Mayer Bernadette: Nem vagyok senkinek se kutyája, se macskája

Színház és film, írás, rendezés, operatőri munka. Elég sok mindennel foglalkozik. Hogyan alakult ez így? À la carte minden érdekli, vagy nem tudott dönteni?

Megpróbálok nem egy teljes Odüsszeiát előadni válaszként. Fogalmazzunk úgy, hogy nem volt könnyű gyermekkorom. Lehet, hogy ennek köszönhető, hogy már egész korán különösen fontossá vált számomra a kreativitás, az alkotás folyamata. Írtam verseket, gyurmafejeket gyártottam, fotó-pixillációval kísérleteztem, ahhoz komplett kis miniatűr díszletet is alkottam apró bútorokkal, vagy épp fotóztam, festettem vagy kerámiát késztettem, sorolhatnám a végtelenségig. Minden alkotásban örömömet leltem. Tízéves koromban elkerültem egy színjátszó társulatba, ahol Csalóka Péter lova lehettem. Nem volt semmi szerepem, csak ott álltam a színpadon egy lófarokkal a derekamon, és iszonyúan élveztem. Továbbmentem a társulattal, és előadtuk Nestroy A talizmán című darabját, amelyben Flóra szerepét alakítottam. Akkor voltam tizennégy, mindenki más tizennyolc. Ez önmagában rendkívül imponáló volt, az pedig, hogy a karakternek annyi szövege van, mint a főszereplőnek, pláne. Jártam a próbákra, extázisban vártam a premiert. Eljött a nagyapám az előadásra. Nagyon tetszett neki, gratulált, majd közölte, hogy ezt a pojácáskodást be kell szüntetni. Családi, de főleg nagyszülői presszió volt: jó dolog a művészet, távolról jó figyelni, de ha részt veszel benne, utcaseprőként végzed.

 

 

Ezt végül mégis biztatásként élte meg?

Orvos-mérnök családból érkezem, nálunk az efféle sznobizmus szinte természetes. Az érettségi után belekezdtem ilyen-olyan egyetemeken tanulmányokba, végül titokban beadtam a jelentkezésemet a NOVUS Művészeti Iskolába, az animáció szakot megjelölve. Vittem a fotóimat, rajzaimat, még a verseimet is, majd Sajgál Judit, az iskola akkori igazgatója a storyboard feladatnál megkérdezte, hogy nincs-e kedvem filmszakra menni. Mondtam, hogy nekem mindegy.

Azért ez most már elég meseszerű!

Akkor még azt sem tudtam, mi az a film. Egy IV. kerületi panelházban nőttem fel egyedülálló anyával, anyagilag igen korlátozott körülmények között, így a moziba járás nem volt az életünk része. Aztán a NOVUS-ban megismerkedtem a mozgóképpel. Pár év múlva bolondok napján, az esélytelenek nyugalmával beadtam a jelentkezésemet az SZFE-re. Hogy is van a mondás? Nem vagyok senkinek se kutyája, se macskája. Akkoriban közszájon forgott, hogy az ilyen egyetemekre mint az SZFE vagy az Iparművészeti (ma MOME) esélytelen bekerülni, ha nincs valami hátszeled. A negyedik fordulóig jutottam, ott már csak tizenketten voltunk „versenyben” a lehetőségért. A felvételi végigkísérte a nyaramat, és kezdett tétté válni közben. A nyár végén kellett telefonálni az egyetemre. Marosvölgyi Judith, a legendás tanulmányi titkár vette fel a telefont, és búgó hangján közölte: „Mayer Bernadette: sajnos nem.” Noha nagyon fájdalmas volt ezt a két szót hallani, végül is pozitív élmény volt, hogy bármiféle segítség nélkül eddig eljutottam.

 

Mikor járunk időben?

Máthé Tibor 2006-ban induló film- és televízióoperatőr-osztályánál. Rendező szakra nem jelentkeztem, mert az a szerénység teljes hiányát mutatta volna. Hogy jövök én ahhoz, hogy magamról ilyeneket képzeljek? Alulműveltnek is éreztem magam. Az operatőr még hagyján, ott van a kezemben a gép, ez egy tisztességes szakma. Így négy év múlva is erre a szakra jelentkeztem, mivel akkoriban ilyen „gyakorisággal” indultak a képzések. A közben eltelt időben egy kortárs tánctársulatnál voltam (Góbi Rita Társulat), akik engedték, hogy velük „táncoljak” egy kamerával. Meghatározó vizuális tapasztalatok és emberi kapcsolatok voltak ezek. Ekkorra már mély elköteleződést éreztem a képalkotással történő önkifejezéssel. Megfogalmazódott bennem: „Ha belepusztulok is, ezt akarom csinálni.” Aztán 2010-ben felvettek a Máthé Tibor és Vecsernyés János vezette kameraman képzésre. Mi voltunk az első „bolognai-osztály”. Az is újdonság volt, hogy tízen voltunk, és nem indult velünk párhuzamosan rendezőosztály, így hát egymásnak rendeztünk. Később mesélte el Tibor, hogy éppen a rendezőosztály hiánya miatt volt vita az intézményen belül arról, elinduljon-e ez az operatőrképzés. Ő azzal érvelt, hogy annyi „képességes” fiatal gyűlt össze, hogy ha nem indulhatnak el, akkor el fognak kallódni. Kvázi a saját konkurenciáját nevelte ki, mégis teljesen önzetlenül. Így lett hát a vak anya lányából operatőr.

Aztán jött egy újabb fordulat: 2013-tól a filmrendező művész mesterszak, Gothár Péter vezetésével.

Másodéves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Ingáztam az egyetem és a klinika között. Teljesen lejöttem az életről. Az operatőri szakdolgozatomat egy iPaden, három nap alatt írtam meg kvázi egy-ültő helyemben, mint egy gép. Jelentkeztem rendezői mesterszakra is, mert a demotivált állapot ellenére valahol mélyen megvolt bennem, hogy némileg kiábrándultam abból, hogy arról beszélgetünk, hogy melyik objektív hogyan van csiszolva. Miért nem arról beszélünk, ki milyen könyvet olvasott utoljára? Már jobban érdekelt az ember. Ettől függetlenül a lelkem haldoklott éppen. Olyan rossz állapotban voltam, hogy ahhoz sem volt lelkierőm, hogy leemeljek valami ételt a boltban a polcról. Tudatosult bennem, hogy külső segítséget kell kérnem, nem tudok egyedül túllépni a gyászon. Jelentkeztem a Tündérhegy pszichoterápiás osztályára, és mivel ez tb-támogatott ellátás, ide sem egyszerű bekerülni. Amikor pedig felhívtak, hogy fel tudnak venni, ugráltam örömömben.

 

 

Gothár Péter személyiségéről, pedagógiai módszereiről és stílusáról számos történetet ismerünk. Hogyan sikerült megélni, illetve túlélni?

Összetett kérdés. Először is, amikor Gothár Péter felvett rendezőnek, lehettem volna borzasztó boldog. Más a fél karját adta volna, hogy bekerülhessen egy ilyen kaliberű művész osztályába, én pedig annyira magam alatt voltam, hogy akkor jobban örültem Tündérhegynek. Még az is megfordult a fejemben, hogy át kéne adnom a helyemet másnak. Persze ez változott.

Hadd meséljek el ehhez egy apró kis élet-epizódot. Gothár Péter filmjeit jól ismertem, őt magát viszont nem. Amikor a táncos társulattal dolgoztam, kellett mellé egy megélhetési munka, elmentem hát egy budai plázában működő konyhai szaküzletbe eladónak. Amikor épp nem volt forgalom, kitettem a laptopomat a pultra és vágtam a táncos videó-etűdöket, filmes könyveket olvasgattam. Tudni kell, hogy ez egy exkluzív kis bolt volt, ahol lehetett spéci cuccokat rendelni. Egy nap belépett egy pasas, aki french press kávéfőzőt keresett. Akkoriban az nagyon új dolog volt még Magyarországon. Elő is vettem a kis négyzetrácsos füzetet, amelybe a rendeléseket vettük fel. Első pillantásra tudtam, hogy valamelyik filmes eminenciával állok szemben, majd hamarosan fény derült rá, hogy melyikkel: diktálni kezdte a nevét: „Gothár Péter, th-val.” Bennem meg ott volt, hogy: „Még jó, hogy tudom, hogy th-val írod a neved!” Évekkel később nem is tudta, hogy akit felvett az osztályába, az az a kis jelentéktelen eladó, akinek látszólag semmi köze a filmezéshez.

A kérdésre viszont nagyon nehéz egzakt választ adni, mert összetett a kép. Van ez is, az is a mérleg két oldalán.

Hiánypótló, remek dolognak tartom, hogy Péter forszírozta az átköltözésünket a Szentkirályi utcából a Vas utcába, így egy épületen belül lehettünk és dolgozhattunk a színészekkel. Az egyik sajátos módszere az volt, hogy hetente ujjgyakorlatokat, úgynevezett hétvégi filmeket kért tőlünk. Ez azt jelentette, hogy a kortárs irodalomból várt pár oldalas jeleneteket és hozzájuk koncepciót. A szövegkönyvvel aztán el kellett kapni két színészt a Vas utcai büfében, és elkészíteni egy hétvégi filmet. Rutint szereztünk abban, hogy kommunikálni tudjunk a színészekkel. Egy rendezőnek le kell vetkőznie a félelmét, mernie kell megszólalni, elmondani a színésznek, amit gondol. Annak dacára, hogy a színészek rendszerint több tapasztalattal rendelkeznek, mint a rendezők, hiszen rengeteg jelenetet, karaktert formálnak meg nap, mint nap. A Mommy Blue főszerepét alakító Vilmányi Benettet is a „Vas-büfében” ismertem meg. Fontos volt, hogy ott megismerhettem a személyiségét, később ezért is bíztam rá a szerepet.

 

 

Mi van a mérleg másik oldalán?

Hátrányként éltem meg, hogy sokszor, amikor hoztam egy koncepciót arról, hogy egy a választott pár oldalas anyagom miről szól, le lettem dorongolva, hogy „nem értem”. Azt éreztem, hogy az ő elvárása az, hogy az érdekeljen benne, ami őt. Pedig talán létezik mindenki számára egy saját olvasat. Ugyanakkor az ő olvasatai sokszor megvilágító erejűek is voltak. Mégis: sokszor éreztem azt, hogy nem lehet érvényes az, ami belőlem fakad. Ez a mérleg másik oldala.

A Mommy Blue-t a saját története ihlette: édesanyja is megvakult a cukorbetegség következtében. Miért lett férfi a főhős?

Kezdetben nem gondoltam, hogy jelentősége volna annak, fiú vagy lány legyen-e a filmben. Az osztályból Dudás Balázs forgatott Benett-tel egy kisfilmet. Lázadó fiút játszott, ahogy később annyiszor. Aztán szerzett egy dalt, egy Ódry Színpadon játszott darabhoz (Telma és Lujza), amit két színészlány kezdeményezésére vittünk színre, ekkor Benettet önmagát is megismertem és barátok lettünk. Azt éreztem, hogy van benne valami, egy kis darab belőlem, vagy annak a tini lánynak a lelkéből, aki régen voltam. Aki nem bírta tiniként végignézni, ami az anyjával történik. Két végletesen ellentétes érzelem feszült össze bennem: az ösztöni önzés, ami szerint le akarok válni, élni akarom a saját életemet, és az önzetlenség, hogy bármelyik pillanatban az életemet adtam volna az övéért. Ez a kettősség már akkor rengeteg bűntudatot generált bennem és közben tombolt az igazságérzetem. Ehhez hasonló belső feszültséget éreztem Benettben is.

Amikor 2019-ben az Inkubátor-program pitchére forgattunk egy ízelítő rövid jelenetet a filmből, Benettet kértem fel, hogy ugorjon be, hiszen Máté karakterét kezdettől fogva ő ihlette.

De akkor miért nem kérte fel már akkor a főszerepre?

A forgatókönyvben egy tinédzser szerepelt. Benett már 2019-ben is túlkoros volt a szerephez, nemhogy 2023-ban, amikor elkezdtünk castingolni. Nem találtam senkiben azt, amit kerestem. Közben Benett visszautasította a Junior Prima-díjat, és rögtön a pódiumra lépve egy heves, hirtelen felszólalásban kifejezte, amit az igazságérzete diktált. A fejemhez kaptam: hát persze, pontosan ezért gondolkodom benne. Felidéztem, hogy a pilotban Für Anikóval milyen elképesztően jól működtek. Felismertem, hogy ők egyfajta csillagegyüttállást alkotnak, ami korántsem magától értetődő. Felhívtam Schulze Évát, a dramaturg-orákulumot, hogy kikérjem a tanácsát. Támogatott: persze, ha így érzem, akkor lépjem meg, amit szükséges, és írjam át a könyvet. A gyártás már tűkön ült, hogy elkészüljön a végső könyv, mert nagyon rá kellett volna már fordulni a forgatásra. Úgyhogy az utolsó pillanatban újraíródott az egész történetet egy idősebb férfira.

 

 

Mit szólt Benett a fordulathoz?

Iszonyatosan örült! Bár korábban mindig mondogatta, hogy írjam át, és akkor eljátssza, de ezt sokáig nem láttam reálisnak. A tinédzser életszakasz fontos erővonala volt a történetnek. A felnőtt Benett belépésével viszont új tét került a történetbe: a szülői szerep.

Névjegy

Mayer Bernadette 1983-ban született Budapesten. Filmrendező, operatőr és forgatókönyvíró. A NOVUS Művészeti Iskolában kezdte filmes tanulmányait, majd 2010-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetem Máthé Tibor és Vecsernyés János vezette kameraman képzésére. 2013-tól Gothár Péter filmrendező mesterszakán tanult. 2024-ben ugyanitt DLA-fokozatot szerzett. Korábbi filmjei közé tartozik a Kötött pálya és a Szembenézések című rövidfilmek. Első nagyjátékfilmje a Für Anikó és Vilmányi Benett főszereplésével készült Mommy Blue, amelynek forgatókönyvét Nagy Zoltánnal közösen írta.

Infó: A Mommy Blue október 8-tól látható a magyar mozikban az InterCom forgalmazásában.