Osztie Zoltán álságos bocsánatkérése az egyház saját határainak kérdését is felveti

A heves közéleti vihart kiváltó feldebrői prédikáció után Osztie Zoltán a 24.hu-nak adott interjúban bocsánatot kért azoktól, akik szavai miatt személyükben megbántva érezték magukat. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy nem konkrét embereket akart megbélyegezni, hanem egy általa elutasított „szemléletmódot” bírált, és fenntartotta azt a véleményét, hogy a Tisza Párt által képviselt irány nem egyeztethető össze a kereszténység lelkületével. Azt is jelezte: továbbra is kötelességének tartja hirdetni az evangéliumot, amelynek szerinte politikai következményei is vannak. A fő kérdés az, hol húzza meg maga a katolikus egyház a határt az evangéliumból következő társadalmi állásfoglalás és a pártpolitikai szerepvállalás között. Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye ebben meglehetősen egyértelműen fogalmazott. Közleményében azt írta, az emberek sértő minősítése és megbélyegzése nem egyeztethető össze Krisztus tanításával, és emlékeztetett arra is: a papok nem valamely ideológia vagy párt szolgálatában állnak, hanem az evangélium hirdetői és az egyház pásztorai. Osztie Zoltánt felszólították, hogy távolítsa el a felvételt a plébániai felületekről, és tartózkodjon a hasonló megnyilvánulásoktól.  

Hol húzódik az egyház és a pártpolitika határa?

Ez fontos különbségtétel, mert a katolikus tanítás nem követeli meg a papságtól a közélet iránti közömbösséget. Éppen ellenkezőleg: az egyház hosszú ideje beszél a társadalmi igazságosságról, a szegénységről, a békéről, a családról, az emberi méltóságról vagy a közjóról. XIV. Leó pápa szeptember 28-án, franciaországi útjáról hazatérve külön is hangsúlyozta, hogy amikor az egyház az élet védelméről vagy társadalmi tanításának kérdéseiről beszél, ezzel nem egyszerűen „belép a politikába”, hanem az evangéliumot alkalmazza az emberi élet konkrét helyzeteire. Vagyis a probléma nem önmagában az, ha egy pap közéleti következményekről beszél. Ugyanakkor XIV. Leó néhány hónappal korábban, az Európai Néppárt (EPP) politikusai előtt különválasztotta az egyházi közösség prófétai tanúságtételét a konkrét politikai döntésektől. Utóbbiakat elsősorban a világi hívek felelősségi körébe sorolta. Ez a gondolat nem új a katolikus tanításban. XVI. Benedek 2007-ben, az aparecidai püspöki konferencián arra figyelmeztetett: ha az egyház közvetlen politikai szereplővé válna, elveszíthetné függetlenségét és erkölcsi tekintélyét, mert egyetlen politikai úttal és vitatható pártálláspontokkal azonosítaná magát. Szerinte az egyház feladata elsősorban a lelkiismeret formálása, az igazságosság és az igazság melletti tanúságtétel. XVI. Benedek ugyanezt a határvonalat a Deus caritas est enciklikában is megfogalmazta. Azt írta: az egyház nem veheti magára a politikai küzdelmet egy igazságosabb társadalom létrehozásáért, és nem léphet az állam helyébe, ugyanakkor nem is maradhat kívül az igazságosságért folytatott küzdelmen. A politikai rend konkrét kialakítása a politika feladata, az egyház pedig erkölcsi érvekkel, a lelkiismeret formálásával és a közjó követelményeinek felmutatásával járul hozzá ehhez.  

A szószék nem pártpolitikai fórum

A papokra ennél is közvetlenebb szabályok vonatkoznak. A katolikus egyház hatályos törvénykönyvének 287. kánonja szerint elő kell mozdítaniuk az emberek közötti, igazságosságon alapuló békét és egyetértést, és főszabályként nem vállalhatnak aktív szerepet politikai pártokban. A papi szolgálatról szóló vatikáni iránymutatás ennél részletesebben fogalmaz: a papnak „minden politikai párt fölött” kell állnia, mert aktív pártpolitikai szerepvállalása súlyos veszélyt jelenthet az egyházi közösség egységére. Ez élesen szembe megy Osztie azon megjegyzésével, amely szerint büszke arra, hogy a környezetében nincs tiszás szavazó. A dokumentum azt is hozzáteszi, lehetővé kell tenni, a hívek mindig úgy fordulhassanak a paphoz, hogy politikai álláspontjuk miatt ne érezzék magukat távol tőle.  

A szószék kihívása

Ebből a szempontból különösen érzékeny a prédikáció szerepe. A szentbeszéd során a pap a liturgia közvetítőjeként, lelkipásztori tekintéllyel szól a hívekhez. A homília (bár ezt a kifejezést elsősorban az evangéliumi rész értelmezésére használják) természetéből következően magyarázhatja, milyen erkölcsi következményei vannak a keresztény hitnek a közéletre nézve, de más helyzetet teremt, ha egy konkrét párt támogatását vagy elutasítását a keresztény hit hitelességének mércéjévé teszi. A főegyházmegye kifogása éppen erre irányult, amikor azt hangsúlyozta, hogy a papok nem pártok szolgálatában állnak. Az evangéliumi szövegek sem kínálnak egyszerű pártpolitikai képletet. Jézus tanításának vannak egyértelmű társadalmi következményei, de az Újszövetségben nem világi politikai vezetőként jelenik meg. Amikor az ötezer ember megvendégelése után királlyá akarták tenni, visszavonult; Pilátus előtt pedig azt mondta: „Az én országom nem evilágból való.” A császár adójáról szóló jelenetben pedig úgy fogalmazott: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” Ezekből a mondatokból a katolikus hagyomány nem a közélettől való elfordulást, hanem a vallási és a politikai szféra megkülönböztetését vezette le.  

Az erkölcsi mérce nem lehet egyetlen politikai táboré

A társadalmi tanítás ugyanakkor világos erkölcsi szempontokat ad. A Hegyi beszéd a szelídeket, az irgalmasokat, a békességre törekvőket és az igazságért üldözötteket állítja középpontba; Jézus működésében pedig visszatérően megjelenik a szegények, a betegek, az idegenek és a társadalom peremére szorultak védelme. A keresztény közéleti tanúságtételnek ezért lehet határozott tartalma: a pap beszélhet igazságtalanságról, korrupcióról, háborúról, embertelen bánásmódról vagy a családok helyzetéről. Az egyházi dokumentumok azonban éppen azért igyekeznek elválasztani ezt a tanúságtételt a pártpolitikai elköteleződéstől, hogy az erkölcsi mérce ne váljon egyetlen politikai tábor kizárólagos tulajdonává. Osztie Zoltán közéleti szerepvállalása azért került most különösen éles megvilágításba, mert korábban is többször kapcsolódott kormánypárti rendezvényekhez. Júliusban egy politikai demonstráción szólalt fel, amely után az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye külön jelezte a papoknak, hogy ezt nem az egyházmegye megbízásából vagy engedélyével tette. A mostani közlemény erre a korábbi esetre is visszautalt. Az egyházi vezetés tehát nem általánosságban a közéleti megszólalást kifogásolta, hanem azt, amikor a papi szolgálat és a konkrét pártpolitikai állásfoglalás összecsúszik. Osztie bocsánatkérése is kérdéseket vet fel: sajnálatát fejezte ki amiatt, ha bárki személyében sértve érezte magát, de közben lényegében fenntartotta politikai és erkölcsi értékelését. A katolikus egyház álláspontjából így nem az következik, hogy a papnak hallgatnia kellene a társadalom fontos kérdéseiről. A határ inkább ott húzódik, amikor az erkölcsi tanítást közvetlen pártpolitikai utasítássá alacsonyítják , vagy amikor a másként szavazó hívek keresztény mivoltát kérdőjelezik meg a szószékről. XVI. Benedek megfogalmazása szerint az egyház éppen akkor tudja megőrizni erkölcsi tekintélyét, ha nem azonosul egyetlen politikai úttal sem. A feldebrői ügy kapcsán ezért felmerül a kérdés: mit tehet az egyház azért, hogy minden egyes hívő közel érezze magát hozzá függetlenül attól, melyik pártra szavaz.