Sándor Mária: Az egészségem ráment, sokáig munkát sem kaptam, de ma sem mondanám azt, hogy nincs tovább

Amikor a Népszabadság bezárása előtt megkapta a szerkesztőség Respekt díját, azt mondta: a Respektet nem is én kapom, hanem a kiszolgáltatottak. Tizenegy évvel később van még értelme egy ilyen díjnak?

Szerintem igen. Számít az erkölcsi elismerés, hogy az emberek érezzék: mellettük állnak. Én sem a saját szakmámtól kaptam ezt az elismerést, hanem egy nagy, tekintélyes lap olvasóitól. Ez a díj akkor nagyon sokat jelentett. A mai napig fő helyen áll a szekrényemben. Semmit nem felejtek. Sem jót, sem rosszat.

A díj átadáskor készült interjúban azt is mondta: „a rendszer már összeomlott”. Azóta sok egészségpolitikai változás történt, most mégis egyre súlyosabb a szakemberhiány. Mit gondol rossz volt annak idején a diagnózis, vagy rossz gyógyszert kapott rá a rendszer?

Nem tudom, mennyire akarták valóban megoldani, mennyire volt prioritás a problémák kezelése. A szakemberhiányt különösen rosszul kezelték, illetve nem kezelték mind az orvosoknál, mind a szakápolóknál.

 

 

Mit kellett volna másképp csinálni?

Egyszerre kellett volna elérni, hogy több fiatal válassza ezt a szakmát, és megtartani azokat, akik már benne dolgoznak. Ha többen érkeznek az ágyak mellé, csökken azok terhelése is, akik már ott álltak. Most mintha a harmincas generáció nem létezne az egészségügyben. Az ötven-hatvan évesek tartják a frontot. Már nem elég a béremelés. A fiatalok azt látják, hogy nagy a fizikai és lelki terhelés, erős a hierarchia, és sokszor az sem mindegy, hogyan fogadják őket az idősebb kollégák. A képzést és az utánpótlást is évekkel korábban kellett volna elkezdeni felépíteni. Most mondhatjuk, hogy azonnal el kell kezdeni a képzést, csak rögtön ott a kérdés: ki, és kit fog oktatni?

Az ön közéleti szerepvállalása alig két évig tartott. Amikor 2017-ben visszavonult, azt mondta: túl nagy a szakadék a professzor, a kórházigazgató és a nővér között ahhoz, hogy az egészségügyet egy irányba lehessen mozdítani. Miért érezte akkor úgy, hogy nincs értelme tovább folytatni?

A szakma kezdeti lázadását igyekeztek a felsővezetők azonnal retorziókkal megállítani, a működő látszatot fenntartani. Ebben élen járt a szakdolgozói kamara. A főnővér behívatta azokat a kollégákat, akik fekete pólót húztak, számonkérték azokat, akik „lájkolták” az eseményeket, éjszaka telefonon fenyegették a kollégákat, el ne merjenek jönni egy megmozdulásra, vagy nehogy posztoljanak. Ehhez tudni kell azt az érdekellentétet, hogy nekem a legfelső vezetőm maga a kamara alelnöke volt. Tehát egy személy töltötte be a kórházi ápolási vezetést, ahol már egy összeomlóban lévő rendszer volt, és ugyan ez a személy volt az érdekvédelem vezetésében is. Ez az álláshalmozás jelenleg is folytatódik a szakdolgozói területen. Nem láttam azt a szándékot az akkori kormány részéről, amit most látok, és amiben most bízom. Később jött a Covid. Amellett, hogy szembesítette a szakmát és a társadalmat sokféle problémával, felemelte a szakmát. Az egészségügyben dolgozók óriási figyelmet és tiszteletet kaptak mindenkitől. Nemcsak arra gondolok, hogy az emberek kiálltak és tapsoltak: ez annál sokkal több volt. Egyszerűen attól, hogy minden családot ért valamiféle tragédia tudatosította az egészségügyi dolgozók fontosságát. Emlékszem, hogy a Covid alatt az egészségügyi és a szociális szférában dolgozók ingyen utazhattak. Én addigra már a szociális szférában dolgoztam, és az alacsony fizetés mellett az is sokat számított, hogy nem kellett megvennem a bérletet. De ennél sokkal többet adott: a szabadság élményét.

 

 

Egy ingyen vonatjegy?

Igen, mert miközben másokat négy fal közé zárt a járvány a szabadnapomon felszállhattam bármelyik vonatra. Lementem a teljesen kiürült Balatonra, elutaztam Sopronba. És amikor jött a kalauz, látta az igazolást, meghajolt előttünk. Akkor éreztem, hogy elismernek bennünket. A Covid minden terhelése mellett akkor a szakma megkapta azt, amire mindig is vágyott, egyfajta respektet. Az pedig nem a szociális szféra vagy az egészségügy szégyene, ha az ott dolgozónak problémát jelent megvenni egy vonatjegyet vagy elmenni színházba. Azt szoktam mondani: azt kaptam a Fidesz-kormánytól, hogy ingyen utazhattam. Ezért az egyért vagyok hálás a Fidesz- kormánynak.

Maradt valami a szabadságérzéséből?

Április 12. óta talán újra van bennem ilyen érzés.

Már 2015-ben arról beszélt, hogy a szakemberhiány miatt osztályok kerülhetnek veszélybe. Mostanra a nyilvántartott gyógyító egységek 18 százalékán részlegesen vagy teljes szünetel az ellátás. Egy korábbi felmérés szerint egyetlen nagy orvosközvetítő cég 35 kórház 129 osztályra szállít szakembert, ezen belül tucatnyi osztályon a szakemberek több mint felét adja. Magyarul, amit annak idején ön jósolt, valósággá vált.

Megint a Covidot fogom felhozni, szerintem ott már egy olyan mérhetetlen terhelést kapott a szakma, hogy tényleg nagyon sok lett a végletekig elfáradt kolléga. Most az 50-es generációt még az tartja a pályán, hogy a kora miatt már nehezen mozdul, kitart. Fiatalok egy kutatásban azt állították: a szakma túlhierarchizált és amikor ők belépnek, annyira megalázó viselkedést tapasztalnak az idősebb nővérektől, hogy ehhez így nincs kedvük. Amikor megkérdeztem fiatal lányokat, milyen pálya vonzó a számukra, a legtöbben a divatszakmát, az újságírást, a banki szektort említették. És amikor megkérdeztem, miért nem az egészségügyet választod, arra azt mondták: túl nagy a lelki terhelés, és ők védeni akarják magukat ezektől a sérülésektől. A mai fiatalok, sokkal tudatosabb generáció. Voltak olyan válaszok is, hogy túl nagy a fizikai terhelés és nagyon alacsonyak bérek.

Ha most indulna el a fekete pólós mozgalom, ugyanazokkal az eszközökkel próbálna közösséget építeni, egészségügyi rendszert váltani?

Nem hiszem. Emlékszem, az első nagy demonstrációra, amikor a Normafához hívtam az egészségügyi dolgozókat, hogy onnan menjünk a köztársasági elnökhöz. Az ország minden részéből jöttek. Ma szerintem nem mozdulnának meg.

Miért?

Mert annyira elfáradtak. Ha csak magamról beszélek: letolok egy műszakot, és este úgy kell összelapátolnom magamat. Ez a generáció áll még az ágyak mellett, erőből, makacs elszántsággal csináljuk. Nem azt mondanám, hogy megkeseredett a szakma. Ezt a szót nem szeretném használni, de szomorúak és fáradtak vagyunk. Most, amikor a köztársasági elnök visszaküldte a kamarai törvényt, azt írtam a közösségi oldalamra, ha legalább ezren jelentkeztek, hogy jöttök, felemelem újra a megafont. A civilek közül többen jelentkeztek, mint magából a szakmából. A Facebookon mindenki elmondja, hogy semmi sem jó, de ma amikor ténylegesen tenni kellene valamit, azt a „kis fekete sereget” sem tudnám felállítani, amelyiket akkor sikerült.

 

 

Ebben mekkora szerepe van annak, hogy a szakdolgozók nem érzik elég erősnek a saját érdekképviseleteiket?

Valószínűleg az is van, de az is, hogy nagyon sokféle ember tartozik a szakdolgozói társadalomhoz: ápolók, műtőssegédek, betegszállítók, és még rengeteg más szakterület. Ha itt ahol ülünk végigmennénk, és megkérdeznénk tőlük, ki a szakdolgozói kamara vezetője, vagy miben érzik, hogy a kamara segített nekik, szerintem sokan nem tudnának válaszolni. A magyar egészségügyi szakdolgozói kamara egy önmagát hatalomban tartó rendszer, én mindig egy kis Fideszhez hasonlítottam. Képtelenek vagyunk változtatni. Ezért tartom fontosnak azt a jogszabály-módosítást is, amely korlátozta volna, hogy ugyanazok a vezetők hányszor indulhatnak újra.

Miért kell ahhoz törvényt módosítani, hogy a szakdolgozói kamara leváltsa a bizalmukat elvesztő vezetőit?

Mert százhúszezer embert nagyon nehéz megmozdítani. Százhúszezer ember százhúszezerfelé húz. És mert fáradtak, apatikusak az emberek. Ez a nővértársadalom egyik legnagyobb problémája. Nem is a kiégés szót használnám, hanem azt, hogy hihetetlen pszichés és fizikai fáradtság van rajtuk.

Akkor hogyan lehet kikényszeríteni a változást? Egyre több ellátandó beteg lesz a kórházakban rendelőkben, és egyre kevesebb nővér. Valaminek történnie kellene.

Változnunk kell azoknak is, akik még maradtak. Jó a pillanat, mert szerintem van kormányzati szándék a béremelésre is. Én is várom a bejelentést. Ha az önkéntes egyesületemmel be tudunk hozni fiatalokat a kórházakba, megtapasztalhatnak egy másfajta, befogadó közeget. És ha ehhez tisztességes bér is társul, akkor talán nemcsak önkénteseket tudunk toborozni a betegágyak mellé, hanem fiatalokat is a pályára. Nekem most az a célom, hogy felépítsek egy másik egészségügyet. Eddig is rengeteg problémát civilek oldottak meg, és oldanak meg ma is. Az „Én is Veled táncolok” mozgalom, amit az új kormányzat alatt elindítottam számomra közösségvállalás egy egészségügyi iránnyal. Egy olyan egészségügyi iránnyal, amiben élen jár a minket befogadó Dél- Pesti Centrum kórház. Ahol az orvosigazgató műszakot vállal az intenzív osztályon, és ahol kevés a nővér, ott az orvos kollégák nővér munkát is végeznek. A program első 17 önkéntese október 19-én kezdi meg a a szolgálatot.

Miért nem lett végül sikeresebb a fekete ruhás mozgalom? Sokszor ráült a politika, aminek nem nagyon tudott ellenállni?

Inkább ez utóbbi. De mit tehettem volna? Mindenkivel próbáltam beszélni, aki illetékes volt, mindenkinél próbáltam elérni valamit. És igen, engedtem, hogy ráüljön a politika, de hát a politikusok irányítják az országot. Lehet, hogy a mai fejemmel már nem engedném meg. Most igyekszem elhatárolódni a politikai eseményektől.

Más eszközzel próbálkozik, mint 2015-ben: akkor embereket vitt az utcára, most civileket visz be a kórházba. Ez a tizenegy év egyik tanulsága?

Akkor még azért küzdöttem, hogy a megmaradt nővérek ne menjenek el. Akkor azt mondtuk: Magyarország, ne engedd el a nővéreidet külföldre. Akkor még lett volna kit visszatartani. Most már kiürült a rendszer. Most már az a feladat, hogy képzett embereket vigyünk be oda. Április 12. után fogalmazódott meg bennem az a gondolat: én hogyan tudok segíteni? Nem tudtam aludni, és egyszer csak eszembe jutott: vigyünk be önkénteseket. Amikor ezt először kimondtam, jelentkeztek szakemberek, akik azt mondták: Mária, segítünk összerakni a programot. Egy hónap alatt összeállítottuk. Beküldtük a minisztériumba. Visszaküldték, javítottunk rajta, megint visszakaptuk, megint javítottunk. Végül azt mondták: csináljátok. Most így nem kell valami ellen küzdenem, hanem valamit építünk.

 

 

Pedig akár bent is dolgozhatna a minisztériumban. Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter személyes tanácsadói állást ajánlott önnek.

Igen. Április 13-án.

Miért utasította vissza?

Mert azt gondolom, hogy többet tudok itt kint tenni. Próbált meggyőzni, hogy szükségük lenne rám, de azt mondtam, nekem nem lenne feladatom a minisztériumban. Most is a szakmában dolgozom, fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozom, és a munkahelyemnek szüksége van rám. Minden dolgozó szakember számít. Mindemellett van egy elképzelésem, ami mindenkit érint, hiszen minden családban van érintettje az egészségügyi ellátásnak. Ez a kormány nyitott, több civil szervezettel tárgyal, minden téren.

Visszatérnék a Respekt-díjhoz. Nem túl kényelmes megoldás az, hogy adunk valakinek egy díjat, kiállítjuk, megtapsoljuk, néhány napig ünnepeljük, aztán minden megy tovább ugyanúgy? Mire lenne szükség a díjon túl?

A Népszabadságnak ugyan erre már nem volt lehetősége, mert megszüntették, de ha most visszamegyünk tizenegy évet: megkapom a Respekt-díjat, átveszem azok nevében, akikért kiálltam, és utána talán az lenne a következő lépés, hogy a sajtó tovább követi azt az ügyet. Megnézi, mit csinálok, mi lett belőle, tud-e segíteni a nyilvánossággal. Aztán később visszakérdez: sikerült valamit elérni?

Épített országos mozgalmat, hatalmas tömegek figyeltek minden intésére, megmozgatott embereket. Mi volt a siker ára?

Ha valaki őszintén és gerincesen csinálja – és elnézést, hogy ezt magamra használom –, és nem köt alkukat, annak nagyon nagy ára lehet. Nekem az egészségem ráment. Súlyos egészségi problémákkal küzdök. Borzasztó terhelés volt, tényleg két végén égettem a gyertyát. És ott volt a létbizonytalanság is. Amikor később jelentkeztem egy csecsemőotthonba dolgozni, az igazgató felállt, és azt mondta: takarodjak. Sokáig nem kaptam munkát.

Utólag volt olyan pont, amikor azt kellett volna mondania: eddig és ne tovább?

Nem. Nekem nem volt ilyen pont.

És most mikor mondaná azt, hogy nincs tovább?

Ha nem lesz elég jelentkező a kórházi önkéntes csapatba, ha nem tudom megszólítani az embereket, akkor eljöhet a pillanat, amikor azt mondom: nincs értelme tovább erőltetni. De most még abban bízom, hogy ez mintává válhat. Ha az önkénteseink helytállnak, más kórházak is hívnak majd bennünket. Én még mindig hiszek abban, hogy az emberekben ott van a tenni akarás. Most építkeznünk kell. Csak együtt sikerülhet!

Ha most odamenne önhöz egy huszonöt éves ápoló, és azt mondaná: Mária, ezt nem lehet tovább csinálni, változtatni akarok az egészségügyön – mit tanácsolna neki?

Hogy gyere, csináljuk együtt! Építkezzünk. Építsünk együtt egy másik egészségügyet!