emelte ki. Dombrowski szerint már a korai hóképek fehérje is az álom, a magány és az elidegenedés felé mutat. Aline fehér ágya körül a tapéta és az ágykeretről lógó játékfigura teremti meg a nyugtalanságot. Ebből a kompozícióból vezeti le a tanulmány a fehér ágyon fekvő Tehamana körül sűrűsödő sötétséget. Ebben az olvasatban a későbbi szimbolista festő már az impresszionista években formálódik.

Az öt önarckép előtt Geskó arra kérte a hallgatóit, hogy gondoljanak a tükrökre, amelyekben Gauguin egykor magát nézte. „A tükör, amelyben önmagát látta, az voltaképpen most, ebben a pillanatban én vagyok” – mondta.

A záróterem falán Gauguin első tahiti útját felidéző irodalmi útinaplója, a Noa Noa magyar kiadásából olvasható a mondat, amelyre a kurátor visszautalt: „A csöndességben csupán a szívem dobogását hallottam.” Adynak két nap jutott a Grand Palais-ban. A Szépművészeti termeibe február végéig vissza lehet menni.

Infó: Bonjour Monsieur Gauguin. A posztimpresszionisták és szimbolisták körei. Szépművészeti Múzeum, 2026. október 30. – 2027. február 28. A kiállítás kurátora Geskó Judit, a Szépművészeti Múzeum tudományos tanácsadója, többek között a Monet- (2003), a Van Gogh- (2006) és a Cezanne-kiállítások (2012, 2021) kurátora, a francia Société Paul Cezanne alelnöke.