Elvek, ítéletek, álságos intelmek: szakemberek az irodalmi szakma jövőjéről

A magyar irodalmi szakma több meghatározó szervezetének képviselője számot vetett az elmúlt időszakról, a potenciáját vesztett pályázati rendszerről és egy megosztott, traumatizált szakmáról a Prae irodalmi folyóirat szervezésében péntek délelőtt, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Az esemény célja az volt, hogy az évtizedek óta példátlan nagyságrendű politikai változás után, intézményi szinten is lehetőség legyen levonni a tanulságokat. Pontosabban – Balogh Endre, a Prae főszerkesztőjének szavaival élve – lehetőség legyen „emlékművet állítani mindannak a folyamatnak, amit mások megpróbáltak a szőnyeg alá söpörni”. Így szóba került többek között a műfordítók csekély szakmai élete, az intézményi kiüresedés és még az is, hogy mi történt a szlovákiai magyar irodalmi élettel.

Az intézmények másfél évtized alatt betöltött szerepéről Gács Anna, a Szépírók Társaságának korábbi elnöke úgy fogalmazott: nagyon fontos, hogy hova tesszük a kezdőpontját ennek a visszatekintésnek, hiszen nem minden intézmény ugyanazt az utat járta be. Gács véleménye szerint az irodalompolitikának az a nagy kérdése, hogy egy kultúrpolitikai vezetés bizonyul-e annyira bátornak, hogy megpróbál olyan intézményeket is megkérdőjelezni, amelyek nem feltétlenül az Orbán-rendszeren keresztül jöttek létre. Az irodalomkritikus emlékeztetett, a Szépírók Társasága jellegzetesen egy ilyen szervezet: „az alapítói úgy érezték, hogy az akkori Magyar Írószövetség uralkodó hangneme nem egyeztethető össze a demokratikus kultúra normáival”, ezért létrehoztak egy olyan szervezetet, amely ezeknek a normáknak megfelel. Gács szerint épp ezért a Szépírók Társaságának kezdettől fogva határozott politikai, ideológiai küldetése volt. Az irodalomkritikus szerint ugyanakkor épp azért fontos kérdés, milyen a viszony az ilyen típusú szervezetekkel, mert ezek sem voltak feltétlenül mindig ugyanolyanok: a Szépírók Társaságának elnöksége az elmúlt másfél évtized alatt is többféle magatartásban hitt, volt, hogy hangsúlyosan képviselt politikai és kulturális értékeket és előfordult olyan is, mikor nem erre összpontosítottak. Például arra a „rendkívül fontos” feladatra, hogy életben tartsák a szervezetet. Az irodalomkritikus szerint most, hogy azzal foglalkozunk, új szervezeteket hozzunk-e létre vagy a régieknek próbáljunk új arcot adni, azt is el kell döntenünk, hogy „határozott értékrendet képviseljenek, vagy inkább egy pragmatikusabb működés felé mozduljanak el”.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

Balogh Endre felvetette, a magyar kultúra több területén érzékelt intézményi kiüresedés például a társaság esetében abban mutatkozott meg, hogy a kulturális támogatások, közpénzek elosztásának folyamatából kiszorult, ezzel pedig Balogh szerint elvettek tőle „egy olyan feladatot, amely korábban a szervezet szakmai tekintélyét is megalapozta”. Gács Anna ebben nem látott különösebben semmi rendkívülit, mert véleménye szerint egy autokratikus rendszerben egy határozott értékrendű szakmai szervezet lehetőségei erősen korlátozottak, így a kulturális intézményrendszer alakításában is nehezen érvényesítheti a saját meglátásait. „A szakmai érdekek és az értékalapú működés között szerintem nem kellene feltétlenül ellentétnek lennie.” – fogalmazott Gács.

„Van egy dolog, amit csinálsz és amit évről-évre támogatnak, mert támogatni valók. Viszont évente úgy kell tenni, mintha életünkben először találkoznánk, és be kell bizonyítani azt, hogy amit csinálsz, az egy jó dolog.” – írta körül a pályázati rendszer erőforrásigényes, felesleges köreit Dányi Dániel, a Magyar Műfordítók Egyesületének (MEGY) elnökségi tagja. A műfordító (egy alulról szerveződő szervezet képviselőjeként) a beszélgetés során élesen bírálta azt, hogy a pályázati rendszernek köszönhetően ezek a szervezetek nem tudnak előre tervezni, hiszen évente kell pályázniuk: szinte évről-évre élnek. Dányi külön kiemelte a rendszer nyakatekert gyakorlatát is, amelyben szerinte csak látszólag volt kapcsolat a támogató és támogatott között. A műfordító tapasztalata szerint a valódi döntéshozók esetében soha nem volt valós lehetőség arra, hogy a döntéshozó személyesen is lássa: itt valami jó dolog folyik. Összegezve a pályázati rendszerről alkotott véleményét, Dányi hozzátette: amit csinálunk, azzal „szeretnénk néha túl is menni, nem csupán kapálózni azért, hogy fennmaradjunk.” Dányi mindemellett kiemelte, a megosztottság mértéke egyenesen „figyelemre méltó” a szakmában. Véleménye szerint ugyan érdemes rámutatni a pályázati rendszer súlyos hibáira, szükséges ennek reformja, de ez csak „adminisztratív” kérdés. A műfordító szerint az igazi munka a megosztottságból fakadó traumák feldolgozásával lesz.

Fotó: Ilyés Zalán / Népszabadság

Németh Zoltán, a Bázis Egyesület társelnöke a már-már komikusan aránytalan finanszírozásról osztotta meg egészen közeli élményét. Németh emlékeztetett, hogy az egyesület az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ellenében jött létre, kiemelve az akadémia azonos nevű folyóiratát, amely a NER kultúrpolitikai intézményrendszerében kifejezetten erős támogatást élvezett, miközben „a szlovákiai magyar írók 80 százaléka nem szeretett volna publikálni a lapban”. A társelnök különösen problémásnak tartotta azt is, hogy a lap 100 milliós támogatásokat kapott, miközben meghatározó irodalmi lapok, például a Jelenkor az életéért küzd, de említhető a magyarországi támogatás nélkül maradt Irodalmi Szemle is, amelyet egyedüli irodalmi lapként lekerült a Kello listáról is – megfosztva az egyetemistákat attól, hogy egyáltalán megismerjék a lapot. „Álságos határon túli politika” – jegyezte meg Németh. A társelnök pedzegette, Magyarországon egy ún. kettős rendszer, párhuzamos kultúrák alakultak ki: „ez az imitáció kultúrája lett, úgy néz ki, mintha Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) a szakma csúcsa lenne, miközben nem az. Úgy néz ki, mintha az Magyar Művészeti Akadémia (MMA) élő nemzeti pantheon lenne, pedig nem az. Sem egy Kertész Imre, sem egy Krasznahorkai László, sem egy Esterházy Péter nem akart a tagja lenni. Nem kérdez rá senki, hogy miért?”

Cseicsner Otília, a kulturális tartalomgyártás közmédiában megérdemelt helyéért küzdő Rádiófórum elindítója, a Magyar Rádió egykori dramaturgja első kézből látta, hogy mit eredményez az, ha a politika belefolyik a kultúrába: a rádió ugyanis egykori fontos megjelenési lehetőséget jelentett az irodalom számára, egészen az átszervezésig, aminek az lett az eredménye, hogy az irodalmi műsorok az alapvetően hírcsatornaként működő Kossuth Rádióhoz kerültek. „A rádiós fikció önálló műfaj. Nem ugyanazok a szempontok érvényesek rá, mint egy hírműsorra, és nem is lehet ugyanúgy kezelni. Amikor azonban az irodalmi műsorok politikai szempontok szerint működő intézményi környezetbe kerültek, egyre nehezebbé vált a szakmai munka.” Cseicsner alapvető célja, hogy ezen változtasson az alakuló közmédia.

Zilahi Anna, az Irodalmi Szakszervezet elnökségi tagja az érdekképviselet problémáiról beszélt, kiemelve, hogy sok anomáliát az okoz a szakmában és a támogatási rendszerben, hogy még mindig sokaknak nem alapvetés: „A művészet munka, a kultúra közjó.” Pedig az Irodalmi Szakszervezet épp olyan fiatalok kezdeményezéséből nőtt ki, akik úgy érezték, hogy nincsenek csatornáik véleményük, problémáik megfogalmazására. Mindemellett egyáltalán arra, hogy érvényesítsék igényeiket. Így maradt a düh és a csalódottság, na meg az ebből fakadó szakszervezet.